Ellenzék, 1931. február (52. évfolyam, 25-48. szám)

1931-02-01 / 25. szám

Vasárnap, 1931. február 1. ELLENZÉK Nem a világpolitika, hanem rókavadászat érdekli Angliát Az angol vidéki élet központjában a falkavadászat áll — Nem arisztokratikus szórakozás, hanem legerősebb összefogó ka­pocs a különböző társadalmi osztályok között — Előkelő urak és parasztgazdák együtt hajszolják a rókát — A vadászbál London, (január.) Sugárzó, szép téli reggel volt Yorkshire­­ban, ebben a félig mezőgazda, félig ipari grófságban, mely az angol és skót területek között fekszik. A nap csillogott a fehérre fagyott buckákon és az utolsó sárgarózsák, melyekre vendéglátó gazdám még kará­csonykor is olyan büszkén mutatott, fagytól leforrázva hullatták leveleiket. A mély kék égen az angol vidékek jellegzetes viszfénye látszott. . Rossz idő „Hossz idő" — mondta reggel az inas, mikor a melegvízzel telt rézkannát hozta be, mely az angol vidékeken elmaradhatatlan dolog. Azt hittem, hogy tréfál és tovább ör­vendtem a szép napnak, mely hetek óta tar­tó rossz idő után virradt rám. Azon gondolkoztam, hogyan használjam föl a szép időt és el is késtem a reggeliről. Fagyos hallgatás fogadott. A házigazda dü­hös arccal vágott le magának egy darab sonkát, a háziasszony úgy szedte szét a tá­nyérján levő heringet, mintha valami sú­lyos, nagy baj érte volna és a csodálatosan lágy gyapjúkabátba burkolózó házikisasz­­szony egyik sóhajtást a másik után hallatta. A többi vendégek is annyira le voltak ver­ve, hogy nem is adtak életjelt magukról. Nincs vadászat Ebbe a hangulatba estem bele örömteli kijelentésemmel, hogy gyönyörű szép téli nap van. Ha revolverrel lőttem volna bele az asz­talon levő sonkába, az sem keltett volna na­gyobb visszatetszést. Mindenki meglepődve nézett rám. Még az Eton-kollégiumból va­kációra hazakerült kisdiák is megbotrán­­kozva kérdezte, nem tudom-e, hogy ilyen fagyban nem lehet lovagolni és hogy a nap­sugarak félrevezetik a falkát. A master of the hounds, a falkamester éppen most tele­fonált be, hogy kénytelen lemondani a va­dászatot. Csak ekkor értettem meg, hogy szép idő alatt Angliában a szürke, ködös napot értik, mikor a föld vizes és lágy s amikor szíve­sen veszik cserébe a szelet, esőt és nedves hideget is, csakhogy kedvező viszonyok kö­zött Lehessen hajszolni a rókát. A rókavadászat az angol falusi élet központjában És ugyanúgy, mint itten fenn Yorkshire­­ban, valószínűleg egész Angliában szidják ma a szép verőfényes téli napot, amely le­hetetlenné teszi a rókavadászatot. Mert An­glia egész vidéki lakossága alig törődik egyébbel augusztustól áprilisig, mint a va­dászatkor fölvenni szokott vörös kabáttal, melyben halálra kergetik a szegény róká­kat. Az öt éves kisfiú, a hat éves lányka penny-lovaikon épp úgy részt vesznek a fal­­kavadászaton, mint a hetvenötéves öreg úr, aki kikéri magának, hogy gyerekei szeli­­debb lovat keressenek ki számára a hajszá­hoz. És hogyha egyik, vagy másik község­ben a pap különösen népszerű, biztosak le­hetünk, hogy a tiszteletes úr szenvedélyes falkavadász, follower of the hounds. Mert túlzás nélkül lehet azt állítani, hogy az egész angol vidéki élet központjában a rókavadászat áll. Nem az előkelő osztályok sportja ez, hanem ellenkezőleg a társadalom különböző osztályainak egyik legerősebb összekötő kapcsa. Az arisztokraták mellett részt vesznek a vadászaton a falusi doktor, a pap, a gazdatiszt, a kisgazda, a kisbérlő, feleségükkel, lányaikkal és fiaikkal együtt. A lordok és ladyek mellett parasztokat és parasztasszonyokat lehet látni a hajszában. A költségek mindenkinek vagyoni viszo­nyaihoz vannak szabva. Senki sem veszi rossznéven a kisbérlőtől, hogy csak pár shil­linget űzet ugyanakkor, amikor a gazdag földesúr ugyanezért a szórakozásért néha többezer fontot áldoz. Áldozatra ugyanis szükség van, mert a falkavadászat és a falka fenntartása a mi pénzünkbe átszámít­va, milliókba kerül. A rókavadászat demokratizálódásának következménye az, hogy ez a kegyetlen kö­zépkori sport semmi ellentmondásra nem talál. Ahol, mint Angliában, a paraszt is együtt hajszolja lovon az urakkal a rókát, ott azt sem veszi túlságos rossz néven, ha földjét összetapossák, vagy korlátait feldön­tik. Az ilyen károkat különben is teljes ér­tékükben ki szokták fizetni. Angliában nem ritkaság, hogy ugyanaz a ló, melyet a szán­táshoz és a tej városba hordásához hasz­nálnak, télen gazdájával a hátán részt vesz a rókavadászó meetingeken. A vadászbál és amint a rókavadászat az angol falusi élet központját képezi, ugyanúgy a társasági élet legfontosabb eseményének a vadász­bált lehet tekinteni. A legelkényeztetetteb londoni dáma is megtiszteltetésnek veszi, ha egy ilyen falusi vadászbálra meghívják, melynek lefolyásáról a fővárosi lapok ha­sábokat közölnek. És ez a bál megint arra szolgál, hogy az angol társadalom külön­böző osztályait közelebb hozza egymáshoz. „Aki együtt vadászik, az együtt is táncol­hat“ — állítja egy közkeletű angol mondás. Nem is ismerheti igazán Angliát az, aki még nem vett részt ilyen hunt-feall-on, ahol a régi Anglia széles jókedve szinte korlátok nélkül nyilatkozik meg. Ezeken a vadász­bálokon viszont lehet látni a már teljesen kihaltnak gondolt tí­pusokat, a vérmes arcú és gömbölyű John Bulit és az ódon rézmetszetekről is­mert lenszőke­ hajú fiatal lányt. Mert bár a rókavadászat nem veszedelem nélküli sport és igen gyakori a lábtörés, sőt a halálos bal­eset is, a nők nem kisebb szenvedéllyel űzik mint a férfiak. Egész sor híres falkavadász társaság van, melynek élén asszonyok vagy lányok állanak, kik, ha a londoni szezon, vagy a vadászat között kellene választaniok, egész biztosan az utóbbit választanák. Lon­don számít is ezzel és a társasági és mű­vészi szezonját a kora tavaszra és a korai nyári hónapokra korlátozza. Ez magyarázza meg azt, hogy az angol főváros társadalmi eseményei nem ugyanabban az időben foly­nak le, mint más nagy városokban. A művészet is A rókavadászat az angolok nemzeti sport­ja ősidőktől fogva és alighanem még sokáig az marad az állatvédő egyesületek minden tiltakozása ellenére is. Szíve mélyén minden angol nő és férfi az összes ruhadarabok kö­zött legjobban a vörös vadászkabátot sze­reti. S aki ezt valami okból nem tudja ma­gára venni, az legalább a falait hiszíti róka­vadászatról készült képekkel, olcsó repro­dukcióktól a legcsodálatosabban finom szí­nes metszetekig, melyekben az angol művé­szet évszázadok óta szebbnél-szebb dolgokat produkál. K. S. Keresztelő Szent Szabin Káosz az erdélyi helységnevekben — Némely falunak két-három neve is van — És néha három helységnek van ugyanegy neve Kolozsvár, (1931 január h6.) Az erdélyi hegy-, folyó- és helységnevek tanulmányozása a filológusok ínyenc fa­­latai közé tartozik. Nincs még egy darabja a földtekének, melyen a népies helyelneve­zések annyi következtetésre és történelmi megállapításra vezetnének, mint Erdélyben. Itt minden kornak, népvándorlásnak, hó­dításnak megmaradt valami jele a dűlők, vi­zek és falvak elnevezésében s az okmá­nyos történetírást megelőző időkből, nagy­részt csak e nevekből lehet megbízható tör­ténelmi adatokat összegyűjteni. A thrák sza­vakból (pl. Déva a „dava“ szóból) a szláv (Tarnava, Ponor, Dobra) latin, germán és másnyelvű szavakig a történelem esemé­nyei lüktetnek hozzáértő számára ma is ezekben az elnevezésekben. A változás nem szűnik meg közép- és újkorban sem. A néphullámzás ráüti bélyegét arra a vidékre, amelyen átlendül s a jóhiszemű filológus fontos következtetéseket vonhat le ebből. * Hangsúlyozzuk, hogy csak a „jóhiszemű“ filológus, mint amilyen például N. Mazare Iasi­ egyetemi tanár volt, aki 1899-ben kiadott ethnográfiai térképéhez statisztikai kimutatást csatol az erdélyi helynevek ere­detéről. És megállapítja, hogy Erdélyben teljesen szláv nevű helység 235 van, a köz­ségek összszámának 11 százaléka. ősrégi helynevek, vagy olyan, amelynek eredetét nehéz bizonyítani 357 = 17%. Kétségte­lenül német eredetű név 68 = 3%. Olyan helynév, amelynek román alakja az eredeti magyar névnek betűszerinti fordítása (pl. Munteb­rece—Hideghavas) 194 = 9%. Ne­vek, amelyek a magyar név eltorzításából SZO­VJETISKOLA Irja: MIHAIL SZOSTENKO Trupikov Ivan, a második osztály tanára köhécselve lépett be a terembe és megiga­zította elkopott kabátját... — Megint ilyen későn jön — mondta neki a vigyázó. — A tanár zavartan sütötte le szemét, köszöntötte a tanulókat és csen­desen így szólt: — A villamos... útközben is valaki feltar­tóztatott. — Ismerjük már jól ezeket a kifogásokat — jegyezte meg a vigyázó A tanár szerényen leült egy székre, be­hunyta szemét és furcsa emlékek merültek fel előtte... Ö, a történelem tanár, belép az osz­tályba, a tanulók tiszteletadóan állanak föl, kemény léptekkel végig megy a termen és a katedrára lép. Csend van az osztály­ban, ő felnyitja az osztálykönyvet és egy nevet szólt: — Szemenov Nikoláj! A tanár összerezzent, felnyitotta a szemét és halkan mondotta: — Szemenov! — Mit akar? — kérdezte a diák, miköz­ben egy bélyegalbumot lapozgatott. — Semmit! — válaszolt a tanár. — Mi az, hogy semmit? — Csak tudni akartam, hogy Szemenov fiatal elvtársam itt van-e ? — Itt — szólott Szemenov és tovább la­pozott a bélyegalbumban. A tanár fel és alá járt az osztályban. — B* *csássanak meg kedves elvtársak, mára adtam fel... azaz, hogy indítványoz­tam... I. Sándor reformait. Talán lenne valaki olyan szíves, hogy meséljen valamit I. Sándor reformjairól. Én, higyték el elvtársak, mindig megvetéssel beszélek a cárokról... A diákok vidáman felkacagtak. — Kicsit izgatott vagyok — mondta a tanár. — Félre ne értsék szavaimat. Örülök, hogy egyáltalán nem hajlandók beszélni ezekről a reformokról... Olyan izgatott va­gyok... — Hallgassatok végre! — kiáltotta egyik tanuló. Szüntelenül beszéltek, locsogtok... — Hallgatok már Szemecskin, éppen azt akartam kérdezni, hogy milyen politikai híreket olvasott a Právdában? Szemecskin félretette az újságot. — Mi akar ez tulajdonképen lenni? Cél­zás? Talán azt akarja, hogy ne olvassak újságot? Ezt az újságot ne olvassam? Tudja, hogy ez az állásába kerülhet?... A Právdá a kormány orgánuma... — Ugyan kérem, semmit nem mondtam, semmit, istenemre semmit. Azaz, hogy nem ön beszélt a vallásról és az istenről? Ne értsenek mindent félre! A tanár izgatottan járt fel és alá. — Ne szaladgálj ide-oda! — kiáltotta egyik tanuló. — Állj oda inkább a táblá­hoz! A tanár a tábla mellé állott, kezébe vette a törlőrongyot és hangosan felzokogott... fordította á! ANNA PAVLOVA a Hágában elhunyt vi­rgbírű táncosnő ba­lettruhában. Pavlovát csütörtökön temették el angliai kastélyának kertjében. Ebből az alkalomból egy francia író gyönyörű két­soros verset irt, melyet sírkövére fognak vésni. О terre, ne pése­ pas sur eile Elle a si реи pesé sur toi. — mondja a két gyönyörű francia sor, me­lyet gyarló magyar fordításban talán igy adhatnánk vissza: a föld ne súlyosodj reá, ki oly könnyű volt neked. 7. oldal keletkeztek s amelyeknek a magyarban van jelentésük, románul nem jelentenek semmit (pl. Lapusnic—Laposnyák, Fuesbagara— Füzesbogár, Csocfalau—Csókfalva stb) 858 = 41%. Végül kimutat Marare 394 = 19% kétségtlenül román eredetű nevet. Az erdélyi helységnevek eredetét tehát tu­dományos módszerekkel is felderítették s ennek a tudományos munkának eredményén nem változtat semmilyen soviniszta törek­vés. A helység és dűlőnevek pontosan meg­állapítják a legtöbb helyen a népvándorlás és néphullámzás folyamatát és lerögzítik a kontinuitást ott, ahol tényleg megvolt. A gazdasági eszközök nevei pedig arra is fényt vetnek, vájjon a földmivelés egyes népcsoportokon belül általános és örökölt foglalkozás volt-e. A Bánságban a tejfelt ro­mánul „milib­rám“-nak, a zöldséget „grin­­ceig“-nak nevezik. A küküllők­ vidékén a szekérrészek elnevezései román nyelvben is mind magyar eredetűek, kivéve a „kerék“ és a „tengely“, bizonyságául annak, hogy a szekér használatát a magyaroktól vették át. A rúd—ruda, a saroglya—a bregla, a létra— loitril, a lőcs—k­oca, a felbérc—felihart, a csatló—cegláu. E rövid filológiai elmefuttatásnak az ad most aktualitást, hogy a kolozsmegyei tanács hadjáratra készült. Folytatni akarja azt a nemrég újabb helységkeresztelést, mely a „Dic­ionarul“ szerkesztőinek első és elég határozott megállapításai óta szüntelenül tart és megbénítja teljesen a kereskedelmi és postai forgalmat. A kormányzótanács névmegállapításaira először a regáti szellem licitált rá. A liberálisok alatt megváltoztat­ták a vasúti állomások nevei közül azokat, amelyek bizonyos reminiszcenciákat ébresz­tettek. Ezzel azonban a keresztelési folya­mat nem nyert befejezést. Amikor a vasút munkáját bevégezte, jött a posta és szintén keresztelt. Az sem akadályozta a keresztelési munkát, hogy az új postai­ név nem egyezik meg a vasúti és közigazgatási névvel. Volt olyan eset, hogy egy és ugyanazon falunak két, sőt három neve volt, aszerint, hogy a keresztelést melyik fórum végezte. Mádéfal­­vát az első időben közigazgatásilag Made­­falunak nevezték el. Jött a vasút és Petru Rares fejedelem nevét irta ki az állomás ormára. A posta sem maradhatott veszteg: elkeresztelte a falut Siculeni-nek. Ugyanilyen metamorfózison ment át Ma­­rosvécs. Előbb Iciu nevére hallgatott. Ez ugy látszik nem tetszett. Lett belőle Delav­­rancea. Ez sem volt jó (bár elég romános hangzású) és új névvel, a Brancovanestivel tisztelték meg. A kolozsmegyei Mezőméhes előbb az egyszerű és tradíciókra alapuló Mihes névre hallgatott. Később Vitéz Mihály nevet adtak neki. De az aranyostordamegyei Alsószentmihályfalvát közben szintén Mihai Viteazul-nak nevezték el, Mezőméhest tehát visszakeresztelték régi hangzású nevére és lett belőle Mihaiul de Campie. Ámbár még az sem bizonyos, hogy így hívják a falut, mert a postaigazgatóság ki-

Next