Ellenzék, 1928. január (49. évfolyam, 1-23. szám)

1928-01-16 / 12. szám

­ halál után Sipos Domohos irodalmi hagaatéfta Kolozsvár, január hó. Az Erdélyi Szépmíves Céh megbízá­sából utaztam Dicsőszent­vártonba, hogy számbavegyem korán elköltözött testvérünk, Sípos Domokos hagyatékát. Egy novellás-kötet kiadására vonat­kozólag tavasz óta folytak a tárgyalá­sok az író és a vállalat között. Az összeállított kötetet be is küldötte a Céhnek, de néhány darabot kiemelt belőle azzal a szándékkal, hogy a budakeszi szanatóriumban átdolgozza majd ezeket, ha egy kicsit erőre kap. Szanatóriumi tartózkodása azonban nem sokat javíthatott fizikai állapotán. A szorongó aggodalom, hogy családja ellátatlanul marad utána, távol szeret­teitől kétszeres erővel kerítette hatal­mába. Feljegyzéseiből kiderül, hogy a szanatóriumban eltöltött hónapok alatt egész offenzívát tervett ki a budapesti sajtó meghódítására és a kivitelben hűséges segítőtársa volt Hartmann János, a Napkelet ismert esztétikusa. Hartmann járta végig a lapokat írá­saival, ő inkasszálta járandóságait és igaz baráti önfeláldozással állott min­denben rendelkezésére. Sikerült is, a feljegyzések szerint, valami 5800 sejt így összekaparniak, de ebben az állandóan zaklatott ideg­állapotban három kilót veszített test­súlyából az amúgy is legyöngült be­teg. A patika kontója pedig odahaza közel jár az ötvenezer lejhez. Az irodalmi hagyaték felkutatása közben legelsőbben ezek a szomorú számok ütik meg az ember szemét. Egyébként nem nehéz itt eligazodni, mert szegény Sipos Domokos nagyon rendes ember volt. Rászoktatta gyer­mekkora óta a szegénység, hogy meg­becsülje és rendben tartsa a maga ki­csi értékeit. Máig megőrizte többek között első zsakettjét, melyet privát­leckék összespórolt pénzecskéin az érettségi-majálisra csináltatott, még Enyeden. Hadd tudja meg a fia, hogy édesapjának milyen nehéz harcot kel­lett megvívnia az élettel az első jobb ruhadarabért. Épp igy megőrizte gon­dosan, rendben, minden levelezését, gyermekkorától. Ott sorakoznak egy­más fölé könyvespolca alján a lap­példányok, melyekben csak egy nyúl­farknyi írása napvilágot látott. Ugyan­így a fiókban a novellái s külön dos­­slerben adatai, feljegyzései ,Megiran­­dók 11 gyűjtőcím alatt. Így egybegyűjtve mutatkozik meg, hogy ez a harmincöt éves fiatal­ember milyen hatalmas munkát végzett el kurta életében. Tragikusan erdélyi k­ő­­sors, hogy e rengeteg anyag között nincs egyetlen nagyobb szabású, be­fejezett alkotás, hogy a tollnak a ke­nyérért vívott harcában így el kellett forgácsolnia magát egy határozott re­gényíró-talentumnak. Hirtelenében fel­mérni is alig lehet a gondolatkincs értékét, mely ott hever a „Kisküküllő“ cím­ű négyoldalas vidéki hetilapocska hasábjain széjjelszórva. Csupa elvetélt téma, amelyekből egy eljövendő re­gényíró játszva összeállíthatná nap­jaink nagy regényét. Főhős után sem kellene kutatnia sokáig. Ott van mind­járt kéznél a szegény Sipos haláláig aktív, törékeny figurája. Сцак, acélba kellene metszeni. Kiborítom az iszákomat. Amit ma­gammal hoztam, az mind megmentésre érdemes s hátramaradottjai számára eredménnyel felhasználható érték. Saj­nos, nem hozhattam el mindent. Emlí­tettem a minap, hogy feleségének egy jókora csomó kéziratot az utolsó na­pokban szeme láttára kellett elégetnie. És nagy a gyanúm, hogy a lángok martalékává lett egyetlen nagyszabású műve, a „Vidéki forradalom“ című regénye is, amelyen évek óta nagy kedvvel dolgozott ,s amelynek részletei meg is jelentek kolozsvári lapokban, de a hagyatékban csak ezek a már ismert részletek találhatók fel és egy nyalábra való skicc, adat a regényhez. Barátai határozottan tudni vélik, hogy a regény kész volt s a befejezett kéz­irat meg is járt néhány budapesti ki­adót, de ezek ma még nem mertek forradalmi tárgyú regény kiadására vállalkozni, özvegye pedig, aki köny­­nyes szemmel, reszkető kezekkel adta át az iratcsomót az enyészetnek, izgal­mában meg sem nézte, hogy mit éget el. Arra emlékszik csupán, hogy lég­iórül egy „Vidék“ felirású kézirat állott. Ez lehetett ugyan hasonló ci-­il no­vellájának egy példánya is, de ezt a novellát a fiókjában egy példányban megtaláltuk. Nem lett volna logikus, hogy csak egy példányt égessen el belőle, ha már a darabot megsemmi­sítésre ítélte. Helyénvalóbbnak látszik a feltevésem, hogy a regény hamvadt el a betegszoba gázkályhájában, ha­csak valamelyik pesti kiadótól később elő nem kerül az érintetlen kézirat. Nagy örömömre találtam azonban egy teljes kis regényt, 47 gépelt olda­lon. A címe: Bozóky Magda. Egy régebben megjelent kisebb novelláját szélesítette regénnyé. A novella annak­idején a Vasárnapi Újságban látott napvilágot. A regénykébe körülbelül a novella fele van átvéve, s van egy részlet benne az imént cink­tett „Vidék“ című novellából, és több, mint fele­részben teljesen új. A „Viharban“ című másik regénye melyet önéletrajza is említ, nem jutott tovább negyvenöt kézzel írott oldal­nál. De a további fejezetek vázlata is ott van mellette, melynek alapján következtetni lehet tartalmára, szerke­zetére, jellemeire. Bukarestbe sodró­dott székely cselédlány sorsán keresz­tül akarta kivetíteni az erdélyi falu mai sorsát. Ezt a regényt valakinek a vázlat és a felgyűjtött temérdek adat alapján érdemes volna rekonstru­álni. Kész fejezetei közül is kettő az író minden erényeivel ékes. Egyik a lány anyjának visszaemlékezése régen elhantolt ésetépárjára, másik a lány utolsó éjszakája a falusi nyoszólyán, ahol félákunban bejönnek hozzá bu­­csuzkodni a k­is kert virágai, a mály­vák, muskáták, rezedák, bazsalikomok s a képzeletnek ez a tiszta, gyermeki játéka finom és gyengéd vonalvező-Vers Milyen különös, hogy a hegyek örökké S a fák... annyit, mint én /éinek Vigyázz­­Iram­, csak én tudom, hogy vagy. Ha én nem vagyok, mit ér, ha vagy Te­s­téssel egy erotikus álomba oldódik fel. Az ismert Sipos-novellák legerő­sebbjeiben is kevés ilyen finom művé­szettel megírt részlettel találkoztam. Az átdolgozásra magához vett novel­lák közül kettőnek nem sikerült nyo­mára akadnom. Ezek helyett magam­mal hoztam másik ötöt, melyek a kötetbe nem voltak felvéve. Nem tar­tom kizártnak, hogy ezek között lesz a keresett kettő is, csak más címen, mert novellacíme­t szívesen cserélte fel később neki kifejezőbbnek tetsző címmel. Magammal hoztam „Zokog a porszeml1 c. egyfelvonásosának átdol­gozott példányát, mely évekkel ezelőtt a Pásztortűzben jelent meg, mert poli­tikai vonatkozásai miatt erdélyi szín­pad nem­ vállalkozott előadására. Pedig drámának elsőrangú. Külön érdeklődéssel kutattam ver­sek után. A Szépmíves Céhnél volt ugyanis egy „Halál“ című, tizenkét versből álló nagy ciklusa, melynek darabjai legnagyobb részt az Ellen­zékben jelentek meg. Tehetségének egészen új oldalát mutatták ezek a versek és én nem tudnám ma eldön­teni, hogy novellistának. Vagy költő­nek volt-e nagyobb Sipos? Az ismert tizenkét vers közül négyet a legszebb magyar versek közé mernék sorolni. Sok verset írt, mondja a felesége, különösen az utóbbi időben, mikor a novella­írás már erősen kimentette. De csak a legjobbakat adta ki kezei közül. A többit nyomban összetépte, ha nem volt velük mindjárt az első leírásra megelégedve. Így is sikerült még tizenegy verset felkutatnom a jegy­zetei között. Ezekből teljesen késznek, befejezettnek csak ötöt lehet tartani, de vázlatban, egy-két strófás töredék­ben is találtam olyan erős, olyan meg­rázó gondolatokat, amelyeknek nem válik szégyenére a nyomdafesték, íme: Ne higyj nekik egy pisszenést ! Nem firkálok én versikét. Ha néha rímbe állnak a sorok, Csak azért van, mert zokogok. It­ej, milyen más a zokogás. Mint könnyű, rimes traccsolás. E hat sor egy kéziratpapír alján arra Szédülve megy fáradt testem ki az élet­ S egy más világra érünk, /bár hol ragyog a nap és más a törvény. Én kiszállok, A sötét legény megbillenti kalapját S én testem adom borravalóul neki. Törmelékek Sípos Domokos hagyatékából Ne higyj nekik egy pisszenést ! Nem firkálok én versikét. Ha néha rímbe állnak a sorok, Csak tűért van, mert zokogok. Hej, milyen más a zokogás, Mint könnyű, rímes trausolás. Én és Isten Az éjszaka hűvös tengerében Elmerülök s behunyom a szemem. Eltűnik alólam a rozoga föld S a semmibe repül minden, A nap, a bolygók és az állócsillagok. A végleten s utána száz és száz végtelen Összezsugorodik, mig az egészet elnye- Nem marad semmi a világból: É lenn, Rongy testem is lefoszlik rólam És szemtől szemben állunk : Én és Isten. Most szemtől szemben állunk, Kik egyszer kínban szétszakadtunk S­ én boldogan lépek be örök hazámba Világok végtelenjén túl kezdődik az igazi svégtelen Hol nincs­ többé izzó nap, sár és arany. Nincs vér, virág, nincs felhő, nincs könny­es félelem. Túl mindenen Örökkön áll az isten Én, bolygó porszem, Egy porszem lehelletétöl össze­roskadok S borzadva sűlyedek a sárba Akkor Isten lenyujtja karját S keblére ölel, mint apa A fiút megszületett Megszületett. Éjszaka volt és ragyogtok fenn 5 csilla­ Én hiszem a szép csodát, Igok Hogy kedvéért kigyult egy égi lámpa És jötte szüzén érte Máriát. Megszületett. És é­l harminchárom évet Én hiszem a bus csodát, Hogy kereszten halt, feltámadd. És elevenen a mennybe szállt.­­ Megszületett. Vers Elfolynak mellettem a napok. Mini reves törzsű fűzfa mellett­­ pállott- gondolok a sodró árra, fűitü patak Mely kristályos tiszta perceket zúdított­­egykor rám. Most sáros az ár, gond­ romokat hord, Mossa, — mossa fáradt törzsemet, Mig lepett koronámat Bokroskasztom a végleten, folyásba. Vers Egy nap eljön értem a kocsi. Hófehéren, hűvös párnáival. Előtte két fehér le­g a bakon egy sötét legény. Kalapja karimája betyárosan szemére Cserdit s elindul velem a kocsi,­­vágva. I 'T- ЩШШ■ тштMj Cím nélkül Ne sírj fiam, ha meghalok, Síromra koszorút ne tégy. Nézz a tükörbe. Én pillantok onnan vissza rád S felel nekem két zöld szemed És visszaint a koponyád. Nem én leszek a rög alatt, Csak a lelkem ruhája az, Én itt leszek. Tisztára mos a könnyek árja. Emlékezz arra, amit mondok, Apád is vadon nőtt ekkorára. Ne félj fiam, ha meghalok. Megbánja, ha HÓZER hintőporát silány utánzattal csépeli fel.

Next