Ellenzék, 1931. augusztus (52. évfolyam, 173-197. szám)

1931-08-30 / 197. szám

Vasárnap, 1931. augusztus 30. ELLENZÉK Hevenyészett magyarázatok irta: SPECTATOR Sokáig vitatkoztak, melyik is a legrégibb költői műfaj? Tiszta formában egyik sem jelentkezhetett korán s az irodalom kezde­tén az emberek bizonyára drámai s elbe­szélő elemek egy keverékével, a meseszerü fajtával játszadoztak. Valószínű, hogy a megnyilatkozás, a vallomás, a kizárakozás, az, ami a liraság alapja, beszámoló a saját vagy más belsejéről csak későre lett mű­vészi erény a köztudatban. A mélyen fek­vő rétegek embere ma is bizalmatlan, zár­kózott, szűkszavú, különösen akkor, ha sa­ját magáról vagy élményéről kell számot adnia szokatlan fórum előtt. Csak a belső indulat küzdelmes perceiben, a drámaiság állapotában találja meg gyorsabban a sza­vak segítségével való kiáradás föltételeit. Az őszinteség, a nyíltság, a bőbeszédűség, a li­­rizmus közvetlen és könnyelmű gyorsasága és terjedelme inkább a művelődés és a pol­­gárultság terméke, de párosulva önmagával természetes ellentétével, az öntudatos s érdek­szerű hallgatás vagy elhallgatás fegyelmével. A szövevényes lelki berendezések ravaszdíjai persze tudják a kettőt vegyészi módon is keverni: a nyílt vallomás bőbeszédű mód­ján titkot vagy álláspontot eltitkolni. Titok­zatossá lenni s titkot érdeklődéssel körül­tapogatni, legyen az őstitok, legyen az köz­napi tény egy paraván mögött, ezek ata­­visztikus jelek a ma emberében. A hallga­­tagság, a magányosság de különösen a fö­lényes zárkózottság, önmagában érdekes, további haladványában titokzatos és ezért izgató. Ha pedig még valami vendég mel­léklet is járul hozzá, híresség, akaratlan szenzáció, de különösen politikai hatalom, akkor a titokzatzatosból könnyen rejtel­­m­esség lesz s költészetféle rakódik le körü­lötte. Még a legnyíltabb, közvetlen, populá­ris, sőt a természetességet és észszerű­séget talán öntudatosan hajszoló nagyság, aki pedig ismerősnek látszik, mint a saját ke­­zü­nk-lábunk, szokatlanná válik, némi misz­tikumra kap, mert az ember soha sem szű­nik meg gyötrődni a kérdéssel, miért ki­vételes, hogyan és meddig az a néhány em­ber, aki velük van, lelki vagy tárgyi életük vezérkarához tartozik? Tévedés volna hinnünk, hogy a szfiuszk­­szerű­séget s ellenképét, azt az embert, aki szívét tenyerén hordja vagy száján viseli, pontosan tudjuk tapasztalni és teljesen megérteni. Pontosan semmivel és senkivel nem jövünk tisztába. Érzékiségünk, képze­leteinek, a fogalomak csupán megközelítő­­ek, a szellemi zavar csak viszonylagos tisz­tulásában tükröződnek. A szfinksz mögé is lehet látni s a legnagyobb nyíltságban is vannak árnyékos szegletek. Többek között mindenben rejlik valami jelentés, mely so­ha se válik értelmessé. Mindenkiben ta­lány van, melyet hasztalan próbálunk meg­fejteni. A feltört mag is eltakar valamit tel­jes jellegéből. Egy láthatatlan szálon még a legegyszerűbb kő is rajta függ az ős rej­­telmességében. A dolgok egymás számára egy bizonyos fokig közömbös idegenek ma­radnak: megismerkednek, de nem ismerik egymást. Az emberi lélek a legnyomorul­tabb ember „bérházában“ is nem deríthető föl egészen. Egy francia költő aforizmája joggal állapítja meg, hogy minden ember rejtett fészket hord magában, melybe sen­ki, még ő maga se pillanthat. Két ember között nem lehet olyan benső viszony s a viszonyból olyan tűz, amely a jelentés leg- s bensejét egészen megvilágítja. A legteljesebb szerelmi kapcsolatban, mikor az irodalom a világ teljes kirekedéséről s két külön való teljes egyesüléséről áradozik, mikor a hindu létei: ,,én te vagyok, te én vagyok“ meg­valósulni látszik, alapjában véve a végze­tes különbözőség s egy szomorú idegenség konstatálása is történik, mely a gyűlölkö­déssel rokon lelki álapotot eredményez. A szülő és gyermek alapjában soha sem érti meg egymást s a közelről való hosszú szemlélet minden irányban megrontja szemmértéküket. Hányszor támad a vér és megszokás nagy szeretetében is pillanat­­nyi kettészakadás. De mi lenne belőlünk, ha végletek hatalmába jutnánk? Ha egyszer a ti­tokzatosság s rejtélyesség a talány ködébe burkolna mindent, ha viszont minden föltárul­na előttünk minden fentartás nélkül vakító és durva fényében? A tökéletes titok s a tö­kéletes értelem lassanként kioltaná az örök keresés tü­zét s jégkorszak borulna emberi mivoltunkra. Helyesen történik, hogy az égbe látó misztikus, hogy a jelentéshez kö­zel jutó pozitív bölcsész ritka jelvény kö­zöttünk. Meg kell állapítanunk, hogy mindenfelé van titok s a titokzatos ember mindig ked­ves szenvedélyünk marad, mert tulajdon­kép magunkat keressük meg benne s ma­gunkat is egy kissé vagy néha titkok éjjeli mécsének körébe helyezzük. Nagy élmé­nyeinket igyekszünk magányba zárni, de mások ilyen félrevonultságába legalább is az értelmezés kutató szemét mélyeszteni. Ha próféták vagyunk, ha művészek, ha bölcsészek, ha tudósok, ha orvosok, ha csu­pán „gyakorlati és tapasztalati lények“, minden törekvésünk, hogy kikutassuk, meglepjük, fölfedjük, szétromboljuk a tit­kokat s a magukéit állítsuk helyükre. Az igazi gyermek elrontja játékszerét, hogy megfejtse titokzatos izgatásait. Tulajdonkép gyermekek maradunk s fölboncoljuk a vi­lág háborítatlan lényegét. Csodálatos, hogy természet és ember ennyi bántalom nyomán miért nem zárja el makacsabbul kelyhét, miért hat vissza csak nagy katasztrófák bosszuállásával, a másik pedig az elnému­lás, a nyíltság félretételének még kevésbé, sűrű, de többesedő szokásával. Ha ilyen zárkó­zottság vaskapu mögött van, óriás lakat védelme alatt, a kandiság megkapja méltó büntetését, kénytelen megtorpanni előtte, tiszteletét valamely formában akkor is nyil­vánítani, ha egyébként gyűlölet sziszeg benne s a titokzatosságot körül rakni, mint egy novemberi sirt, a sejtés, találékonyság, félremagyarázás, történeti fokon a mítosz, legenda, monda üveg virágaival s műko­­szoruival. Talán ez a körülmény okozza, hogy a világháború óta hasztalan követelik egyetemesen a titkos diplomácia s a tit­kos politika eltörlését. Ami a Népszövetség s a parlamentek nyílt színén a titkosság félretétele címén történik, továbbra is csak a nyíltság jelmezébe takart régi titkos dip­lomáciai s régi cselszövényes politika. Hiába, nem bírjuk el. A nyílt színjátékban lehetetlenné válna életünk hatásos rendezése s vezetése. Emlékirat és történelemíró­­ nem lesz felesleges a jövőben sem : min­dig dolgozni kell majd titkok megfejtésén. Amit a fenti bőbeszédűséggel körül akar­tunk tapogatni, szűk helyen és sietve meg­értetni, annak klasszikus példáját szolgál­tatta most a magyar kormányválság és Bethlen István személye. Talán soha így nem törték az emberek a fejüket, magyar nyelvterületeken s a külföld politikai szer­vezeteiben, mi történt s kicsoda is tulajdon­kép e történések hordozója? Bethlen mindig ta­lányos férfi volt, izgató politikai jelenség. Ellenség és jóbarát a szenvedélyes titokfej­téssel majdnem jobban fokozta személyi­sége rejtelmességét, mint ő maga jellemé­nek örökölt és iskolázott tulajdonságaival. Inkább kívülről lett az, aminek belülről lenni látszik. Lehet, hogy kevésbé szövevé­nyes lelkűlét, mint ahogy megállapították, vagy tudni vélik. Talán az erdélyi psziché, mely odaát mégis csak bizonyos mértékig különös, talán az erősen kihegyezett diplo­mata tehetség, mely a Dunántúl és Alföld magyarjában ritkán mutatkozik, főszerepet játszott megítélése körül. Lehet, hogy bizo­nyos mérvű zordonság, elzárkózás, magá­nyosság, a divatos politikai szisztémákban való sajátszerű válogatás, fegyelemtartás, a Tisza Kálmán rendszerével és fontosságá­val rokon azonosodás fokozta rejtelmessé­­ge hírét. A valóság az, hogy a történelem­ellenes helyzetben, a politikai helyzet ál­landó feszültségében, a roncsok közé szo­­rultan állampolitikai hitvallásának szolgá­latában ilyennek kellett lennie, még ha nem született volna mindezekkel a szükséges tulajdonokkal. Nem elhatározás és hajlam egyedül, inkább külső determináció hozta így. A köztudat körülfonta ezért titokzatossággal, minthogy ez névön-nőtt, a hatalomról való le­­lépésében, váratlan és szokatlan módjában is magától értetődőleg titokzatosságot szi­matol. Nemcsak Magyarországon, hanem a külföldön is. A világlapok tudni vélik, hogy az egyik miniszter rendkívüli mértékű költekezése, aztán egy tisztiküldöttség föllé­pése, a franciák oldaláról emelt politikai kö­vetelések, a hercegprímás attakja, majd a miniszterelnök személyi hajlandóságai, csak épen a gazdasági helyzet és a kegyetlen ta­karékossági politika, melyet egyetlen fi­nánc tekintély sem volt hajlandó az új kor­mányban felelősséggel fedezni, nem ját­szott döntő szerepet a válság fölidézésében. Nem véletlennek mondják, hogy aug. 18- án, Ferencz József születés­napján kellett lemondania. Pedig az a körülmény, hogy a Károlyi-kormány megszületését az utolsó pillanatban épp Bethlen teljes és gyors se­gédlete biztosította, fölfedte a „titkok“ egyik oldalát: a politikai helyzet új érdeke­s formája kívánta Bethlen visszavonulását, mint ahogy azelőtt is a politikai helyzet, nem pedig vajákos természete vagy bo­szorkányos módszere biztosította hosszú kormányzását. Nem is akarja tulajdonkép a közvéle­mény, hogy a titok szertefoszoljék. Jól esik élvezni ezt a titkot. Különben is minden politikai cselekedet nem tiszta elgondolás, hanem ösztönszerű megérzés s véletlen si­ker vagy kudarc következménye. A törté­nelem mélyébe még századok múltán se tud egész belátni még a legjobb szem se. Minden kormányválságban lappang valami soha se tisztázható elem, még a MacDonald kormány távozásában is, pedig ez a lehető legnyíltabb nyíltsággal folyt le. A Bethlen távozása persze a titkok­ titka marad. Egy halom fátyol lehullhat róla, de valameny­­nyi aligha. És ha igen, még akkor se törik le a végső talány címeres pecsétjét. Salome összes fátylait ledobta s éppen ezzel nőtt meg igazán titokzatossága. Bethlen sze­mélye, Bethlen politikája, Bethlen lemon­dása, valamely ködben marad. Bizonyára nem fog emlékiratot írni s ha igen aligha bo­csátja közprédára „rejtett fészkét“. Ha nagy 5. oldal. e HELLER cinőáruház Clujz Piața Unirii 30. Ш őszi áraim a Női divat trotteur és contes Lej 425 Női divat lack és antilop Lei 525 Férfi bagaria félcipő------Lej 525 Férfi egész cipő---------lej 500 Iskolacipők Lei 300, 325, 375, Garantált minőségű szerepre jut még a politikában s ha tagadha­tatlan kivételes képességét növeli, sőt más ol­dalról is kialakítja, ha lesz ideje fáradt és siralmas nemzedékünknek hozzá, talán a mese, a legenda is célba veszi végül nem­csak a kombináció, a hallgatás. A miszticiz­­i­mus divatját látjuk itt-ott fölbukkanni s ki­­ tudja, nem-e áramlik majd feléje s köréje? z angol kormánplaszu­lás szertar­tásai még a normannok «“tSya kordba allnak vissza 5“^“ kormány, melybe az elnök rokonait is meghívhatja Kolozsvár. (Az Ellenzék tudósítójától.) Az angol válság önkéntelenül az emlékezet­be idézi az angliai kormányok kinevezésé­hez fűződő érdekes szokásokat. Mint min­dent az angol politikában, a végrehajtó ha­talom kiválasztottjait hagyományos szer­tartások tömege láncolja le. A kormány alakításának, eskütételének és munkájának szövevényes törvényei vannak, amelyeket rendkívül nehéz megtanulni, mert szokáson alapulnak és nagyon régi időkből származ­nak. Egy részük még a normann királyok idejéből való, amikor a parlament első kö­veit rakták le, legtöbbjük a Stuartok korá­ból, amikor a miniszterek a király m­agán­­alkalmazottai voltak. Ezek a szokások meg­maradtak, mert az angol nemigen tud a tradíciókkal szakítani és csak épp simul­tak a modern elvekhez. A kézcsók A kormányváltozás egyik legértékesebb ceremóniája a kézcsók. A király csak ak­kor bíz meg valakit a kabinet megalakítá­sával, amikor missziója feltétlenül biztos. Az utolsó erre vonatkozó kihallgatáson a király az udvartartás megállapított ténye­zőit a kihallgatási terembe rendeli és tudomásul adja a leendő primminiszter­­nek, hogy kinevezi. Az illetőnek ekkor le kell térdepelnie, megcsókolni a király ke­zét és azután látogatást tenni a megállapított udvari méltóságoknál. Csak ezután foghat hozzá a kabinet megalakításához. Ismét szigorúan előírt ceremóniák közepette küldi meg a királynak a leendő kabinet névsorát, aki ha elfogadja, az új kormány tagjainak eskütételre kell jelentkezniük. Az eskütétel Az eskütétel rendkívül bonyolult cere­móniák közepette történik. A miniszterek mindegyike a hivatalával járó díszruhában jelenik meg és bizonyos jelvényeket a ki­rályi palotában vesz át. Mikor 1924-ben a Labour először jutott kormányra, azt re­besgették, hogy a cifra és nehézkes szertar­tások egy részét, valamint a diszkosztü­mö­­ket mellőzni fogják. De a tradíciókat nem sikerült áttörni. Mac­­Donaldék a kocsik mélyébe húzódva igyekeztek kikerülni a tömeg kíváncsi­ságát, de nem sikerült s az elvtársakat nagyon bántotta, mikor parókákban, térd­nadrágban, csattos cipőkben látták meg vezéreiket. Az öreg Burns, aki az első szocialista mi­niszter volt Asquit kabinetjében, a háború kitöréséig szintén csak az alsóház ülésein tüntethetett munkászubbonyával, az udvari összejöveteleken, neki is föl kellett vennie a „maskarádát“. Az eskütétel díszes módon folyik le, a király és környezete szigorú szabályok sze­rint öltözködik és foglal helyet. E szertar­tások elmondása nagy helyet igényelne. Egyik legnevezetesebb része, mikor a II. Lord High Chancellor, (a híres nagy pe­csétőr), aki a lordok házának elnöke és az igazságügyek feje, átveszi a királytól a nagy pecsétet, amely a királyi aláírás után a miniszteri ellenjegyzést is helyettesíti. A többi miniszter az udvartartás megbizottai­­tól kapja meg a hivatali pecsétet. A kormány három formája Az angol kormány összetétele is más, mint a többi országoké. Van tágabb és sző­kébb értelemben vett kormány. Tágabb ér­telemben a kormánynak tagja minden főtisztviselő, és mindenki, akit a miniszterelnök a ro­konságából meghív. A létszám rendesen 56. Tág értelemben a kormány tagjai a tárcá­val bíró és tárcanélküli miniszterek. Sző­kebb értelemben rendesen csak 5—10 tag­ja van a kormánynak és ezt nevezik kabi­netnek, amelynek üléseit Cabinet Councils­­nek hívják. A tulajdonképeni „minisztertu■ s­nácsban“ ellenben részt vesznek a szavazat­tal rendelkezők, akik külön címeket visel­nek és szavazatnélkü­li miniszterek, akik kö­zül a legtöbbnek államtitkári címe van. A zöm csak külön meghívás esetén jelenik meg. A lord­ kancelláron kívül fontos pozí­ciót visel a kincstári hivatal vezetője, va­gyis a pénzügyminiszter, akit kétféleképen neveznek. Ha miniszterelnök kapja a pénz­ügyi tárcát, akkor a kincstár első lordjának nevezik, ha más kapja, kancellár a neve. (Chancellor of the Exchequer). A minisz­terelnök helyettese a titkos tanács elnöke. Külön címet visel az admirálitás első lord­ja, Skócia főtitkára, Írország lordkancel­­lárja, a főpolgármester a fő államügyész (Attorney general) stb. A miniszterelnök állapítja meg, hogy kik a tagjai a kabinet­nek, kik a minisztertanácsnak, de a kabi­netben feltétlenül helyet foglal a lordkan­cellár, a pénzügyminiszter, a külügyi, az in­diai, a belügyi, a gyarmat és hadügyi ál­lamtitkár valamint a Board of Trade elnöke néven a kereskedelmi miniszter, Skócia fő­titkára és Írország lordkancellárja, továbbá az admiralitás első lordja. SZALONDARABOK nagy választékban az ELLENZÉK zeneműosztályában.

Next