Ellenzék, 1934. december (55. évfolyam, 277-300. szám)

1934-12-16 / 290. szám

7913­­8 c8 on Bér­l­. GYULAI PÁL ШИИИИНМИШМИВММИИМИМДММИВИ|ИМИИИИИИМИИИММИ1ИИИ1аИМИИИ* Щ TÖRTÉNETI REGÉNY 1*9 IRTA: BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND 24 j К hu­.L E:n ь.\ t Gyulai mélyen hajta meg fejét. A korlátnak csengetett. A terem ajtói kinyíltak. Az ülés szétoszlott s az előcsarnok szabad lége új élet és elevenséget lehelt az aggó arczvonalakra. VII. Mi idézte elő a fenebbi sajátságos eljárást? mi ösz­tönző a fejedelmi tanácsot végeltökélésre? mi kény­­szeritette Erdély oligarchiáját, hogy a leghatalmasabb főnököt vérpad vagy gyilok számára kijelölje, még pedig nem önzés, irigység vagy gyűlölet miatt, sőt sok baráti viszonyok és rokonszenvek föláldozásával? E kérdések kedvéért néhány napnak általunk el­hallgatott eseményeire szükség áttérnünk. Senna boldog volt­­ a városi börtönben. Dél­előtt kibocsátotta híres nyilatkozatát, s már alkony felé értesülve volt, hogy Mészáros Pál a heves kifejezésektől rókát fogott, — mint egy száraz prém a meleg füsttől — s hogy sok egyházi nemes, városi pol­gár, s elődi ember állítja az utczán és csapszékben, hogy a muzsikust csak azért üldözi Gyulai, hogy bor­sót törjön Boldizsár ő nagysága orra alá. Ez volt a legczélszerűbb kapcsolat, melybe indu­latos kitörései hozathattak. Senna végigsétált a börtönszobában. Négy lépéssel a vas­ajtóhoz, s viszont négygyel a vasrácsos ablakhoz érkezett. Ez rendkívül rövid ketrece volna egy oroszlánnak, s annál inkább azon becsrács befogadására, mely mint a Faust tanár által sétából hazahozott uszkár, három percz alatt oly nagggyá nő, mint egy elefánt. Lenno kinézett a mocskos üvegkarikákon. Néhány halvány sugár gyaníttató, hogy a nap szunnyadni akar. Fölhangzanak a téglapadozaton gyors lépései: a visszaemlékezés tíz kalandor éven tartott rövid szem­lét, s úgy találta, miként a mostani baleset, sem a Só­hajok hídja, sem a Héttorony rémségeivel nem hason­lítható, noha dúsabb jutalmat s valószínűbb nyerséget ígér. Feje kevéssé fájt a nehéz gőz miatt; gyomra fi­­gyelmezni kezdett azon földi és selejtes ösztönre, me­lyet szomjnak és éhségnek nevezünk. A börtön egyik szögletébe vonult. Törökösen ke­resztbe veté lábait s miután oldalvást talpára nézett volna, melyet a szerencsecsillagok ritka kegye meg­mentett a bastonnade-tól, szemeit karjáig emelte, hol már semmi nyomai nem mutatkoztak azon lánckari­káknak, melyek a florenczi fogház fabilincseihez csa­tolták. Ekkor vidor sarkadalt énekelt, mintha a guineai aranypartokhoz akarna kikötni és kinyujta kezét, mely egy fakupával s egy rozskenyérrel találkozott. — Páduai Szent Antalra! Gyulai úr ismeretlen az új naptárral. Hiába! Gergely ő­szentsége nem­rég egyeztette Julius Caesar ő fenségének kalendáriumát az évforgással. A kegyencz úr azt hiszi, hogy ma böjt van, holott tegnapelőtt volt. Nem tudom ugyan, hogy a böjtök a nap útjától függenek-e, vagy a litániától, a bulláktól és szertartásoktól, — de annyi bizonyos, hogy nekem ma, a természet örök törvényei nyomán húst kellene ennem. Azonban az erdélyiek mindenben hátra maradtak. Pacienza Senno­ mint szokta monda­ni az olasz, midőn előtte egy tál macaroni van s nincs oka a gondviselés iránt kétségbe esni. Ily bölcseleti elmélkedések és férfias bátorítás mellett a maestro oly szorgalmatosan fogyasztá a rozskenyeret, mintha ez volna az egyetlen akadály, mely gátolja, hogy szelleme az anyagi ingerek bilin­cseiből kiszabadulván, magas és finom léghatárokba repülhessen. Nagy kortyokkal ürnte a fakupa tartal­mát, mintha a peshedt vizet közvetlenül Aganippe forrásából merítette volna egy zarándok, hogy a szomjas arkokon át költői álmok szivárogjanak a gyula­fehérvári rabok agyába. S valósággal a szűk estvéli után még több csaj­­képek merültek ki a maestro lázas hangulatából. A börtönszögletből, hová keresztbe vetett kar- és lábakkal összevonult, a vasajtóra függesztő szemeit, mintha várná, hogy a szoba nedve, mely vékony rozsdával vonta be a két nehéz lakatot, látatlan fo­gakkal megőrölje az érer szilárd parányait; mintha hinné, hogy a nap végsugarai és szemének tűzszik­­rái összeszövetkezvén, föl fogják olvasztani a börtön­zárt; mintha bizonyosan tudná, hogy ez igen köny­­nyű és fölötte természetes műtétekre nincs szüksége, mert fürge szellemkék, e­dzinek, tündérek, vagy nemtők — készek minden percben megjelenni, ke­zeikkel, mint egy vékony papirost, szétszakítandók, a vasajtó lemezét. Lenno néhány perczig merőn nézett a tömlöcz kilincsére és nyitjára: „Pikk“, mintha neszt hallana. Viszont a börtönzárra vető szemeit hosszasan és mozdulatlanul. „Pikk“: új hang. És —a fájdalom­ csak ábrándaiban — a két la­kat földre hulott, s egy varázskéz — mint vékony arczfátyolt — félre vonta a sötét, szűk és keskeny, börtön vasajtaját. Miket nem látott benne a friss nyíláson. A képzelődés meggyújti ezer magaslámpáit, me­lyek közül a leghalványabb is erősebben világolt, mint a telihold, mely most a láthatár tengerén, fény­lő fellegvitorlákkal kezdett úszni. Senno a börtönajtótól egyenes vonalban egész jövendőjének panorámáját szemlélő. Báthori Boldizsár testőrei „hurrák!" közt és vál­­laikon vitték a színpad sorompói elébe. A nép kiálta „„ szabad!“ és tapsolt. Genya csengetett, hogy kezdődjék el a myste­rium. Ekkor füzérek hullottak, — mint a sűrű zápor — közülök egyik sem tévedett el Sofronia vagy Cze­­czil lábáig. Oh! világért sem! Sőt mindenik koszorút mágneserővel magához vonta a maestró homloka. Fürtéi közé fonódtak a virágok, megterhelék halántékait: az emlény, rózsa, narczisz fülébe súgták, hogy a derék Sennóért te­remtett az Isten Szász-Sebes körül mezőt, s ruházta föl dús növényzettel. És ez sem volt elég. A füzérek, — mint Himaetus virágkelyhei finom mézett — néhány kecses bilet-doux-t rejtegetének, ta­nácsosok és főispánok nejeitől, kik, az erős szenve­délyt ismerni akarták. S ki oly tanár e titokban mint Senna? Midőn pedig a mysterium elvégződött, egy bér­ruhás legény közelit hozzá: „önt Boldizsár ő nagy­sága hivatja.“ A karmester leteszi nyirettyűjét és siet a fő­nökhöz. — Édes Lenna! — szól a nemzeti hadak tábor­noka. Zsigmond öcsémet és azt a silány Gyulai Pált ki akarom űzni Erdélyből. — Kegyelmes úr! semmi sem könnyebb. — De tisztelt barátom! egy kis nehézség fordul elő. A tatár d­ám és a havasföldi vajdák seregei­ket hozzám akarják ugyan csatolni, azonban miután a nyers erő még nem kezesség a győzedelemre, óhaj­tanék ildomos táborozási terveket hallani. — Nagyságos úr! válaszolja a maestró, én Musz­ka- és Olaszországban hosszasan voltam egyik a con­­dottierik közül, s tehát a hadviselésről több eszméim vagynak, mint a­hány kard függ a velenczei fegyver­tár falain. — Mily öröm! mily vigasztalás! sóhajtja egészen megkönnyebbült kebellel a pártütő tábornok.... Ily becses álmokkal foglalatoskodott Senno, míg keresztbe vont lábbal és összetett kezekkel ült a bör­tönszögletben, mig méla tekintete a vasajtón függött; s mig a homályos ablakok már csak halvány sugarait ereszték be a fellegekkel küzdő holdarcznak. De ne gondolják olvasóim minden alap nélküli őrjöngésnek a maestro e lázas ábrándjait, mert Zsig­mond és Boldizsár veszekedései a legkábább remé­nyekre is csábíthatták azt, ki valamelyik párton ne­vezetessé tudta magát tenni. A két rokon éretlen czivódása főként kedvencz egyének emelésére, vagy széttiprására terjedett ki. Ismeretes tény, hogy a viszály magvát köztök egy hadi játék hintette el. Boldizsár tudniillik miután a legvitézebb lovagokat nyergükből kivetette és az ünnep jutalmát elnyerő, a sorompók közül visszavo­nult és a nézők csoportozatába vegyült, hogy azokat kik gyors szaladással akarnak pálmát nyerni, s kik többnyire igénytelen sorsuak voltak, szavaival biz­tassa. Épen Jósika István, Zsigmond fejedelem apród­­ja, lépett a homoktérre. Gyorsasága sokkal ismerete­sebb vola, hogysem a többiek versenyzési ingerét ne csillapítsa. — Boldizsár szüntelen ösztönző a mérkőz­ni kétkedőket, ócsárolta azok szerénységét és a pályá­zás körül gyakorlati tanácsokat osztogatott Jósika végre feléje fordult: Nem kisértené-e meg nagyság szabályainak alkalmazását? kérdé kihívó daczczal. Boldizsárnak arczába szökött minden vére és szi­vében a Báthoriak gőgje fellázadott, mert egy apród, egy ismeretlen if­joncz, egy köznemes merészkedik őt küzd homokra szólítani. Válasz nélkül leveté mentését s könnyű öltözetben állott a sorompók előtt. Elkezdő­dik a verseny. A tábornok néhány másodperc­c­el előbb érkezett a czélhoz. Ott visszafordult, megtörölte homlokát és a lihegő Jósikát arczul üté. Zsigmond fejedelem, a büszke oligarchának e nevét személye ellen intézett dacznak vette és tüstént minden kíséretével odahagyá a tornát. E perez óta Jósika emelkedik, Boldizsár rágal­­maztatott és elkezdődött a rokonok közti villongás. A nemzeti hadak tábornoka egy palotát kezd építtetni a várpiaczon, azzal átellenben a fejedelem Jósika számára tüstént telket vásárolt és magán­pénztárából sokkal pompásabb kastélyt készített. Ez visszatorlást szült. Boldizsár elszegődteti a fejedelem komornyikját, szakácsát. Zsigmond hasonló réffel fizet. Boldizsár minden kéjhölgy iránt, kit az uralko­dó kedvelt, szerelmet érez, minden hű szolgát igyek­szik elcsábítani, minden üldözöttet kiszabadit. Zsigmond a kölcsönnel adós nem marad. S ily viszályokból önként következett, hogy sok kalandor egész jövendőjének alapját megvetette az­zal, hogy valamelyik rokon figyelmét vagy gyülölsé­­gét magára vonta.­ Nincs semmi bizonyosabb, mint hogy a nedves kőfalt soha sem számították a puha és kényelmes vánkosok közé. E kérdésben szilárd egyértelműség uralkodik, s alig félhetünk, hogy miatta Eris almája pártviszályokra csábíthassa a gondoskodók és érzők kedélyét. Pedig nagy vigasztalásunkra szolgál, látni, hogy vannak megállapított tények, melyeket Manza­­narestől fogva az Öltig — vagy ha még többre akar­nék terjeszteni földirati jártasságunkat, tehát a Pana­mai szorostól a Vaskapuig — senki kétség alá nem von; s melyeket a történelem lobogó szövetnekével szintúgy, mint a hétköznapi tapasztalás igénytelen gyertyavilágánál, cáfolhatatlan igazságoknak va­gyunk kénytelenek elismerni. Adja az ég, hogy a his­tóriai iskola és codificatív emberei Dessewffy Emil gróf és Eötvös József báró mielőbb szintoly összhang­zó meggyőződésre emelkedhessenek a törvényhatósági rendszer árnyoldalai iránt, mint a mily bizonyosan tudom én elméletből és benno tapasztalásból, hogy egy börtönfal nem igen szokott kedves álmokat és vidor fölébredést okozni! A maestró néhány órai szendergés után ki akarta nyújtani karjait. Első kisérléskor nem sikerült. Úgy rémlék, mintha a daemonok pókháló-finom, de erős szálakkal kötözték volna le, melyeket csak egyenként lehet szétszakítani. Végre kénye szerint mozoghat. Tenyerével homlokát törli. Halántékai szilajul lobogtak; feje hő volt és agya lomha, mintha az irigy sors mindenik agyidegre egy nehezék életgondot aggatott volna. Fölkelt. Januáriusra, a nápolyiak védszentjére hivatko­zott, hogy tavasz közepén oly nedves fal, mint a gyu­lafehérvári börtöné csak a piombik alatt van. A rácsos ablakhoz vonul, szomjan szívja a sza­bad léget, mely vékony vonalakban tört át az üveg­karikák onozatán. Szürke volt még a korony. Senno végig sétál az alig derengő fogházban. Midőn vére kihűlt, de a bágyadtság kivánatossá téve még az új szendert, szorosan burkolta magát könnyű palástjába, fejére vonó barettjét és a régi szögletbe települt. — Azt mondja a franciskanus vagy a fakir — mely­ik­ a kettő közül? bizonyosan nem tudom , hogy az ember éjtszaka látja a csillagokat és szerencsét­lensége közt a gondviselést. Igaz-e ez? Alig hiszem, mert nekem most látni kellene az öreg tömlöczőrt egy zsúp szalmával hátán, s ide sietve, hogy a szegény Lennónak tisztességes ágyat készítsen. S miért nem jön ő?.... utoljára is az ember atheistává válik. Ily érdekes okoskodások után a maestró tenyeré­vel homlokát dörzsölte, palástját arcára vonó és las­sanként félszenderbe merült. Mindenik olvasóm tudja, hogy az éberlét és al­­vóközti állapot legszeszélyesebb s legtöbb gunyorral bir. Ilyenkor, oly tarka alakzatokat hajhász össze még a bölcsek és tanárok képzelődése is, melyek gyakran egy őrült agylázának szanaképeit is háttérbe szoríthatnák. Lenna álmában Eleonora derekát ölelte át, s mi­dőn a kéjtől itassá akart válni, végigvoná a sóvár nő mellén ingerektől szikrázó ujjait, de a hattyú nyak­hoz érkezve görcsösen szorította össze, mert azok Eleonóráé helyett Gyulai Pál úr gégéjével és fuldok­ló arcával találkoztak. (Folytatjuk.) ELLENZÉK 1» . 140* .. / QRCZIPO EL/O ROMQNIQI GYÚR BUOre/TI-CERNÖUTI TORTO/* ÉLEGQN/* OLC/Ó GYÓCa GQRQNCIQ MINDEN PÓQNQK «e». .' i.- ■ ii ......-........ . i -------­ Hirdessen az Ellenzékben !

Next