Ellenzék, 1931. február (52. évfolyam, 25-48. szám)
1931-02-01 / 25. szám
Vasárnap, 1931. február 1. ELLENZÉK Nem a világpolitika, hanem rókavadászat érdekli Angliát Az angol vidéki élet központjában a falkavadászat áll — Nem arisztokratikus szórakozás, hanem legerősebb összefogó kapocs a különböző társadalmi osztályok között — Előkelő urak és parasztgazdák együtt hajszolják a rókát — A vadászbál London, (január.) Sugárzó, szép téli reggel volt Yorkshireban, ebben a félig mezőgazda, félig ipari grófságban, mely az angol és skót területek között fekszik. A nap csillogott a fehérre fagyott buckákon és az utolsó sárgarózsák, melyekre vendéglátó gazdám még karácsonykor is olyan büszkén mutatott, fagytól leforrázva hullatták leveleiket. A mély kék égen az angol vidékek jellegzetes viszfénye látszott. . Rossz idő „Hossz idő" — mondta reggel az inas, mikor a melegvízzel telt rézkannát hozta be, mely az angol vidékeken elmaradhatatlan dolog. Azt hittem, hogy tréfál és tovább örvendtem a szép napnak, mely hetek óta tartó rossz idő után virradt rám. Azon gondolkoztam, hogyan használjam föl a szép időt és el is késtem a reggeliről. Fagyos hallgatás fogadott. A házigazda dühös arccal vágott le magának egy darab sonkát, a háziasszony úgy szedte szét a tányérján levő heringet, mintha valami súlyos, nagy baj érte volna és a csodálatosan lágy gyapjúkabátba burkolózó házikisaszszony egyik sóhajtást a másik után hallatta. A többi vendégek is annyira le voltak verve, hogy nem is adtak életjelt magukról. Nincs vadászat Ebbe a hangulatba estem bele örömteli kijelentésemmel, hogy gyönyörű szép téli nap van. Ha revolverrel lőttem volna bele az asztalon levő sonkába, az sem keltett volna nagyobb visszatetszést. Mindenki meglepődve nézett rám. Még az Eton-kollégiumból vakációra hazakerült kisdiák is megbotránkozva kérdezte, nem tudom-e, hogy ilyen fagyban nem lehet lovagolni és hogy a napsugarak félrevezetik a falkát. A master of the hounds, a falkamester éppen most telefonált be, hogy kénytelen lemondani a vadászatot. Csak ekkor értettem meg, hogy szép idő alatt Angliában a szürke, ködös napot értik, mikor a föld vizes és lágy s amikor szívesen veszik cserébe a szelet, esőt és nedves hideget is, csakhogy kedvező viszonyok között Lehessen hajszolni a rókát. A rókavadászat az angol falusi élet központjában És ugyanúgy, mint itten fenn Yorkshireban, valószínűleg egész Angliában szidják ma a szép verőfényes téli napot, amely lehetetlenné teszi a rókavadászatot. Mert Anglia egész vidéki lakossága alig törődik egyébbel augusztustól áprilisig, mint a vadászatkor fölvenni szokott vörös kabáttal, melyben halálra kergetik a szegény rókákat. Az öt éves kisfiú, a hat éves lányka penny-lovaikon épp úgy részt vesznek a falkavadászaton, mint a hetvenötéves öreg úr, aki kikéri magának, hogy gyerekei szelidebb lovat keressenek ki számára a hajszához. És hogyha egyik, vagy másik községben a pap különösen népszerű, biztosak lehetünk, hogy a tiszteletes úr szenvedélyes falkavadász, follower of the hounds. Mert túlzás nélkül lehet azt állítani, hogy az egész angol vidéki élet központjában a rókavadászat áll. Nem az előkelő osztályok sportja ez, hanem ellenkezőleg a társadalom különböző osztályainak egyik legerősebb összekötő kapcsa. Az arisztokraták mellett részt vesznek a vadászaton a falusi doktor, a pap, a gazdatiszt, a kisgazda, a kisbérlő, feleségükkel, lányaikkal és fiaikkal együtt. A lordok és ladyek mellett parasztokat és parasztasszonyokat lehet látni a hajszában. A költségek mindenkinek vagyoni viszonyaihoz vannak szabva. Senki sem veszi rossznéven a kisbérlőtől, hogy csak pár shillinget űzet ugyanakkor, amikor a gazdag földesúr ugyanezért a szórakozásért néha többezer fontot áldoz. Áldozatra ugyanis szükség van, mert a falkavadászat és a falka fenntartása a mi pénzünkbe átszámítva, milliókba kerül. A rókavadászat demokratizálódásának következménye az, hogy ez a kegyetlen középkori sport semmi ellentmondásra nem talál. Ahol, mint Angliában, a paraszt is együtt hajszolja lovon az urakkal a rókát, ott azt sem veszi túlságos rossz néven, ha földjét összetapossák, vagy korlátait feldöntik. Az ilyen károkat különben is teljes értékükben ki szokták fizetni. Angliában nem ritkaság, hogy ugyanaz a ló, melyet a szántáshoz és a tej városba hordásához használnak, télen gazdájával a hátán részt vesz a rókavadászó meetingeken. A vadászbál és amint a rókavadászat az angol falusi élet központját képezi, ugyanúgy a társasági élet legfontosabb eseményének a vadászbált lehet tekinteni. A legelkényeztetetteb londoni dáma is megtiszteltetésnek veszi, ha egy ilyen falusi vadászbálra meghívják, melynek lefolyásáról a fővárosi lapok hasábokat közölnek. És ez a bál megint arra szolgál, hogy az angol társadalom különböző osztályait közelebb hozza egymáshoz. „Aki együtt vadászik, az együtt is táncolhat“ — állítja egy közkeletű angol mondás. Nem is ismerheti igazán Angliát az, aki még nem vett részt ilyen hunt-feall-on, ahol a régi Anglia széles jókedve szinte korlátok nélkül nyilatkozik meg. Ezeken a vadászbálokon viszont lehet látni a már teljesen kihaltnak gondolt típusokat, a vérmes arcú és gömbölyű John Bulit és az ódon rézmetszetekről ismert lenszőke hajú fiatal lányt. Mert bár a rókavadászat nem veszedelem nélküli sport és igen gyakori a lábtörés, sőt a halálos baleset is, a nők nem kisebb szenvedéllyel űzik mint a férfiak. Egész sor híres falkavadász társaság van, melynek élén asszonyok vagy lányok állanak, kik, ha a londoni szezon, vagy a vadászat között kellene választaniok, egész biztosan az utóbbit választanák. London számít is ezzel és a társasági és művészi szezonját a kora tavaszra és a korai nyári hónapokra korlátozza. Ez magyarázza meg azt, hogy az angol főváros társadalmi eseményei nem ugyanabban az időben folynak le, mint más nagy városokban. A művészet is A rókavadászat az angolok nemzeti sportja ősidőktől fogva és alighanem még sokáig az marad az állatvédő egyesületek minden tiltakozása ellenére is. Szíve mélyén minden angol nő és férfi az összes ruhadarabok között legjobban a vörös vadászkabátot szereti. S aki ezt valami okból nem tudja magára venni, az legalább a falait hiszíti rókavadászatról készült képekkel, olcsó reprodukcióktól a legcsodálatosabban finom színes metszetekig, melyekben az angol művészet évszázadok óta szebbnél-szebb dolgokat produkál. K. S. Keresztelő Szent Szabin Káosz az erdélyi helységnevekben — Némely falunak két-három neve is van — És néha három helységnek van ugyanegy neve Kolozsvár, (1931 január h6.) Az erdélyi hegy-, folyó- és helységnevek tanulmányozása a filológusok ínyenc falatai közé tartozik. Nincs még egy darabja a földtekének, melyen a népies helyelnevezések annyi következtetésre és történelmi megállapításra vezetnének, mint Erdélyben. Itt minden kornak, népvándorlásnak, hódításnak megmaradt valami jele a dűlők, vizek és falvak elnevezésében s az okmányos történetírást megelőző időkből, nagyrészt csak e nevekből lehet megbízható történelmi adatokat összegyűjteni. A thrák szavakból (pl. Déva a „dava“ szóból) a szláv (Tarnava, Ponor, Dobra) latin, germán és másnyelvű szavakig a történelem eseményei lüktetnek hozzáértő számára ma is ezekben az elnevezésekben. A változás nem szűnik meg közép- és újkorban sem. A néphullámzás ráüti bélyegét arra a vidékre, amelyen átlendül s a jóhiszemű filológus fontos következtetéseket vonhat le ebből. * Hangsúlyozzuk, hogy csak a „jóhiszemű“ filológus, mint amilyen például N. Mazare Iasi egyetemi tanár volt, aki 1899-ben kiadott ethnográfiai térképéhez statisztikai kimutatást csatol az erdélyi helynevek eredetéről. És megállapítja, hogy Erdélyben teljesen szláv nevű helység 235 van, a községek összszámának 11 százaléka. ősrégi helynevek, vagy olyan, amelynek eredetét nehéz bizonyítani 357 = 17%. Kétségtelenül német eredetű név 68 = 3%. Olyan helynév, amelynek román alakja az eredeti magyar névnek betűszerinti fordítása (pl. Muntebrece—Hideghavas) 194 = 9%. Nevek, amelyek a magyar név eltorzításából SZOVJETISKOLA Irja: MIHAIL SZOSTENKO Trupikov Ivan, a második osztály tanára köhécselve lépett be a terembe és megigazította elkopott kabátját... — Megint ilyen későn jön — mondta neki a vigyázó. — A tanár zavartan sütötte le szemét, köszöntötte a tanulókat és csendesen így szólt: — A villamos... útközben is valaki feltartóztatott. — Ismerjük már jól ezeket a kifogásokat — jegyezte meg a vigyázó A tanár szerényen leült egy székre, behunyta szemét és furcsa emlékek merültek fel előtte... Ö, a történelem tanár, belép az osztályba, a tanulók tiszteletadóan állanak föl, kemény léptekkel végig megy a termen és a katedrára lép. Csend van az osztályban, ő felnyitja az osztálykönyvet és egy nevet szólt: — Szemenov Nikoláj! A tanár összerezzent, felnyitotta a szemét és halkan mondotta: — Szemenov! — Mit akar? — kérdezte a diák, miközben egy bélyegalbumot lapozgatott. — Semmit! — válaszolt a tanár. — Mi az, hogy semmit? — Csak tudni akartam, hogy Szemenov fiatal elvtársam itt van-e ? — Itt — szólott Szemenov és tovább lapozott a bélyegalbumban. A tanár fel és alá járt az osztályban. — B* *csássanak meg kedves elvtársak, mára adtam fel... azaz, hogy indítványoztam... I. Sándor reformait. Talán lenne valaki olyan szíves, hogy meséljen valamit I. Sándor reformjairól. Én, higyték el elvtársak, mindig megvetéssel beszélek a cárokról... A diákok vidáman felkacagtak. — Kicsit izgatott vagyok — mondta a tanár. — Félre ne értsék szavaimat. Örülök, hogy egyáltalán nem hajlandók beszélni ezekről a reformokról... Olyan izgatott vagyok... — Hallgassatok végre! — kiáltotta egyik tanuló. Szüntelenül beszéltek, locsogtok... — Hallgatok már Szemecskin, éppen azt akartam kérdezni, hogy milyen politikai híreket olvasott a Právdában? Szemecskin félretette az újságot. — Mi akar ez tulajdonképen lenni? Célzás? Talán azt akarja, hogy ne olvassak újságot? Ezt az újságot ne olvassam? Tudja, hogy ez az állásába kerülhet?... A Právdá a kormány orgánuma... — Ugyan kérem, semmit nem mondtam, semmit, istenemre semmit. Azaz, hogy nem ön beszélt a vallásról és az istenről? Ne értsenek mindent félre! A tanár izgatottan járt fel és alá. — Ne szaladgálj ide-oda! — kiáltotta egyik tanuló. — Állj oda inkább a táblához! A tanár a tábla mellé állott, kezébe vette a törlőrongyot és hangosan felzokogott... fordította á! ANNA PAVLOVA a Hágában elhunyt virgbírű táncosnő balettruhában. Pavlovát csütörtökön temették el angliai kastélyának kertjében. Ebből az alkalomból egy francia író gyönyörű kétsoros verset irt, melyet sírkövére fognak vésni. О terre, ne pése pas sur eile Elle a si реи pesé sur toi. — mondja a két gyönyörű francia sor, melyet gyarló magyar fordításban talán igy adhatnánk vissza: a föld ne súlyosodj reá, ki oly könnyű volt neked. 7. oldal keletkeztek s amelyeknek a magyarban van jelentésük, románul nem jelentenek semmit (pl. Lapusnic—Laposnyák, Fuesbagara— Füzesbogár, Csocfalau—Csókfalva stb) 858 = 41%. Végül kimutat Marare 394 = 19% kétségtlenül román eredetű nevet. Az erdélyi helységnevek eredetét tehát tudományos módszerekkel is felderítették s ennek a tudományos munkának eredményén nem változtat semmilyen soviniszta törekvés. A helység és dűlőnevek pontosan megállapítják a legtöbb helyen a népvándorlás és néphullámzás folyamatát és lerögzítik a kontinuitást ott, ahol tényleg megvolt. A gazdasági eszközök nevei pedig arra is fényt vetnek, vájjon a földmivelés egyes népcsoportokon belül általános és örökölt foglalkozás volt-e. A Bánságban a tejfelt románul „milibrám“-nak, a zöldséget „grinceig“-nak nevezik. A küküllők vidékén a szekérrészek elnevezései román nyelvben is mind magyar eredetűek, kivéve a „kerék“ és a „tengely“, bizonyságául annak, hogy a szekér használatát a magyaroktól vették át. A rúd—ruda, a saroglya—a bregla, a létra— loitril, a lőcs—koca, a felbérc—felihart, a csatló—cegláu. E rövid filológiai elmefuttatásnak az ad most aktualitást, hogy a kolozsmegyei tanács hadjáratra készült. Folytatni akarja azt a nemrég újabb helységkeresztelést, mely a „Dicionarul“ szerkesztőinek első és elég határozott megállapításai óta szüntelenül tart és megbénítja teljesen a kereskedelmi és postai forgalmat. A kormányzótanács névmegállapításaira először a regáti szellem licitált rá. A liberálisok alatt megváltoztatták a vasúti állomások nevei közül azokat, amelyek bizonyos reminiszcenciákat ébresztettek. Ezzel azonban a keresztelési folyamat nem nyert befejezést. Amikor a vasút munkáját bevégezte, jött a posta és szintén keresztelt. Az sem akadályozta a keresztelési munkát, hogy az új postai név nem egyezik meg a vasúti és közigazgatási névvel. Volt olyan eset, hogy egy és ugyanazon falunak két, sőt három neve volt, aszerint, hogy a keresztelést melyik fórum végezte. Mádéfalvát az első időben közigazgatásilag Madefalunak nevezték el. Jött a vasút és Petru Rares fejedelem nevét irta ki az állomás ormára. A posta sem maradhatott veszteg: elkeresztelte a falut Siculeni-nek. Ugyanilyen metamorfózison ment át Marosvécs. Előbb Iciu nevére hallgatott. Ez ugy látszik nem tetszett. Lett belőle Delavrancea. Ez sem volt jó (bár elég romános hangzású) és új névvel, a Brancovanestivel tisztelték meg. A kolozsmegyei Mezőméhes előbb az egyszerű és tradíciókra alapuló Mihes névre hallgatott. Később Vitéz Mihály nevet adtak neki. De az aranyostordamegyei Alsószentmihályfalvát közben szintén Mihai Viteazul-nak nevezték el, Mezőméhest tehát visszakeresztelték régi hangzású nevére és lett belőle Mihaiul de Campie. Ámbár még az sem bizonyos, hogy így hívják a falut, mert a postaigazgatóság ki-