Ellenzék, 1928. június (49. évfolyam, 122-146. szám)

1928-06-02 / 122. szám

49. év, 122. szám, ELLENZÉK TWStoTtfnW fsm^npsmts^mss .ама^вэйв^азйм wx^.» -safe ■*-ятвг A prágai törvényszék köréláttak halálra ítélte Michalkót, Vörösmarthy Margit gyilkosát A cinkostársak közül Klepetár életfogytiglani, Sikorszky tizenötévi súlyos börtönt kapott Prága. (Az Ellenzék tudósítójától.) Hosszú és izgalmas tárgyalás után most fejeződött be az a gyilkossági per, amely nemcsak Csehszlovákia, hanem a szomszédos országok közvéleményét is annyira foglalkoztatta. A pernek három vádlottja van. Michalkó a züllött álujságíró és barátai Sikorszky és Klepetár a két félrecsúszott életű intellektuel. A három jóbarát azzal a szörnyű váddal terhelve állott a törvényszék előtt, hogy előre megfontolt szándékkal, minden részletében gondosan kieszelt terv szerint meggyilkoltak egy szerencsétlen, idősödő leányt, a 37 éves Vörösmarthy Margitot, akit előbb a vagyonából kiforgattak. A főszerep Michalkóé volt, aki megkérte a leány kezét, sőt szinteg, cinkosainak segítségével feleségül is vette, valóságos házasságkötési paródiát játszva végig. Vörösmarthy Margit hosszú ideig Amerikában élt, ahol mint társalkodónő kereste meg a kenyerét. A szorgalmas és kisigényű leány éveken keresztül minden fizetését megtakarította úgy, hogy amikor Csehszlovákiába hazatért, egészen tisztességes számú dollárokat váltott be. Ezt a pénzt érezte meg Vörösmarthy Margitnál Michalkó, aki valóságos apacszseninek mutatkozott. Ahhoz nem kellett sok ügyesség, hogy meghódítsa a harminchét éves leányt, aki mohón sóvárgott az ismeretlen boldogság után, de az már nagyon nehéz dolog volt, hogy annyi pénzt csaljon ki az óvatos teremtéstől. Végül azonban kellemetlenné kezdett válni a mátkaság. Vörösmarthy Margit feljelentéssel fenyegetőzött. Ekkor játszották el vele az emlékezetes házasságkötési komédiát, majd, hogy a csalás ki ne derüljön, Michalko és két barátja elhatározta, hogy Vörösmarthy Margitot meg fogják ölni. A „fiatal pár“ nászútra ment. Klepetárék a Csorba-tóra csalták el Margitot. És egy verőfényes napon sétálni indultak a Tátra fenyvesei közé. Ott történt egy elhagyott tisztáson, ezüstösen csillogó hegyi patak mentén, hogy ez a három emberbőrbe bújt bestia előbb meg akarta mérgezni a védelem nélküli leányt, majd amikor a méreg nem hatott Michalkó rávetette magát Vörösnasztky Margitra és megfojtotta. A prágai törvényszék előtti per, amelyen ezt az aljas bűnügyet tárgyalták, bővelkedett izgalmas pillanatokban. Drámai szembesítések zajlottak le a gyilkosok és a meggyilkolt leány édesanyja között. A törvény paragrafusai közt bujkálva, hazudozva,kétségbeesetten kapkodva, gyanús mentőtanukra hivatkozva, próbált a három elvetemedett fickó kibújni a vád alól, amíg előttük a bíróság zöld asztalán ott hevert áldozatuk megfakult sárfoltos ruhája, amelyet a gyilkosság napján viselt és egy darab papírhoz hozzátapadva néhány szál szőke haj, Vörösmarthy Margit fürtjeiből. A vádlottak szívósan tagadtak, de minden tagadásuk hiábavaló volt a súlyosan terhelő adatokkal szemben. Ezek az adatok kétségtelenné tették, hogy a gyilkosságot aljas anyagi érdekből előre megfontolt szándékkal Michalco követte el két segítőtársával. Az esküdtek visszavonultak, majd meghozták verdiktjüket, amelynek alapján tegnap este háromnegyed tíz órakor a prágai bíróság kimondotta ítéletét és Michalcot kötél áltak halálra. Klepetárt életfogytiglani, Sikorszkit pedig tizenötévi súlyos börtönre ítélték. Az ítélet ellen semmiségi panaszt jelentettek be a védők. Ш Erzsié!iima szanatóriumban minden csendes... Ш intézetben mir csodol beteg van. — fiátude! és з leltározás tovább tart. A szanatórium vezetőség tiltakozik az egyoldalú leltározás ellen és követeli, hogy г leltárban az átvett tárgyak értekét is tüntessék Ы Kolozsvár. (Az Ellenzék tudósítójától.) Ma délelőtt meglátogattuk az Erzsébet Mária-szanatóriumot. A hajdan mozgalmas szanatórium ma nagyon csendes, csaknem teljesen kihalt. A miniszteri bizottság átvételi munkája és az azzal járó izgalmak valósággal megrémítették a betegeket, akiknek a nagy része önként elhagyta az intézetet. Maguk az orvosok is alig járnak be a szanatóriumba. Szegedi dr. igazgató-orvos járkál csak az üres, kongó termekben. Az intézet átvételével járó izgalmak után az összes betegek néhány nap alatt elhagyták az intézetet. Ma az egész Erzsébet Máriaszanatóriumban összesen két beteg fekszik. Nem mehetnek ki, mert felépülésüket kockáztatnák. A leltározás állandóan folyik. Egy bizottság járja be a szanatórium helyiségeit, betegszobáit, orvosi rendelőit és műtőtermeit. Mindenütt leltárba vesznek minden tárgyat, bútorokat, orvosi felszereléseket és orvosi anyagot. Fodor városi főorvos vezetésével most is egy bizottság működik, amely éppen a műtőtermet és annak felszereléseit leltározza és veszi át. Amint a leltározás megtörténik, az államrendőrség jelenlévő képviselője az ajtót bezárja és lepecsételi. A munka lassan halad, mert rendkívül sok értéke van az intézetnek. Ha ilyen tempóban folyik az átvétel, akkor még hetekre van szükség, míg minden tárgy átadása pontosan megtörténik. Ma a délelőtti órákban dr. Jelen Gyula, a szanatórium igazgatóságának az elnöke megjelent az intézetben. Munkatársunk megkérdezte tőle, hogy a szanatórium átvételének az ügye milyen stádiumban áll. Jelen Gyula egyelőre erről nem adott nyilatkozatot, sőt kijelentette, hogy az intézet visszaadásáról elterjedt hírek még koraiak. Ellenben az a nyilvánosságra tartozik, hogy a bizottság, amely az átvételt, illetve a leltározást foganatosítja, eddig teljesen meddő munkát végzett. A bizottság munkája, — mondotta Jelen dr. — teljesen egyoldalú. Az Mézet igazgatósága részéről eddig ebben a munkában senki részt nem vett. Márpedig átadó nélkül nem történhetik meg az átadás. Fodor főorvos úrnak be fogom jelenteni a tiltakozásomat az egyoldalú átvétel és leltározás ellen és köre telni fogom, hogy az intézet vezetősége szintén részt vegyen ebben a nagyfontosságú munkában. A szanatórium értéktárgyairól a leltárak duplikátumban is készüljenek el és minden leltározás alá kerülő értéktárgyat meg kell becsültetni és annak az értékét a leltárban fel kell tüntetni. — Mindaddig, amíg ez nem történik meg, addig az Erzsébet Mária szanatórium vezetősége semmisnek jelenti ki a leltározást és annak tovább való folytatása ellen a legerélyesebben tiltakozik. — Különben is bizonyos részről az intézet átvételét teljesen ferdén ítélik meg. Mert mi történhetik a szanatóriummal ? Az állam legrosszabb esetben is átveszi az intézetet, de azt semmiféle körülmények között sem tarthatja meg, azt el kell adnia és az eladási árat a genfi konvenció értelmében az Országos Magyar Vöröskeresztnek el kell számolnia. Illetve, hogy egyszerűbben fejezzem ki magamat, az államnak az intézetet, az összes jogi formák betartásával valósággal meg kell vennie a Magyar Vöröskereszttől. Tekintettel azonban arra, hogy az Erzsébet Mária szanatórium nem a Magyar Vöröskereszt tulajdonát képezi, hanem magánvagyon, az intézet átvétele csak ideiglenesen történhetik meg, mert azt előbb-utóbb vissza kell adni jogos tulajdonosának. Ezeket mondotta dr. Jelen Gyula. A hátsó épület előtt két mellszobor áll. Az egyik Brandt professzort, az intézet alapítóját ábrázolja. A megfakult bronz szobor szigorúan néz le az intézet csöndes és kihalt udvarára. Mintha a történtekkel nem volna megelégedve. A jobb oldalon pedig gróf Nemes Ilona jóságos arca mosolyog, mintha azt mondaná, hogy az igazság előbb-utóbb napfényre jut... 3. oszfal. Ecrffidei tábornok Apáim isffáiirtH $ а тайт e$ román nép lelki közeledésének huidosegerei — Az Ellenzik tudósítójától — Minden népnek van egy fétise, amelynek nevéhez fontos nemzeti aspirációk főződnek. Berthelot tábornok is az a személyiség a románok szemében, akire joggal gondolnak hálával s akinek Romániába jövetele valóságos ünnepélyszámba megy. Bennünket, magyar nemzeti kisebbséget különösebb érdekek nem vezetnek a tábornok felé s így, a hozzá való közeledésünknek is inkább zsurnalisztikai jellege van. A francia tábornok tegnap utazott ". Bukarestből Belényesre, hogy részt- vegyen az ottani ünnepségeken. A bukaresti északi pályaudvaron is találkozom Barzan liberális képviseílővel, aki a legnagyobb előzékenységgel ígéri meg, hogy bemutat a tábornoknak. Barzan képviselőt bízta meg a kormány, hogy kalauzolja az illusztris vendéget s igy neki köszönhetem a megtiszteltetést, hogy a tábornokot vivő szalonkocsiban helyet foglalhattam. Mielőtt bemutatkozom a tábornoknak, egy rokonszenves idősebb úr, aki a tábornok jobboldalán ült, felugrik helyéről és előzékenyen átadja nekem azt. A tábornok már el is kezdi udvarias beszélgetését. — Ez az úr — mondja — Rosetti tábornok, a kiváló történész, az elhunyt Braham Jones sógora. Mialatt a tábornokkal beszélek, a többiek tiszteletteljes pozícióban várják a beszélgetés lefolyását, amely mindvégig kedélyes, humoros hangnemben folyt le. Egyszerűen beszélgettünk, mint két hasonló társadalmi állású ember, annyira feszélytelenné tudja tenni egy úri francia mindig a hangulatot. — Nem akarom tábornok urat holmi banális kérdésekkel terhelni — kezdem a beszélgetést — mégis tudni szeretném, miként vélekedik azokról az erdélyi magyarokról, akikkel eddig mint új erdélyi földbirtokos találkozott. A tábornok testes, hatalmas ember. Ennek ellenére világoskék, mosolygó szemei, meleg arcvonásai a legszelídebb ember benyomását keltik az emberben. Válasza is közvetlen melegséggel volt tele. — Őszintén szólva csak egy erdélyi magyart ismertem eddig közelebbről s ez Apáthy professzor volt. Olyan pillanatban ismertem meg, amidőn az emberi fájdalom, a megpróbáltatás kellemetlen világításba helyezik az embert s mégis mondhatom, amikor erre az udvarias, előzékeny úrra gondolok, azt kell mondanom, hogyha róla mintázta a természet az erdélyi magyar népet, akkor csak rokonszenvesnek, kedvesnek, szeretetreméltónak tudom elképzelni. A tábornok befejezte a mondatot. Várta az újabb kérdést. De hallgattam. Hosszú pillanatokig tartott a a csönd, mialatt elgondoltam magamban a sok megpróbáltatást, amelyen a háború óta átmentünk s az ablakon át néztem az előttem leperegő zöldülő réteket, amelyek még ma is visszhangoznak a magyar szótól, a magyar daltól. A tábornok nem vette le rólam tekintetét. Barzan képviselő is, Rosetti tábornok is várták a fejleményeket. Végre én törtem meg a csendet. — Tábornok úr, ön nagyon sok emberi szenvedést látott. Nagyon sok néppel volt dolga. Nem politikus, nem államférfi, hanem katona, akiről tudom, hogy férfiasan, őszintén fog kérdésemre válaszolni, ha az talán kissé kényes is volna. Tábornok úr, elképzeli ön azt, hogy egy nép, amely fölött egy más fajbeli nép uralkodik, valamikor meg tudjon vele egyezni, nem közvetlen gyakorlati, hanem pszichikai értelemben véve a dolgot ? A tábornok gondolkodott. Érezte, hogy válasza körültekintő, de mindazonáltal egyenes kell, hogy legyen. Tehát megismételtette velem a kérdést. — Igen, el tudom képzelni, de ahoz idő is kell, jóakarat is. Mind a két részről. A történelem elég példát szolgáltatott erre. Az idő maga is tág fogalom. A százesztendős háború háromszáz évig tartott. A hét éves háború évtizedeken át s a mai helyzet sincs még befejezve, mert a versaillesi szerződés óta még mindig civakodnak az emberek. Mindazonáltal hiszem, remélem, mert tulajdonképen két kultúrnépről van szó, ahol az egyik épp oly türelmes, mint amenynyire megértő a másik, hogy alelkek közeledése előbb-utóbb be fog következni. Vannak a két nép között vonások, kérdések, amelyek azonossá teszik őket, bizonyos kérdésekben viszont csak később tudnak megegyezni s vannak — nem tagadom — kérdések, amelyekben soha sem fognak megegyezni. Tehát nem marad egyéb hátra: tessék azokról a kérdésekről beszélni, amelyekben megértik egymást, a kevésbé közös voltásunkról kevésbé, míg azokról a kérdésekről, amelyek miatt nem tudnak együtt érezni, ne beszéljenek soha. És akkor meg lesz közöttük a lelki egyensúly. A beszélgetés ezzel bevégződött. A többi már nem a francia tábornok és a magyar újságíró között folyt le, pedig érdemes volna lerögzíteni a sziporkázó francia szellemet is, amely ezt az ősz tábornokot jellemzi. V. J.