Ellenzék, 1928. január (49. évfolyam, 1-23. szám)
1928-01-07 / 6. szám
— Emlékezés Sipos Domokosra — via: HOLLER KÁROLY Fájdalmas ismertetője és erénye: kisvárosi ember. Az erdélyiség jelképe a kisváros, melyben három nyelven melegednek egymáshoz az egyszintüek és három nyelven kiséri biztatás, bírálat, vagy sanda gyanú, akinek emelt hangja mögött szárnyak csattogása hallik. A politikus, aki az okosnyél helyett a bankjára támaszkodik, a vagyonáért szorongó nemes és az afféle kisember, valamennyien zsörtölődve rég érezték. Sipos Domokos rendkívülit és nyugtalanítót fejez ki az írásaiban: a tompatényű transsylvanizmust. Ennek az izmusnak nincsen még elmélete, csak ösztöne, nincsen még bölcsője, csak vajúdása, nincs bölcselete, csak agitációja, ebből az eszmemagból villamtag is, meg kalász is kelhet, nem lehet megélni belőle, csak élni-halni lehet érte. Az író érte élt és jórészt miatta halt meg, szent megszállottsága harchelyén, láztól rózsás lélekkel, egy „vidéki forradalom“ szellemtörténelmi elkülönülése idején. S míg e forradalom első halottja, Balogh Endre, békés orzfalraállással szégyenítette meg az erdélyi önálló igazságban kétkedőket, itt fog Domokos az ellenséges közöny, sűrűjébe vágott, sértett és sérült, fájt és fájdított, folyton portyázva, apró csatározásokban, készült a döntő cselekedetére, mig túlkora halálában vitézzé vívta az „erdélyi“ nevet... Harctéri halálát számításba vette. Fegyverét, az irótollát a hősi célnak ez ellátása tette élessé, elevenbevágóvá, türelmetlenné és épen az ő harcmodora miatt is éreztük jónéhányan a mások frontmögötti erőgyűjtését habozó hadgyakorlatnak, vagy elkésett művészi pionírmunkának. Sipos ott kereste a mondanivalót az élet leg előretoltabb lövészárkaiban, a halál szélén járók, a roham előtti és leplezetlen őszinteségében, a magasztos nembánom lyrájában, az ég pártján szóló földi szenvedők kísérteties könynyelmiségében. Egy felelet nélküli kornak folyton hánytorgatta a kérdeznivalóját. Erdély báját beszélő novellái, könyveimé, címlapja, a tornyokat, minden hit fermalizmusát ingató rettenet, harcból a világ leglelkét, a békét könyörgő ifjú mennynek forduló orcái kérdik: „Istenem, hol vagy?“ S a feleletre garázda minden emberi válasz, legalább is gyöngédtelen és a pusztai vándorlásra emlékeztető bálványhódolat. Valamicske vigasz talán csak a „Templomrabló“-nak adott jézusi bocsánatból csillog felénk s ez is a Názáretus elméletében, nem pedig álkeresztény rendünkben lelitéléink magyarázatát. A mértékünket megszégyenítő szeretetből revolátt a Sipos Domokos tehetsége. Akik elhivatottságát nem érezték, azért féltek a rombolásától, mert iskolaivá hazudták immár a szociális közhelyet: gyüngeség a túlnagy szeretet ! Sípos látta e gyakorlati tétel veszélyét és forradalmának lényege ez áligazság ellen lázadt. Ezért annyi az apró barrikád Sipos minden írásában, a szeretetlenség ostromára szuronyszegető hajlam, az üröm az örömében, a duskálás a keserűségben, azért a fekete fény a lelke lapján, melyen intarzia, halványan másszínű kockaváltozat csupán némely vidám emlék, vagy a vérnek sötétbíbor, érzéki játéka. S az élet napos oldalán látott örömökre írta „Véletlenség“ című szuggesztiv elbeszélését, mely a szélső bocsánatra adott tragikus ellenvélemény: a végzetnek ott is akadt büntetnivalója, ahol mi csak megszokott emberit, esetleg a sablon szükségletét látjuk. Finoman, erőltetés nélkül szerkesztett, verista novellái, vagy regénytöredéke, jó ha könnybe lágyítják a mesemenetet és nem torkollanak a kétségbeesésbe, a természetünk láncai ellen való riadóba. „Édes Istenem, hol vagy?“ című D03- tojevsky-sóhája, vagy Richepin-szerű paraszthistóriája, a „Pitymavaskor“, megdöbbentő „Kastélytető föllángo!“ című minapi fényképe, s még egy-két mélységesen szociális novellája nagy példákra utalnak, vagy ezek bátor magyar megfelelőitől nyerték az indíttatást, de Sipos nem ezek által nott, ama különös „erdélyi emberré“, akinek megszerettük. Transsylvan forradalmát, legalább is ennek bujkáló csiráját, már a „Székely tölgy és a spanyol gránátalma Virág“ című elbeszélésében sejttette, a „Vidéki forradaloméban körvonalazta, de már jóval előbb, az első zűrzavarban is tartós formában fogalmazta meg: „Hazafelé“ című korai, hymnikus prózájában. A székely bakát hozzánk, haza hajtja a föld öléből fakadó imperativus, mert „ez a föld nélküle már nem az a föld, ami volt“ Mikor ez a novella keletkezett, sokan fáztak tőle, vakmerőnek és koraszülöttnek, kártékonyan pacifistának bélyegezték, destruktívnak és demagóg mellékizűnek. S rövid idő múlva alapigazsággá, sajtópropagandává lett az író lázálma, szenvedésünkben kiegyenesítő jelszóvá, az erdélyi együvétartozás görcsösen ismételt, közös veszélyben megszentelt szólamává. Minden megaláztatáson túl itthon vagyunk! — roppantotta dacosan Sipos és fittyet hányva az írói műformajátéknak, tettnek vallotta a művészi termést. S bár Jókai nem azért író, mert megjósolta a repülőgépet, Sipos nem azért erdélyi iró, mert magáénak vallotta a sokfelől zaklatott igazságot, hogy Erdély népei történelmi testvérek, — mégis e költői takarodó, hallatára, a „ Hazafelé" megjelenésekor figyelt föl mindenki ennek a Hutai öneszméltetőnek a" munkájára. E nem lovén, de misképpen és szebben magyar capisvárty hallatára Szövetkeztek az idegenbe szakadt népszóvivők, a tudatos erdélyiek arra a tennivalóra, mely fontosabb volt a politikánál: ocsúdásnak éreztük az ájulásból. Egyszerre gyarapodott az erdélyi magyar figyelem az Áprily — Reményük — Tompa féle transsylvan hegedűszóra is és a próza bátrabbjai, lelkesedve fogtak az egykori s lassanként a mai Erdély földolgozásához. Ez volt a lélek első reflexe, egy látszólagosan radikális mozdulat, mely lényegében csak folytatása volt az örökkévaló élet magyar válfajának: élni annyi, mint változni. Hőkölve álltak meg az álmodni szeretők, józanuító volt az iródobta kesztyű és ma már világosan látható, hogy botránkoztató és botránkozók közül Sipos szerette jobban a fajtáját. E rövid írói pályafutásban természetes tempó a rapszódia. Aki emlékszik a „Templomrabló“ töredezett, újszerű proletár-észjárására, érthetőnek fogja találni a siető, bűnös emberfiának azt a kalaplengető tiszteletét amaz ország felé, ahol a Hosszú-türés lakik. A földön a veszteség-oldalra vezetett lelkek sietve és kihagyásos logikával élik a jámbor nyársfiak világát: túl,vár a terített asztal! Sipos a halál árnyékában mindenkinél bátrabban vállalta az egészségesek munkáját: gyakorlativá tenni a jóság filozófiáját ! Vártatlanul rohant e küldetése útján. Egyszerre-váratlanul versben-szólalt meg, mint aki nem bírja el a kötetlenridegséget, hanem az intimitás szabadságára vágyik. S megírja egyik legmegrázóbb gondolatát: a lázadó emberét, aki összetöri az orgonákat, aufiért a Halál nekí csali reá, hanem utódaira is jogot teukál. Ez a múlandóság rapszódiája, egyike ama kemény dokumentumoknak, melyekkel az erdélyi irodalom egyetemessége is bizonyítható. Önzetlen jóságát a halál determinálta, mintha szerepével is megerősítette volna a föltevést, hogy nincs e világon gonoszabb élő, mint amilyen volna a halhatatlan ember, jó csak a halandó lehet. Ami jó az emberből, az passzív, múlandó és gyermeki, vagy művészi: a halandóságból kivenni való, megörökítendő. Így rajzolta meg Sipos egyik legérettebb írásában, mely Csehov szárazdaika-témájánál könnyesebb, bár kevésbé ideges — a suszterinas kálváriáját, melyet a házba lopózó Jézus édesít meg. Szociális elmélyülése vitte a történelmi területekre is, mert pályadíjnyertes novellájában, a „Vajúdó idők küszöbén“ címűben, a rugkintott Erdélyt emelgeti ki dédelgetett hősévé. Megérdemelné ez a komoly erdélyi férefevant is, hogy mint az uj belga költészetben a vallón és flamand közvélemény teszi egymás tehetségeivel, az erdélyi román és szász irodalmi jugát is meghálálja Síposnak a magyarul feléjük sugárzó jószivet. E költő halála csak művészi szempontból be nem váltott ígéret. Emberi s faji programmja teljes a kivitelben és az erdélyi embernek példamutató áttörés. A magyar olvasó öszszességnek természetesen artista szempontból is érzékeny veszteség: elveszhettük egyik legérdekesebb, tüzes mesemondónkat. Ezt a jószemű realistát, aki Babits figyelmét is fölkeltette s aki néhány alakját a teremtés üistjéből frissen mentette elő és olyan lehelletet fújt beléjük, mintha ember '■kfd- ле^м. vudLtC f vrty*4i ? i4 AZ. ' Á\ , -n*-— í A*'i, VW -* - Л 1гг-*л**С* * ^АЛА*. А» г— £*;, , i+jjl р ‘л ргт*Г*^' л •** kxf ’U+J.d*, tj£ .«>/ «...A. i / А. 'КлааЖ* *^L^y (foX. Mu^A., U'< /< ^ju-Лу f '** fi*#1 /uilb* .Í « C. .^1 imty 'if - /á Ui-4- &4VMA OC+. L ъ 2. •А*Л- / ivjtA e / Uirt , в. 1 HÖFEF дувртеИ hintőpor, сбои lila dobozban yalddi.