Ellenzék, 1929. január (50. évfolyam, 1-24. szám)
1929-01-28 / 22. szám
in mei мц more паша man sértő borzaim*! Is, de van nagy, mer*» fizikai vigasztaló ereje . Mindeneken túl, mégis csak élünk. És ahogy Ady költészetét átfonta, beárnyékolta a közeledő pusztulás réme, úgy színezi meg a mi művészeti szemléletünket a felfedezett élet öröme. A jövő művészet hangja csak ezé a feszütt vitorlája, zad már a megcsúfolt étetigazságok és az elárult megváltó gondolatok tömlője. Egyszer csak elszakad és elönt bennünket az életöröm halma. Akkor majd Ady sem lesz olyan távol lőnünk e költészete mégegyszer leszáll hozzánk, hogy rargiDrikjjön a a boldogság vizében és uj pompáján győzedelmes élete lehet. Valahol duziban mutassa meg magát. (A.) Az van tiz éve, hogy a Hatottak élén költője beteljesítette végzetét s egy budapesti szanatóriumban megadta magát a kisértő Fantomnak, amellyel nem szűnt meg küzdeni, amióta csak művészi rendeltetésének tudatára ébredt. Halálhörgése nagy, általános halála Szidóniába olvadt bele. Egy egész erkölcsi és hatalmi világ omlott össze körülte. És amellett afekete top« Kora“ csontkezű játékosa borzalmas aláltáncot muzsikál, amelyre gyermekek, asszonyok, aggok és a háború megmennekültjei tömegesen hulltak a pusztító járvány karjai közé. A fekete árnyékok végtelen sorának élén vonult a költő is, aki minden életillúzióban, minden boldogságszvntelésben mindig kiérezte a pusztulás ritmusát Méltó elmúlása volt a Halál rokonának. A költő alakjára s az egész korra, amelynek tragikusan bensőséges kifejezője volt, tíz év távlatából csodálatos tisztasággal és élességgelpillanthatunk vissza. Mi, akik mellette voltunk, amikor elindult és közvetlen közelről láttuk a gyűlöletnek és a megnem értésnek árját, amely a tudó költőt a tudatlan tömeg részéről fogadta, elcsodálkozva kérdezzük, hogy rövid tíz év alatt, hogyan szolgáltathatott az idő ott teljes elégtételt az Oktomoru Igazságoldalt s íróként véshető ki a sír.ég nem is olyan rég misztikus érthetetlenségbe borított alaját a márványnak abba a tárgyilagos és kisimult anyagiba, amely csak régmúlt korok klasszikusainak arcvonásait őrzi ? A magyarázat nagyon egyszerű. A lefolyt tíz év alatt többet éltünk, mint máskor századok alatt él az emberiség, ez a tíz év volt az az időszak, amikor a világösszeomlás a maga egészében öntudatunkba szívódott fel és kibírhatatlannak látszó élményeink első ízben világosodtak meg a reflekszió fényétől. A világháborúban csak szenvedő anyag voltunk a sors kezében. Az utána következő időszakban kezdett visszatérni belénk az emberségesség és kezdtünk gondolkozni azon, amit tettünk. Nem mondhatjuk, hogy a gondolatnak felszabadító ereje a maga teljességében visszaszáll hozzánk. De már ezek az első, nyers reflekciók is elegendők arra, hogy sok minden megvilágosodjék előttünk és kibontakozzanak a vasszemei annak az esemény láncolatnak, amelynek áldozatai voltunk. Ady szerepe ebben az eseménysormagban már teljesen tisztázódott. Sőt, mite fájlalnunk is kell, hogy az övészi rejtélye már oly távol került • Lunk. Nem kell érte harcolnunk többé,em kell verseihez újra és újra visszaérnünk, hogy új gyönyörűséget és új érveket merítsünk belőle. Nagyon messze szállt már tőlünk, nagyon hamar elzárkózott előlünk abba az éteri linziús-ágba, ahol már sokkal több a naivészi fény, mint az emberi melegség. • De az Ady-probléma mindig a legágatóbb kérdése marad az irodalomtörténetnek. Egyik legérdekesebb fejezete lesz a magyar irodalmi fejlődés nemzeti vonásának, amely íme a tömegektől elzárkózó szimbólizmusból és dekadenciából kiinduló költőből , fajának tiszta reprezentáltát tudta kialakítani ; egyik legcsodálatosabb bizonyítéka lesz a korok lelki változásainak, amelyek a keitől szó érthetetlenségét kristálytiszta értelemmé tudják varázsolni és végül fennen fogja hirdetni a művészetek megváltó és kiváltságos erejét, amelyben nemzetek sorsa előzetesen és csupán a művészi forma keretei között teljességében kiélheti magát. Ady Endre a múlté. Az étel fekete madarából, amely egykor kétségbeesve vergődött a történés hullámai felett, ma már az emlékek kék madara lett Gyönyörű tollazatú, mesebeli madár, amelyen most már, hogy egy letűnt, szép világra való emlékezésen át nézünk rá, észrevesszük a színárnyalatok és a fények ragyogását is. De a múlté az a világ, é s sok rettenetes szenvedés is, amelyet ez a szörnyű látomású vátesz megjósolt. Most már nem kell idegbomlasztó félelemmel gondolnunk rá, mert tudjuk, hogy volt és azt is tudjuk, hogy mi volt. Az átélésnek, ha vannak ki I. WWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWUmgWWyeiieriCWrfWWWI Apacs-báJ Georges Dolley mélyek* szokott blúzát ét kötényől viselte, haját hennával kieső vörösre кеше és zilált kontyba kötötte. — Valóságos apacsnő vagy, kedvesem, csak nem volt okod, hogy minden ékszeredet magadra akasztottad. A briliánsok és a gyöngysor egyáltalán nem illenek ruházatodhoz. — Te talán azt hiszed, hogy a csontkeretes szemüveg meglelt a „lokálkomorít”-nak. — De . . . — Nem vetem le ékszereimet. — Bánom is én! — Mindenesetre jó ötlet volt Gastonnasse barátomtól, hogy ezúttal „apaesbált“ adott. Espor-Cassy asszony beburkolózott sealbundájába és ura is elrejtette kosztümjét a városi bunda alatt. — Nagyságos asszony, itt a Lúd — mondotta a szobalány. — Gyerünk, Hermine. — Azaz Jutot — mondotta Espor- Cassy asszony temperamentumosan. . . . Rövid ruhában, remegve a hidegtől, kemény kalapját hanyagul hátracsapva Tulbure feleségével, aki egy gázlámpa alatt áll, heves beszélgetésben merült el: — Mi? Még semmit sem csináltál ? — Nem, még semmit. — Na hát érdemes volt, hogy kalapot és egy príma áruházban új ruhát vegyek neked, úgy látszik, a nagyságos asszonyt külső elijeszti a klienseket. — Mit akarsz tőlem ? — Pénzt! — De hát előkészítettél valamit ? — Nem, de ez nem az én hibám. Éjfél után egy lélek sem jár az utcán, legfeljebb néhány nyomorult zenekritikus. Мз már egyáltalán nincs Parisban éjjeli élet Hogyha ez így tart, kénytelen leszek bicskámat becsapni a zálogházba. — Hoplá! Ott ketten is jönnek. Vigyázz, hogy azt a bundás fickót lecsípjed. Túrutre és neje most szorosan meglapulnak a kapu mellett. — Felháborító! Egy nyomorult taxit sem lehet találni. — Boucher barátod igazán hazajhetett volna az autóján. Mindjárt reggeli három óra. —Csak kapunk egy taxit ( Nyugot városnegyed ez és egy ugrásnyira vagyunk a házunktól. — De milyen mulatságos volt ez az apacs bál!... Fényesen mulattunk, nemde ? — Igazán elragadó voltál. — Annál kevésbbé mulatságos gyalog menni haza. Sapkája mélyen a homlokába, vörös kendővel a nyaka körül, megeresztve durva vászonnadrágját. Esper-Cassy úr, tekintélyes drogéria-nagykereskedő öntetszelgéssel nézte magát kényelmes hálószobájában, a nagy tükörben. Miután csontkeretes szemüvegén át sokáig szemlélte magát, így szólott feleségéhez: — Hogy tetszem neked, édes mint apacslegény ? ! — Szenzációs! És én hogy festek? — sejpitett Hermine, a felesége. Esper-Cassy úr szemüvegén keresztül nejére szegezte tekintetét. Mellettem kissé öregedő élete párja, a „nőis” VERSEK Irta: MIHÁLY LÁSZLÓ A ma ifjainak panasza Lassú agyú urak, kényelmes aggok, nem fogytak ki simán kongó szavakból, de nincs lelkes irányító tekintet , engedtek ifjú vért, megfagyni minket. Nektek így is jó: bő, nyugalmas élet, dús asztal, de bennünk csak hál a lélek, nincs házunk, condrásan járunk s kezün tétlen s maholnap már nem is leszünk Nektek igy is jó, de mi fel nem adjuk jövőnket, a zászlónkat felragadjuk jobb sorsunkért és fogunk élni, menni, legyőzetni, vagy mindent elseperol-Csak ennyi Csak ó utcáid, régi köveid, folyód és körös-körül a hegyek, mik visszafuznak, bárhol is legyek a édes harangszód hányszor idehitt Csak ennyi: az ősvár beszéde kell, a romjaid, a temetőd, a múltad, a porta, hol a lépcsőn leborultam s hol a porszem is regél, éneket De elburok a mától s elosen a törpe emberek elöl a lelkem — másutt is rájuk, ilyenekre leltem — csak téged szeretlek városom. Pedig nem hallok mást számra: nemet, jussom nincsen s utam messzire vágom innen el: én koborgó a világon itthon vagyok a legidegenebb. (6г«к*(у udvarhely, 1629. január8.)