Ellenzék, 1928. február (49. évfolyam, 24-47. szám)
1928-02-13 / 34. szám
49. év, 34. szám, ELLENZÉK Sípos Domokos, a költő Az Erdélyi Szépmives Céh Sipos Domokos irodalmi hagyatékának első köteteként most adta ki verseit Vágtat a halál címen, Szentimrei Jenő bevezető életrajzával. Ismertük Sipos Domokost, a közéleti embert, ismertük Sípost a novellistát és eltemettük egy született regényíró ígéretét. S most, hogy így, együtt olvassuk, halála után a verseit, most érezzük, hogy egy nagy költőt is elveszhettünk benne... Nagy költőt, akinek lelkén a Halál megrázó futamokat orgonáit. * Míg erőben küzdött, minden hangja a közösségért volt, amelybe született. Erdélyért, s az Emberért. Mert millió szálak összefüggésében, a viszonylatok végtelenségében összefügg minden ember és mindenki mindenért felelős és nincs különálló Egyén, csak az óriási organizmus van: a Közösség, egyetlen óriási szervezet, amely kiválasztja részletmunkákra az Egyént, a Közösség kifejező szervének a művészt S akkor, először halkan, majd mind nagyobb és kegyetlenebb erővel az élet végtelen szövedékén keresztül dobol az egyéni sors záró akkordja, a Halál, s aki élt a mindenki életében, most megérzi, hogy „én", a sors különre szakított pályáján. Magányos, örök egyedüli, még átmegy a két végtelenség között, a fekete pallón, amelynek neve: Halál És feljajdul és sikolt az En-nek hangja, mikor megérzi, hogy egyedül van, egyedül... A legszemélyesebb módon, álca és közvetítő közeg nélkül: Urában. A Halál-líra az én költészet legtragikusabban természetes hangja. S mégsincs külön, mégis minden szivet megmarkol, mert amit külön formájában kisikolt, egy közös sorsa az Én-nek: a Vég...* Az első sejtelem, ami az élet csúcsainál fogja el: „Előttem lángoló szivem: Pislogó szentjánosbogár. Kitárja szárnyát a csúcsok előtt, Hiába csapdos, hiába repdes, Én tudom, hogy oda sohasem érek el!" (Integet a halál.) Talán ettől kezdve fordul el az élet dolgaitól. Rendre szakadnak a szálak és az örök kérdések közelednek. A szeretet és szánalom örök korlátainak kevés tragikusabb hangja szólott az emberből, mint az „Ácsolj keresztet". Valaki elmegy az ablaka előtt, ráncos fáradt arccal. Szeretné megsimogatni. De útját állja az ablaküveg, útját az utcák, a dolgok, amiket ember teremtett. Atját távolságok, emberek és szavak, szavak. Akkor kitör a kétségbeesés: „Esküszöm ! Nem lehet tenni mást! Csak nézni — nézni tágranyitott szemmel, Míg két szívből egyszerre pattan ki szikra. Csak nézni némán, sokáig — sokáigegymást! Csak egy van még! Ha lelked tiszta, Ácsolj keresztet s vedd vállaidra! Vidd fel a hegyre, állítsd az égnek egyedül S míg kigyülnek a népek a nagy csudára. Szegezd rá magad sziveden keresztül !* 0 Az örök dolgok egyre közelednek. Kérdeznek az örök kérdések. „Ma reggel a tükörbe néztem ... S arcomon láttam, Hogy megint eltelt egy nap. Megijedtem, s azt kérdeztem : Várjon az vagyok-e ma is, Aki tegnap voltam? De mi van telkemmel! ? ... Ki úgy él bennem, Mint titokzatos vendég. S nem tudom, nem más-e ma, Mint tegnap volt S nem adja át helyét Holnapra egy vészthozó idegennek? Az ősz hajszál énekel: Utánnam jönnek még sokan. S akkor majd megtudod: Ki voltál. — Vájjon ki voltál ? !* (Ősz hajszál.) S felrémlik a Halál. Ifjú szűz násza a halállal című versében egy vizióban eléje áll. Valakivel van és övéivel. Rájuk néz a halál. S ő nem tudja, őt nézi-e? Övéit félti. Akkor meghal, akivel együtt volt, a fiatal leány. „S én reggel megtudtam, hogy a múlt éjjel Magát nézte meg.“• Az örök dolgok egyre közelednek, és szakadoznak mind a földi szálak. Az egyik, ahogy feszül, irgalmatlanul fáj. Már nem is a saját élete fáj, hanem az, hogy elszakad kis fiától. Szavakkal kísérni nem lehet, csak leírni némán, mint a küzdelem fázisait, a megrendítő fájdalmakat. „Örök titok" című versében lázadozik, hogy bármit tud meg a halálban, mit ér vele, ha fiának nem mondhatja el. S már megnyugodna az elmúlásban, de víziószerűen látja és kétségbeesetten fellázad, mert fia után is „nekieresztett kantárszárral vágtat a Halál.* Ez a viaskodás az Éjjel című versben éri el a tetőpontját amikor döbbenetes erővel szólítja az Urat és a halál irtózatát magában legyőzi: „Egy bizonyos: Ott bent a kis ágyban Fekszik gyermekem. A folytatás. Mit reszkessek a riasztó csontlovag előtt ? Csak emelje pallósát bátran felém ! Királyi gőgben éri fejem a csapás, Mert tudom, Uram, Véled lesz a végső !• A számadás!“• Van egy csodálatosan finom, a gyermek emléket a halál gondolatával összekapcsoló verse: a Nagyanyám és a Bitófa kisér egy zord menet című, amely némileg az Ácsolj keresztet gondolatának variánsa. Az örök dolgok folyton közelednek. És már nem tud megállani a maga fájdalmánál. Már fáj az emberen túli pusztuló élet. Sipos Domokosnak a Bárányka című verse az egyetemes szánalom egyik legszebb költői alkotása. Egy kis bárány történetét írja le, akit a szomszédjukba hoznak, s másnap leölik. Kisfia kérdi: miért sír a bárányka ? És aztán csendes éjszakában egyre hallatszik a bárányka sírása. „Szegény bárányka még remegve bégetetta hideg éjszakában, S én álomba zártam szívemet fájdalma elől. Óh! Tudom, hogy minden sírás az inifejemre vádi Minden fájdalom halálos bűnöm egyedülnekem ! Az embernek, ki nem kiáltom szüntelen ésbátran: Ne engedelmeskedjetek Csak a szeretetnek, csak a szeretetnek,csak a szeretetnek!* Ez a vers az abszolút felelőségérzés. Csak egy halványabb mását ismerem: Francis Jammes „Oly könnyű volt" című versét a vágóhídon levő kis borjúról. De Sipos verse sokkal átfogóbb, sodróbb, megrázóbb erejű, s az emberlélek ama metafizikai csúcsán álló, amelyen egyes keleti népek lemondanak a húsevésről, mert élő lélek hordozóját látják az állatban. Mindössze 12 vers, ami egészen kész, s aminek közös elme: a Halál. És még 11 vers részletekben, sorokban, foszlányokban, amiket megmaradt papírdarabkákról Szentimrei másolt le. Van közöttük egy Petőfi-formában írt vers, de 5—6-ból csak sorok. Két megnyugvó hangulatú vers (Én és Isten, Megszületett) mellett két tépő erejű lázadozás. Az egyikből szól a záráthustrai kérdés: „Vigyázz Uram, csak én tudom, hogy vagy, Ha én nem vagyok, mit ér, ha vagy Te ?” És egy színes formában írt „Halottak napján“ című versben meghatóan látja a sírjához kedvesével együtt kimenő fiát. Egyik töredékben vannak csak a sorok. „Tisztára mos a könnyek ára. Emlékezz arra, amit mondok, Apád is vadon nőtt ekkorára. Neélj fiam, ha meghalok.” Összesen 23 vers, a töredékkel egygyütt. De bennük egy egész költő. Egy egész költő, akit szintén elvesztettünk Sipos Domokosban. Perverz dolog „esztétizálni” az élet legszörnyűbb mélységeiből kiszakadt fájdalom darabokkal. A Sipos-vers, megrendítő lényege nem bírt el semmiféle kötött formát. Formája csak a szabadvers lehetett, mely folyton utánamegy a lényeg mozgásainak. Ebben az irányban az Ácsolj kerésztét és az Ősz hajszál pszychológiai jelentéktelen mozzanatból kiindulva konstrukcióikban Szentimrei: „Virág“ című verséhez hasonlók, de a ellenkező pólust adják: az észrevehetetlen kicsinyekből valóságos lelki detonációkat hozva ki. Az erdélyi költők legelső sorába tartozik a halott Sipos Domokos, a szabad versnek Szentimrei és Bartalis mellett harmadik nagy költője, akinek „Ácsolj keresztet", „Ősz hajszál", „Éjjel", „Bárányka“ és „Vágtat a halál" című versei az egyetemes magyar irodalom legmagasabb csúcsáig nőnek. * A kötethez Szentimrei Jenő írt 58 oldalas bevezető életrajzot A rendelkezésére álló rövid idő alatt is nagy vonalakban és pregnánsan elénk tudta állítani a tragikus életet, mely politikán, irodal..ion túl egész volt. A jellegzetes adatok sokaságával jellemez és festi meg Sipos életének tragikus küzdelmét környezettel, nyomorral. „Regényírónak szánta a sors, de torzónak maradt, elnagyoltnak, kiteljesületlennek, hogy regényhősnek annál készebb, annál befejezettebb lehessen", — írja a kis életrajz végén Szentimrei. Igent Sípos Domokos regényhős és el kell jönnie mindnyájunk érdekében annak, aki az ő életét és mögötte a mai életet regényben megírja. * Kós Károly az Ácsolj keresztet-hez olyan illusztrációt rajzolt, ami tragikus erejével méltó párja a versnek és a legszebb Kós-illusztrációk közül való. Megkapóan mutatja az igazi versillusztrálás útját, ahogy azonos hangulatból a maga sajátos külön irányában kinő a vers és a rajz. A Sipos három arcképét is hozó kis kötet elseje az irodalmi hagyatékát átfogóan adandó három kötetnek, s két kötet Sipos novella fogja követni, amelyeket szintén Szentimrei Jenő rendez sajtó alá. Olcsó példányai 40 lejért megrendelhetők az Erdélyi Szépmives Céhnél. (Cluj, Str. Bratianu 22.) Ennek a kis könyvnek, s ezután megjelenendő társainak el kellene jutniok minden erdélyi magyarhoz, hogy meglássák teljesen a tragikumot, amelylyel Sipos Domokos a Szentimrei Jenő szavai szerint: „az elhivatás egész kálváriáját megfutotta, rövid harmincöt esztendő alatt.“ Jancsó Béla. * * * VÁGTAT A HALÁL Irta: SÍPOS DOMOKOS Az semmi, hogy én meghalok! Csak ne tudnám, hogy fiam nyomában iskocog a Halál. Félszemmel olykor felénéz. Úgyis tudja, hogy egyszer rátalál. " Gyermekem aranyhaja szikrázva csillog a napon. Töretlen lába táncol a gyenge füvön. A bogár neki hintázik a rezgő levelén, Neki imbolyog az égen a hold aranytányérja, A virágok neki bólintanak az utak mellett, Az erdő mély zöldje neki Integet. Szemében csillogva tükrözik az egész világ, Nem látja, hogy messzi-messzi már üget felé a Halél S dárdája hegye az ég partjára vág. Erős, szép férfi lesz az én édes fiam ! Nem veri ide-oda vaksors, mint engemet. Látom még, hogy tornyosítja tette álmaim. Hallom, hogy harsog belőle sok megrekedt dalom. Jóságát érzem bús szivemben, mint Föld a Nap melegét. Tudom, hogy az élet csúcsain vezet az útja S vállán ragyog a legnagyobb vágyait: Egy igaz koponya. Most felkiáltok hozzá a múltból a magasba: Édes fiam, csak hátra ne! Csak hátra ne nézz! Bús szívem szörnyű pert kezd az Istennel érted. Én összetörök minden orgonát, Nekem ne búgjon boldog feltámadást! Forgácsát felhajítom az égbe: Itt van, Isten ! Ennyit ér vigasztalásod ! Érezd te is a kint, mi engem megfagyaszt: Mikor látom, hogy egyetlen, egyszülött fiam nyomában Nekieresztett kantárszárral vágtat a Halál. 0. oldal. Egy szerző vallomásai A moszkovita Irodalom kissé túlzott divatjának mai korszakában nagy kortársai mellett kissé mostohán kezelik az orosz litteráturának kétségkívül egyik legkiválóbb egyéniségét, Gogol Miklóst. Pedig ez a nagy író nemcsak tehetsége révén állja meg a versenyt a legnagyobb oroszokkal, hanem kivételesen érdekes és tragikus életfolyásával is. Erről az érdekes életről rajzol megrázó erejű képet, különösen előszavában egy könyv, mely Gogol irodalmi vonatkozású vallomásait adja franciául: Confessions d’un auteur, „Egy szerző vallomásai“ címen. Gogol élete a legkülönösebb kilengések és rendellenességek sorozata. Ha grafikus rajzot lehetne adni, egy vadul ingadozó lázgörbéhez hasonlítana, állandó vibrációkkal, hatalmas emelkedésekkel és esésekkel, hűen másolva ennek a szünet nélkül izgatott és állhatatlan léleknek csapongásait. Ukrajnában születik 18Ю körül — a születési évet biztosan nem tudják — kisorosz szülőktől. Ősei katonák, törpenemesek. Atyja is irogat, de csak szórakozásból. A poltavai gimnáziumba kerül, ahol egyáltalán nem tűnik föl sem tehetségével, sem szorgalmával. Már akkor is észre lehet azonban venni rajta különös lelkiállapotát, mely társai számára megérthetetlen könnyűséggel ingadozik a széls melancholia és a szélső vigság között. Tizennyolc éves korában Pétervárra megy, de alig ér oda, hirtelen elhatározza, hogy Amerikába vándorol ki. El is indul, de csak Lübeckig jut, itt újat gondol és visszafordul Pétervárra