Ellenzék, 1929. január (50. évfolyam, 1-24. szám)

1929-01-28 / 22. szám

in mei мц more паша man sértő borzaim*! Is, de van nagy, mer*» fizikai vigasztaló ereje . Mindeneken túl, mégis csak élünk. És a­hogy Ady köl­tészetét átfonta, beárnyékolta a köze­ledő pusztulás réme, úgy színezi meg a mi művészeti szemléletünket a fel­fedezett élet öröme. A jövő művészet hangja csak ezé a feszütt­ vitorlája, zad már a megcsúfolt étetigazságok és az elárult megváltó­ gondolatok tömlője. Egyszer csak elszakad és el­önt bennünket az életöröm h­al­m­a. Akkor majd Ady sem lesz olyan távol lőnünk e költészete mégegyszer leszáll hozzánk, hogy rargiDrikjjön a a boldogság vizében és uj pompáján győzedelmes élete lehet. Valahol duz­­i­ban mutassa meg magát. (A.) Az van tiz éve, hogy a Hatottak élén költője beteljesítette végzetét s egy budapesti szanatóriumban megadta magát a kisértő Fantomnak, amellyel nem szűnt meg küzdeni, amióta csak művészi rendeltetésének tudatára ébredt. Halálhörgése nagy, általános halála Szidóniába olvadt bele. Egy egész erkölcsi és hatalmi világ omlott össze körül­­te. És amellett a­­fekete top« Kora“ csontkezű játékosa borzalmas aláltáncot muzsikál­, amelyre gyer­mekek, asszonyok, aggok és a háború m­egmennekültjei tömegesen hulltak a pusztító járvány karjai közé. A fekete árnyékok végtelen sorának élén vonult a költő is, aki minden életillúzióban, minden boldogságszvntelésben mindig kiérezte a pusztulás ritmusát Méltó elmúlása volt a Halál roko­nának. A költő alakjára s az egész korra, amelynek tragikusan bensőséges ki­fejezője volt, tíz év távlatából cso­dálatos tisztasággal és élességgel­­pillanthatunk vissza. Mi, akik mellette voltunk, amikor elindult és közvetlen közelről láttuk a gyűlöletnek és­ a meg­­nem értésnek árját, amely a tudó költőt a tudatlan tömeg részéről fogadta, el­csodálkozva kérdezzük, hogy rövid tíz év alatt, hogyan szolgáltathatott az idő ott teljes elégtételt az O­ktomoru Igazságoldalt s íróként véshet­ő ki a sír.ég nem is olyan rég misztikus ért­­hetetlenségbe borított ala­ját a már­ványnak abba a tárgyilagos és kisimult anyagiba, amely csak rég­múlt korok klasszikusainak arcvonásait őrzi ? A magyarázat nagyon egyszerű. A lefolyt tíz év alatt többet éltünk, mint máskor századok alatt él az emberiség, ez a tíz év volt az az időszak, amikor a világösszeomlás a maga egészében öntudatunkba szívódott fel és kibírha­­tatlannak látszó élményeink első ízben világosodtak meg a reflekszió fényétől. A világháborúban csak szenvedő anyag voltunk a sors kezében. Az utána kö­vetkező időszakban kezdett visszatérni belénk az emberségesség és kezdtünk gondolkozni azon, amit tettünk. Nem mondhatjuk, hogy a gondolat­nak felszabadító ereje a maga teljes­ségében visszaszáll­ hozzánk. De már ezek az első, nyers reflekc­iók is ele­gendők arra, hogy sok minden meg­világosodjék előttünk és kibontakozza­nak a vas­szemei annak az esemény láncolatnak, amelynek áldozatai vol­tunk. Ady szerepe ebben az esemény­sor­­­magban már teljesen tisztázódott. Sőt, m­ite fájlalnunk is kell, hogy az ö­­­vészi rejtélye már oly távol került • Lunk. Nem kell érte harcolnunk többé,­em kell verseihez újra és újra vissza­érnünk, hogy új gyönyörűséget és új érveket merítsünk belőle. Nagyon messze szállt már tőlünk, nagyon ha­mar elzárkózott előlünk abba az éteri linziús­-ágba, ahol már sokkal több a naivészi fény, mint az emberi me­legség. • De az Ady-probléma mindig a leg­­ágatóbb kérdése marad az irodalom­történetnek. Egyik legérdekesebb feje­zete lesz a magyar irodalmi fejlődés nemzeti vonásának, amely íme a tö­megektől elzárkózó szimbólizmusból és dekadenciából kiinduló költőből , fa­jának tiszta reprezentáltát tudta kiala­kítani ; egyik legcsodálatosabb bizo­nyítéka lesz a korok lelki változásai­nak, amelyek a keitől szó érthetetlen­­ségét kristálytiszta értelemmé tudják varázsolni és végül fennen fogja hir­detni a művészetek megváltó és ki­váltságos erejét, amelyben nemzetek sorsa előzetesen és csupán a művészi forma keretei között teljességében ki­élheti magát. Ady Endre a múlté. Az étel fekete madarából, amely egykor kétségbe­esve vergődött a történés hullámai felett, ma már az emlékek kék ma­dara lett Gyönyörű tollazatú, mese­beli madár, amelyen most már, hogy egy letűnt, szép világra való emléke­zésen át nézünk rá, észrevesszük a színárnyalatok és a fények ragyo­gását is. De a múlté az a világ, é s sok rettenetes szenvedés is, amelyet ez a szörnyű­ látomású vátesz megjósolt. Most már nem kell idegbomlasztó félelemmel gondolnunk rá, mert tud­juk, hogy volt és azt is tudjuk, hogy mi volt. Az átélésnek, ha vannak ki­ I. WWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWWUmgWWyeiieriCWrfWWWI Apacs-báJ Georges Dolley mélyek* szokott blúzát ét kötényől viselte, haját hennával kieső vörösre кеше és zilált kontyba kötötte. — Valóságos apacsnő vagy, kedve­sem, csak nem volt okod, hog­y min­den ékszeredet magadra akasztottad. A brili­ánsok és a gyöngysor egyáltalán nem illenek ruházatodhoz. — Te talán azt hiszed, hogy a csontkeretes szemüveg meglelt a „lokálkomorít”-nak. — De . . . — Nem vetem le ékszereimet. — Bánom is én! — Mindenesetre jó ötlet volt Gastonnasse barátomtól, hogy ezúttal „apaesbált“ adott. Espor-Cassy asszony beburkolózott sealbundájába és ura is elrejtette kosztümjét a városi bunda alatt. — Nagyságos asszony, itt a Lúd — mondotta a szobalány. — Gyerünk, Hermine. — Azaz Jutot — mondotta Espor- Cassy asszony temperamentumosan. . . . Rövid ruhában, remegve a hi­degtől, kemény kalapját hanyagul hát­racsapva Tulbure feleségével, aki egy gázlámpa alatt áll, heves beszélgetés­­ben merült el: — Mi? Még semmit sem csináltál ? — Nem, még semmit. — Na hát érdemes volt, hogy kala­pot és egy príma áruházban új ruhát vegyek neked, úgy látszik, a nagysá­gos asszonyt külső elijeszti a klien­seket. — Mit akarsz tőlem ? — Pénzt! — De hát előkészítettél valamit ? — Nem, de ez nem az én hibám. Éjfél után egy lélek sem jár az utcán, legfeljebb néhány nyomorult zenekriti­­kus. Мз már egyáltalán nincs Paris­ban éjjeli élet Hogyha ez így tart, kénytelen leszek bicskámat becsapni a zálogházba. — Hoplá! Ott ketten is jönnek. Vigyázz, hogy azt a bundás fickót lecsípjed. Túr­­utre és neje most szorosan meg­lapulnak a kapu mellett. —­ Felháborító! Egy nyomorult taxit sem lehet találni. — Boucher barátod igazán haza­j­­­hetett volna az autóján. Mindjárt reg­geli három óra. —Csak kapunk egy taxit ( Nyugo­t városnegyed ez és egy ugrásnyira va­gyunk a házunktól. — De milyen mulatságos volt ez az apacs bál!... Fényesen mulattunk, nemde ? — Igazán elragadó voltál. — Annál kevésbbé mulatságos gya­log menni haza. Sapkája mélyen a homlokába, vörös kendővel a nyaka körül, megeresztve durva vászonnadrágját. Esper-Cassy úr, tekintélyes drogéria-nagykereskedő ön­­tetszelgéssel nézte magát kényelmes hálószobájában, a nagy tükörben. Miután csontkeretes szem­üvegén át sokáig szemlélte magát, így szólott feleségéhez: — Hogy tetszem neked, édes mint apacslegény ? ! — Szenzációs! És én hogy festek? — sejpitett Hermine, a felesége. Esper-Cassy úr szemüvegén keresz­tül nejére szegezte tekintetét. Mellette­m kissé öregedő élete párja, a „nőis” VERSEK Irta: MIHÁLY LÁSZLÓ A ma ifjainak panasza Lassú agyú urak, kényelmes aggok, nem fogytak ki simán kongó szavakból, de nincs lelkes irányító tekintet , engedtek ifjú vért, megfagyni minket. Nektek így is jó: bő, nyugalmas élet, dús asztal, de bennünk csak hál a lélek, nincs házunk, condrásan járunk s kezün tétlen s maholnap már nem is leszünk Nektek igy is jó, de mi fel nem adjuk jövőnket, a zászlónkat felragadjuk jobb sorsunkért és fogunk élni, menni, legyőzetni, vagy mindent elseperol-Csak ennyi Csak ó utcáid, régi köveid, folyód és körös-körül a hegyek, mik vissz­afuznak, bárhol is legyek a édes harangszód hányszor idehitt Csak ennyi: az ősvár beszéde kell, a romjaid, a temetőd, a múltad, a porta, hol a lépcsőn leborultam s hol a porszem is regél, éneket De elburok a mától s elosen a törpe emberek elöl a lelkem — másutt is rájuk, ilyenekre leltem — csak téged szeretlek városom. Pedig nem hallok mást számra: nemet, jussom nincsen s utam messzire vágom innen el: én koborgó a világon itthon vagyok a legidegenebb. (6г«к*(у udvarhely, 1629. január­­8.)

Next