Ellenzék, 1934. december (55. évfolyam, 277-300. szám)
1934-12-23 / 296. szám
19з4 'december 2з» GYULAI PÁL fl TÖRTÉNETI REGÉNY BI IRTA : BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND •_0 . i\ i ...Lh.u i.N ! Míg azon nectár, melyet most senki a finom italok közé nem számlál, kék lánggal ég, a kiküldött művész jelenti, hogy az ajtótörejt, mint látszik, Pierre úr képzelte, mert ő bár körültekintett és eleget várakozott, bejönni szándékozóra nem talált. Különben is az utca oly népetlen, mintha éjfél után volna az idő. Csupán Évi — e némber kilétéről az előadó művész úr bővebb felvilágosítást nem közlött —vitt Márton korcsmárostól Kenyeresi nagyuramnak egy kupa bort, s aztán az Utcza másik oldalán ácsorgagott két sötét öltözetű úr, kik igen sokszor vissza- néztek, vagy erre a házra, melynek architecturájában semmi különös nincsen — vagy rá, mit ő ki is akart kérni, vagy Évire, mi viszont alkalmat nyújtott a művész úrnak az utcatapodók szemtelenségéről szóló érdekes megjegyzéssel végezni előterjesztését. — Signorok! szól Pietro, úgy látszik Guzmán barátomnak nem volt miért föláldozni magát, midőn azon cavalierónak — kinek nevére nincsen szerencsém emlékezni —, köpenyegét... — Palást volt, bajazzó úr! bársony palást, és tulajdonosa Coligny admirált nagy méltósága — közbevág Guzmán, fölvetvén fejét balkezéről, melyet térdére támaszta, mig mélázva ült a fal melletti lábán, hova alig vetett egy kétes világot az asztalgyertya, s hová egy sugára sem tévedett el még azon bágyadt örömnek is, mely Battista palaczkjaiból és Pierro elménczkedéseiből a vendégek felleges arczán néha átvillant. — Arany megjegyzések, tisztelt barátom és pontos útbaigazítás, viszont Pierro oly nyájas bókkal, mintha egy tekhinát kapott volna ajándékba... Tehát — folytató —, nem volt mért önnek akkora áldozatot hozni, hogy a vérmenyekzőkor nyert drága zsákmányát zálogba vesse... — Ez silány ráfogás, mormogta Guzmán ... — Vagy legalább láthatatlanná tegye, csupán azért, mivel Gergely diákot, kinek verset kellett vala készíteni, nem akarta meghívni. — Az én megegyezésemmel, válaszolt Guzmán, tanácskozásainkba aligha részt venne, még az oly ember is, ki pártunkhoz szít ugyan; de midőn a barátság leple alatt kém akarna lenni, ezzel legkevésbbé lepné meg azokat, kikkel életében legtöbbször találkozott. — Elmés ötlet, tisztelt barátom, és gyöngéd észrevétel! válaszolta Pierre vidtor mosollyal. Egyébiránt Genga signor szívességéből, ki fontosnak állított közleményeivel, mint látszik, elkésik, nyájas öszszejövetelünknek csak rózsáit fogjuk élvezni, tudniillik a piros érmellékit, Battista úr fűszeres italát és ön finom társalgását, a tüskéket, melyek megszórhatnák ujjainkat, ha nem csalódom, a körülmények leszedték. E perczben az utcaajtón zörej hallatszott, mit hármas kopogás kísért. Az a művész, ki az asztalvégen ült, a helyettes házigazda intésére siet a rég várt vendéget bebocsátani. —E szerint ön ezer mesterséges közül legkevésbbé a jóslás sikerült, mert a rendező úr csakugyan nem vonult tőlünk vissza — szól a Guzmán derültebb arczczal, mint előbbi rossz kedve miatt és Pierre iránt táplált ellenszenvéből várni lehetett. Halásszák önök máskorra érdekes versenyeiket jegyzé meg Battista, mig fürgőn kezdé a poharakat rendezni, kioltá az életviz kék lángját, ajkszögletein átvonta nyelvét, — mintegy a gyönyör előszét kóstolva — nyalánkon szívta be az edény tömött páráját és a nedtár kiosztásához fogott... IX. Genyát — mert ő nyitott be az ajtón — amily aggodalommal várták, szintoly zajos örömmel fogadták. — Isten hozta! ... Soká várakoztattam önöket... Még maradt annyi hidegvérünk, hogy tudósításait kísérhessük, ... és maradott annyi bor, hogy ön fölmelegedhessék, ha a csalódások miatt átfázott, vagy mi befödhessük keblünket, ha önnél a remény már forrpontra emelkedett... Palackokat elő... Az én jelszavam „életvíz“ —s tartson velem signor Genga... Mi hír? Hozott-e újabb tudósítást Sennáról? Bocsátanak-e valakit hozzá? .. . Nem egészen érdektelen újdonságokkal szolgálhatok, Battista úr!... Foglaljon ön helyet... Közel mellém... Oda Battista úrhoz!... Ugye tündéreim segítettek? Czeczil könnyei? Nem? Ah! Sofronia művészileg sóhajt. . . Engedjenek önök egy vendéget bemutatnom ... Gengának e kérése rögtön végét szakitá a zsivajnak, melyben kiki beszélt és tudakolt. Minden az idegenre forditá szemeit, ki a rendezővel lépett be, de a rossz világítás és a közöröm miatt észre sem vétetett. Nemzetes és vitézlő Mészáros Pál úr ügyünk barátja és támasza, szóla Genga. — Éljen!! kiáltá a társaság, mely az érkezőkön, s még Battistán, Pierrón és Guzmánon kívül, két zenészből és az ajtóőr szerepét vivő művészből állott Mészároson fekete condraköpenyeg volt, süveg helyett fölvont öblös gallérral. Ez öltözet durva kékszinü és gyéren kihányt ködmönt fedett. Kezébe réz csákányt horda. Csak a mikor az asztalnál helyet foglalt, taszitá hátra szűrének gallérát, mely tömött sárga haját, pofája nagy részét és keskeny homlokát szeműidig eltakarta volt Arcza, melyre minden vendég figyelme tévedt, nem tartozott a társaságtól ismertek közé. Guzmán, ki benne valami rejtelmes és kalandokat vadászó lovagot remény lett föllelni, hamar meggyőződött, hogy nehézkes mozdulatai, inkább erőt, mint élénkséget eláruló testalkata, s mindenek fölött nagy, durva és kardforgatás helyett más munkával is ismeretesnek látszó kezei, nem oly tulajdonok, melyek Mészáros Pál urat, azon hivatáshoz csatolnák, mely a kerek asztal tizenkét hősétől vette eredetét. Battistaki az új vendéget a Boldizsár-párt titkos küldöttjének szerette volna tartani, zsebében fontos tervekkel és szép ajánlatokkal, melyek a körülmények szerint akár elfogadva, akár az udvarnak följelentve, a művészek kétséges ügyét kedvező kibontakozáshoz vezetnék — hasztalan kémlelte Mészáros hosszú, rőtsárga, kiállócsontú arczán a diplomatiai fürgeség és furfang jellemvonásait. Homlokán volt ugyan néhány redő; de ez inkább az évek állandó, mint az eszmék változékony művének látszott. Azon vékony ránczok pedig, melyek vastag és széles ajkainak szögletein végződtek, a pofaizmok emelkedettsége miatt támadónak s nem voltak a nedvalkat befolyása alá vetett idegek szeszélyes, tünékeny, de sokat bizonyító játékai, végre a nagy szürke szemek, nehézkes, élettelen, azonban bátor, sőt gyakran kihívó mozgásaikkal, kötéltánczosunkat eléggé figyelmeztették, hogy vendégében valószínűleg több tulajdonok föllelhetők egy veteran öklözőből és hajdúból, mint oly kiesztergált és sima úrból, ki, székely kifejezés szerint, csellembogokat köt és old. Pierro is rögtönzött volt magának némi előhitet, mely az élemedett korú idegent szívesen elkísérte volna Sofronia és Czeczil öltözködő termeibe, hogy onnan egy buzdító levélkét hozasson a művésztársaság s egy külön megbízást a becsületes Pierre számára, ki néhány nap óta — nem tudni, miért — mellőzésben részesül. Ah! de e balga remények szétoszlatására nem volt szükség, hogy Mészáros Pál uram a szűz gallérát fejéről hátra taszítsa; mert egy kémlő pillantás a beburkolt alakra bajazzónkat már kiábrándítá! Szóval: a főbb szmélyek, ha szintén Genya kedvéért örömest képzelték is, miként most valami jó baráttal ismerkedtek meg, de azt csakugyan alig tudták volna átlátni, hogy ily igénytelen pártfogóból minő támasza válhatik ügyeiknek. Lehangolt reménynyel és növekedő újságvágygyal fordíták tehát Mészárosról a rendező úrra szemeiket. Genga elősorolt számos meghiúsult reményeket. Nyilatkozatában sok kísérletet említett a viszályok kiegyenlítésére, de minden terv után oly gyorsan következett e szó: nem sikerült, hogy még Battista is, ki a nyájas házi úr szerepét kínálgatáson kívül jó példaadásra is kiterjeszkedőnek hitte, ajkától kissé barátságtalan távolságba megállttá az életvizzel tölt pohárkát és fanyar arczczal tekintett reá, mintha készítményébe czukor helyett egérkövet hullatott volna, s most legalább három gyomorgörcs anyagját kénytelenítetnék lenyelni. — A remény, szól a némi gunyorral Pierre, nem oly gyönge mint a szem, melyet minden kis füstre be kell hunynunk. Signorok! ürítsünk poharat Genga úr egészségére, ki midőn elfelejtette az én kegynőim rózsaajkairól kérni tanácsot, s midőn rendező létére egy színművet, melyben ormánynak kell győzni, némberszerepek nélkül akart előadatni vagy a fejedelmi udvart színpadnak nem tartotta, vagy kisasszonyainkat zárdaszűzeknek hiszi, kiknek szivekbe szintúgy nem vegyülhet egy kis ördögség, mint a temploménekek közé egy szerelmi dal. Cospetto! minő tévedések! De ürítsünk poharat Genga úr egészségére. A társaság megütődött e féketlen gúnyon, mert a rendező nem azokhoz tartozott, kikkel könnyen lehetett tréfát űzni. Azonban Genya, mintha épen ily célzatra várakozott volna, hogy értesítéseit tovább folytathassa, méla mosolygással szólt: — Legtöbbet reméltem első énekesnőnk és Sofronia kisasszony titkos befolyásától, s midőn e férfias küzdés nyílt tengerén többé nem volt tanácsos vitorlázni, naszádommal azon édes vizbe vonultam át, hol a part mindig kanyarog, hogy lassítsa a haladást, de aztán szirtek helyett, melyeken elmerülnénk, csak fövénytorrásokra találunk, mik legfölebb megakasztják utunkat. Ma reggel udvaroltam tehát Sofronia kisasszonynál. Pipereasztala mellett fogadott el. Nyájasabb volt irántam, mint máskor. Tudhatják Önök, hogy ez rossz jel, mert azon színésznő, ki a rendezőkhöz nem goromba, vagy még nem találta szerencséjét, vagy már elveszte. ő áthatva kérdezősködött Sennáról, mi viszont elszomorított. Mert némbereink tulajdona ugyan a részvét, de azon hiúság, mely segíteni tud, töményt, bókot, utánjárást követel, s kegyeit — mint a harisnyaszalag disz jelét szokás — csak térdelőknek osztja. Azonban mégis előterjesztem folyamodványomat... „Járjak-e közbe a fejedelemnél? hám!“ szól Sofronia, egy fürtöt, mely homlokán kibontakozott, ujjacskáival hátrataszítván. Félig hozzám fordult. „Nem lát-e ön arczomon apró szeplőket? A májusi napok sokat ártanak a bőrnek. Talán épen májfoltok akarnak mutatkozni a nyakon? Nemde? Ah ez rosszabb volna! egy belső kórnak lassú, makacs ostroma kezdődnék, a hitszegő és tünékeny szépség ellen. Nem elég ellenségünk-e az idő? Kér ön, hogy Lennón segítsek? Szivemből szánom őt. Julia! add ide a királyné-vizet s távozzál. S tehát Genga úr! arczomon semmi folt nincs?“ — A komorna úrnője parancsát teljesítvén, más szobába vonult és én méltó dicséretekkel halmozom Sofronia kisasszony szépségét, mely soha tán igézőbb nem volt. — „Ali Genga úr!, nincs-e e teremben két hízelgőm?“ Sofronia kisasszony ujjával tükrére mutatott, s ajkai negéddel mosolygónak, mig szempillái közt talán egy könny csillámlék. „Édes Genga úr! folytató, silány a művésznő sorsa. Az a festék és az a megtanult természetesség, mely a színpadon hatásossá teszi szépségünket és szerepeinket, elveszi az életben arczszinünk s társalgásunk gyöngédségét. Könnyű magunkhoz hódítni a férfi szivet, de megtarthatjuk-e? Karjaink közt elalszik a kéj, s mi reggel fölébredett — az kiábrándulás...“ Ekkor Sofronia elandalgott és én a vigasztalást illetlennek tartom. „Genga úr!“ kezdé, büszkén emelkedvén föl karszékéből. A visszatiltott önérzet kitört, szétszakította pórázát, villanyerőt öntött a fekete szemekbe, lelkesítő az arczvonalakat. „Genga úr! a miket mondottam, egy kényeskedő szeszélynek lápítása volt, mely ha nem lel, teremt aggodalmakat Feledje el ön fecsegésemet. Beszéljünk Lenna ügyéről. Tehát őt a börtönből ki kell szabadítani. Kétségkívül sokat tehetek a fejedelemnél, s tán többet, mint Gyulai úr, többet... a maga idejében.“ Sofronia kisasszony e végszavakra ejti a hangnyomat egész súlyát. Kisasszony! ha maestrónk sorsát szívünkre vesszük, a tüsténti közbejárást tarthatjuk egyedül vesszük, a tüsténti közbejárást tarthatjuk egyedül a maga idejében jöttnek.“ „Lehetetlen, lehetetlen most ő fenségével találkoznom“, szólt Sofronia türelmetlenül. „Mert lássa ön, édes Genya! a fejedelem minden három hónapban legalább egyszer lázat kap, olyat, amit nem rendes orvosa, de a jezsuita gyógyít. Ilyenkor ő fensége, képzelni méltóztatik, mint Neró, hogy benne nagy muzsikusa hal el a világnak, ki Európát nyirettyűje szerint táncoltathatta volna. Ilyenkor ő nem szeret, nem kéjeleg, — országol.A hivatalos leveleket saját kezével írja, maga köti meg a vörös selyemmel, pecsétli le a három sárkányfoggal és nyújtja át az udvari postának, mert a közvéleménynyel el akarná hitetni, hogy ő, kit — mint állítja — Boldizsár okvetlenül meg fog buktatni, utolsó izomig kormányzás végett gyuratott emberré és oly anyagból, melyből — mint némely mocsáros földből a nafta, — csepeg a népboldogitás.“ — Édes Genya! folytató Sofronia növekedő gúnynyal, „vannak e fenséges úrnak életperczei, midőn tőrt, gyilkot, árulást lát maga körül, midőn képzeli, hogy a fánkról, melyet szakácsa készített, a fehér kolcsagtollról, melyet a homlokboglárok közé tűz, a leányaikról, honnan egy csókot lop, a gyertyafényről, melynek hamvát elveszi, szóval mindenről méreg és halál szivárog testébe; vannak oly bősz órák, melyekben tán azt hinné, hogy Báthori Boldizsár megvesztegette a palota köreit, hogy őt főbe üssék, elcsábíta a lég parányait, hogy neki csúzt és csontnyilalásokat okozzanak. Ilyenkor szüntelen munkálkodik és fél. Mindig tapogatja: rajta van-e homlokán a hatalom díszlele? Pedig Isten látja: egy olasz podesta hálósapkája többet ér, mint az erdélyországi fejedelmi süveg és egy prelátus szoknyájáért odaadnám ő fensége palástját. Szóval nem volna mit félteni.“ „Alig tartóztathattam nevetésemet, Sofronia kisasszony ez eredeti jellemfestésére. „Úgy van, körülményeink mulatságosak“, jegyzi meg színésznőnk rosszul takart mosolyomra. „És veheti észre ön — folytató — hogy ma, s tán még holnap is alázatos szolgálójának kevés módja van Lennón segíteni. De Genya úr! tűrjünk, várjunk. Ha egy árnya él még azon szépségnek, mely vagy soha nem létezett arcomon, vagy még igen korán neveztetnénk csak már néhainak ... Julia! ekkor csengetett, hozd nyakkendőmet... ha, édes Genya! bírhatok még valami befolyással — ekkor művésznőnk megelégedéssel tekintett tükrébe — elhiheti ön, hogy Lenna ki fog szabadulni. De ön még meg sem dicsérte öltözetemet? Illik-e ez attól, kit pipereasztalunknál fogadtunk el? (Folytatjuk.) ELLENZÉK IS