Ellenzék, 1934. december (55. évfolyam, 277-300. szám)

1934-12-23 / 296. szám

19з4 'december 2з» GYULAI PÁL fl­ TÖRTÉNETI REGÉNY BI IRTA : BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND •_0 . i\ i ...Lh.u i­.N ! Míg azon nectár, melyet most senki a finom ita­lok közé nem számlál, kék lánggal ég, a kiküldött művész jelenti, hogy az ajtótörejt, mint látszik, Pierre úr képzelte, mert ő bár körültekintett és ele­get várakozott, bejönni szándékozóra nem talált. Kü­lönben is az utca oly népetlen, mintha éjfél után vol­na az idő. Csupán Évi — e némber kilétéről az elő­adó művész úr bővebb felvilágosítást nem közlött —­­vitt Márton korcsmárostól Kenyeresi nagyuramnak­­ egy kupa bort, s aztán az Utcza másik oldalán ácsorg­­a­gott két sötét öltözetű úr, kik igen sokszor vissza-­­ néztek, vagy erre a házra, melynek architecturájában semmi különös nincsen — vagy rá, mit ő ki is akart kérni, vagy Évire, mi viszont alkalmat nyújtott a művész úrnak az utcatapodók szemtelenségéről szóló érdekes megjegyzéssel végezni elő­terjesztését. — Signorok! szól Pietro, úgy látszik Guzmán barátomnak nem volt miért föláldozni magát, midőn azon cavalierónak — kinek nevére nincsen szeren­csém emlékezni —, köpenyegét... — Palást volt, bajazzó úr! bársony palást, és tulaj­donosa Coligny admirál­t nagy méltósága — közbe­vág Guzmán, fölvetvén fejét balkezéről, melyet tér­dére támaszta, mig mélázva ült a fal melletti lábán, hova alig vetett egy kétes világot az asztalgyertya, s hová egy sugára sem tévedett el még azon bágyadt örömnek is, mely Battista palaczkjaiból és Pierro elménczkedéseiből a vendégek felleges arczán néha átvillant. — Arany megjegyzések, tisztelt barátom­­ és pon­tos útbaigazítás, viszont­ Pierro oly nyájas bókkal, mintha egy tekhinát kapott volna ajándékba... Te­hát — folytató —, nem volt mért önnek akkora áldo­zatot hozni, hogy a vérmenyekzőkor nyert drága zsákmányát zálogba vesse... — Ez silány ráfogás, mormogta Guzmán ... — Vagy legalább láthatatlanná tegye, csupán azért, mivel Gergely diákot, kinek verset kellett vala készíteni, nem akarta meghívni. — Az én megegyezésemmel, válaszolt Guzmán, tanácskozásainkba aligha részt venne, még az oly ember is, ki pártunkhoz szít ugyan; de midőn a ba­rátság leple alatt kém akarna lenni, ezzel legkevésbbé lepné meg azokat, kikkel életében legtöbbször talál­kozott. — Elmés ötlet, tisztelt barátom­, és gyöngéd ész­revétel! válaszolta Pierre vidtor mosollyal. Egyéb­iránt Genga signor szívességéből, ki fontosnak állí­tott közleményeivel, mint látszik, elkésik, nyájas ösz­­szejövetelünknek csak rózsáit fogjuk élvezni, tudni­illik a piros érmellékit, Battista úr fűszeres italát és ön finom társalgását, a tüskéket, melyek megszórhat­nák ujjainkat, ha nem csalódom, a körülmények le­szedték. E perczben az­ utcaajtón zörej hallatszott, mit hármas kopogás kísért. Az a művész, ki az asztalvégen ült, a helyettes házigazda intésére siet a rég várt vendéget bebocsá­­tani. —E szerint ön ezer mesterséges közül legkevésbbé a jóslás sikerült, mert a rendező úr csakugyan nem vonult tőlünk vissza — szól a Guzmán derültebb arczczal, mint előbbi rossz kedve miatt és Pierre iránt táplált ellenszenvéből várni lehetett. Halásszák önök máskorra érdekes versenyeiket jegyzé meg Battista, mig fürgőn kezdé a poharakat rendezni, kioltá az életviz kék lángját, ajkszögletein átvonta nyelvét, — mintegy a gyönyör előszét kós­tolva — nyalánkon szívta be az edény tömött páráját és a nedtár kiosztásához fogott... IX. Genyát — mert ő nyitott be az ajtón — a­mily aggodalommal várták, szintoly zajos örömmel fogad­ták. — Isten hozta! ... Soká várakoztattam önöket... Még maradt annyi hidegvérünk, hogy tudósításait kí­sérhessük, ... és maradott annyi bor, hogy ön fölme­legedhessék, ha a csalódások miatt átfázott, vagy mi befödhessük keblünket, ha önnél a remény már forrpontra emelkedett... Palac­kokat elő... Az én jelsza­vam „életvíz“ —­s tartson velem signor Genga... Mi hír? Hozott-e újabb tudósítást Sennáról? Bocsáta­­nak-e valakit hozzá? .. . Nem egészen érdektelen új­donságokkal szolgálhatok, Battista úr!... Foglaljon ön helyet... Közel mellém... Oda Battista úrhoz!... Ugy­e tündéreim segítettek? Czeczil könnyei? Nem? Ah! Sofronia művészileg sóhajt. . . Engedjenek önök egy vendéget bemutatnom ... Gengának e kérése rögtön végét szakitá a zsivaj­nak, melyben kiki beszélt és tudakolt. Minden az idegenre forditá szemeit, ki a rende­zővel lépett be, de a rossz világítás és a köz­öröm miatt észre sem vétetett. Nemzetes és vitézlő Mészáros Pál úr ügyünk ba­rátja és támasza, szóla Genga. — Éljen!! kiáltá a társaság, mely az érkezőkön, s még Battistán, Pierrón és Guzmánon kívül, két ze­nészből és az ajtóőr szerepét vivő művészből állott Mészároson fekete condraköpenyeg volt, süveg helyett fölvont öblös gallérral. Ez öltözet durva kék­­szinü és gyéren kihányt ködmönt fedett. Kezébe réz csákányt horda. Csak a mikor az asztalnál helyet foglalt, taszitá hátra szűrének gallérát, mely tömött sárga haját, po­fája nagy részét és keskeny homlokát szeműidig elta­karta volt Arcza, melyre minden vendég figyelme tévedt, nem tartozott a társaságtól ismertek közé. Guzmán, ki benne valami rejtelmes és kalandokat va­dászó lovagot remény lett föllelni, hamar meggyőző­dött, hogy nehézkes mozdulatai, inkább erőt, mint élénkséget eláruló testalkata, s mindenek fölött nagy, durva és kard­forgatás helyett más munkával is isme­retesnek látszó kezei, nem oly tulajdonok, melyek Mészáros Pál urat, azon hivatáshoz csatolnák, mely a kerek asztal tizenkét hősétől vette eredetét. Battista­ki az új vendéget a Boldizsár-párt titkos küldöttjének szerette volna tartani, zsebében fontos tervekkel és szép ajánlatokkal, melyek a körülmények szerint akár elfogadva, akár az udvarnak följelentve, a mű­vészek kétséges ügyét kedvező kibontakozáshoz ve­zetnék — hasztalan kémlelte Mészáros hosszú, rőtsár­ga, kiállócsontú arczán a diplomatiai fürgeség és fur­­fang jellemvonásait. Homlokán volt ugyan néhány re­dő; de ez inkább az évek állandó, mint az eszmék változékony művének látszott. Azon vékony ránczok pedig, melyek vastag és széles ajkainak szögletein vég­ződtek, a pofaizmok emelkedettsége miatt támadónak s nem voltak a nedvalkat befolyása alá vetett idegek szeszélyes, tünékeny, de sokat bizonyító játékai, vég­re a nagy szürke szemek, nehézkes, élettelen, azonban bátor, sőt gyakran kihívó mozgásaikkal, kötéltánczo­­sunkat eléggé figyelmeztették, hogy vendégében való­színűleg több tulajdonok föllelhetők egy veteran öklö­­zőből és hajdúból, mint oly kiesztergált és sima úr­ból, ki, székely kifejezés szerint, csellembogokat köt és old. Pierro is rögtönzött volt magának némi előhi­tet, mely az élemedett korú idegent szívesen elkísérte volna Sofronia és Czeczil öltözködő termeibe, hogy onnan egy buzdító levélkét hozasson a művésztársa­ság s egy külön megbízást a becsületes Pierre számá­ra, ki néhány nap óta — nem tudni, miért — mellő­zésben részesül. Ah! de e balga remények szétoszla­­tására nem volt szükség, hogy Mészáros Pál uram a szűz gallérát fejéről hátra taszítsa; mert egy kémlő pillantás a beburkolt alakra bajazzónkat már kiábrán­­dítá! Szóval: a főbb szmélyek, ha szintén Genya ked­véért örömest képzelték is, miként most valami jó baráttal ismerkedtek meg, de azt csakugyan alig tud­ták volna átlátni, hogy ily igénytelen pártfogóból minő támasza válhatik ügyeiknek. Lehangolt re­ménynyel és növekedő újságvágygyal fordíták tehát Mészárosról a rendező úrra szemeiket. Genga elősorolt számos meghiúsult reményeket. Nyilatkozatában sok kísérletet említett a viszályok kiegyenlítésére, de minden terv után oly gyorsan kö­vetkezett e szó: nem sikerült, hogy még Battista is, ki a nyájas házi úr szerepét kínálgatáson kívül jó pél­daadásra is kiterjeszkedőnek hitte, ajkától kissé ba­rátságtalan távolságba megállttá az életvizzel tölt po­hárkát és fanyar arczczal tekintett reá, mintha ké­szítményébe czukor helyett egérkövet hullatott vol­na, s most legalább három gyomorgörcs anyagját kénytelenítetnék lenyelni. — A remény, szól a némi gunyorral Pierre, nem oly gyönge mint a szem, melyet minden kis füstre be kell hunynunk. Signorok! ürítsünk poharat Genga úr egészségére, ki midőn elfelejtette az én kegynőim ró­zsaajkairól kérni tanácsot, s midőn rendező létére egy színművet, melyben ormánynak kell győzni, némber­­szerepek nélkül akart előadatni vagy a fejedelmi ud­vart színpadnak nem tartotta, vagy kisasszonyainkat zárdaszűzeknek hiszi, kiknek szivekbe szintúgy nem vegyülhet egy kis ördögség, mint a temploménekek közé egy szerelmi dal. Cospetto! minő tévedések! De ürítsünk poharat Genga úr egészségére. A társaság megütődött e féketlen gúnyon, mert a rendező nem azokhoz tartozott, kikkel könnyen le­hetett tréfát űzni. Azonban Genya, mintha épen ily célzatra vára­kozott volna, hogy értesítéseit tovább folytathassa, méla mosolygással szólt: — Legtöbbet reméltem első énekesnőnk és So­fronia kisasszony titkos befolyásától, s midőn e fér­fias küzdés nyílt tengerén többé nem volt tanácsos vitorlázni, naszádommal azon édes vizbe vonultam át, hol a part mindig kanyarog, hogy lassítsa a hala­dást, de aztán szirtek helyett, melyeken elmerülnénk, csak fövénytorrásokra találunk, mik legfölebb meg­akasztják utunkat. Ma reggel udvaroltam tehát So­fronia kisasszonynál. Pipereasztala mellett fogadott el. Nyájasabb volt irántam, mint máskor. Tudhatják Önök, hogy ez rossz jel, mert azon színésznő, ki a rendezőkhöz nem goromba, vagy még nem találta szerencséjét, vagy már elveszte. ő áthatva kérdezős­ködött Sennáról, mi viszont elszomorított. Mert ném­­bereink tulajdona ugyan a részvét, de azon hiúság, mely segíteni tud, töményt, bókot, utánjárást követel, s kegyeit — mint a harisnyaszalag disz jelét szokás — csak térdelőknek osztja. Azonban mégis előterjesztem folyamodványomat... „Járjak-e közbe a fejedelem­nél? hám!“ szól Sofronia, egy fürtöt, mely homlo­kán kibontakozott, ujjacskáival hátrataszítván. Félig hozzám fordult. „Nem lát-e ön arczomon apró szep­­lőket? A májusi napok sokat ártanak a bőrnek. Ta­lán épen májfoltok akarnak mutatkozni a nyakon? Nemde? Ah ez rosszabb volna! egy belső kórnak las­sú, makacs ostroma kezdődnék, a hitszegő és tüné­keny szépség ellen. Nem elég ellenségünk-e az idő? Kér ön, hogy Lennón segítsek? Szivemből szánom őt. Julia! add ide a királyné-vizet s távozzál. S tehát Genga úr! arczomon semmi folt nincs?“ — A komor­­na úrnője parancsát teljesítvén, más szobába vonult és én méltó dicséretekkel halmozom Sofronia kis­asszony szépségét, mely soha tán igézőbb nem volt. — „Ali Genga úr!, nincs-e e teremben két hízelgőm?“ Sofronia kisasszony ujjával tükrére mutatott, s ajkai negéddel mosolygónak, mig szempillái közt talán egy könny csillámlék. „Édes Genga úr! folytató, silány a művésznő sorsa. Az a festék és az a megtanult termé­szetesség, mely a színpadon hatásossá teszi szépsé­günket és szerepeinket, elveszi az életben arczszinünk s társalgásunk gyöngédségét. Könnyű magunkhoz hódítni a férfi szivet, de megtarthatjuk-e? Karjaink közt elalszik a kéj, s mi reggel fölébredett — az kiáb­rándulás...“ Ekkor Sofronia elandalgott és én a vi­gasztalást illetlennek tartom. „Genga úr!“ kezdé, büszkén emelkedvén föl karszékéből. A visszatiltott önérzet kitört, szétszakította pórázát, villanyerőt ön­tött a fekete szemekbe, lelkesítő az arczvonalakat. „Genga úr! a miket mondottam, egy kényeskedő sze­szélynek lápítása volt, mely ha nem lel, teremt ag­godalmakat Feledje el ön fecsegésemet. Beszéljünk Lenna ügyéről. Tehát őt a börtönből ki kell szabadí­tani. Kétségkívül sokat tehetek a fejedelemnél, s tán többet, mint Gyulai úr, többet... a maga idejében.“ Sofronia kisasszony e végszavakra ejti a hangnyomat egész súlyát. Kisasszony! ha maestrónk sorsát szívünk­re vesszük, a tüsténti közbejárást tarthatjuk egyedül vesszük, a tüsténti közbejárást tarthatjuk egyedül a maga idejében jöttnek.“ „Lehetetlen, lehetetlen most ő fenségével találkoznom“, szólt Sofronia türel­metlenül. „Mert lássa ön, édes Genya! a fejedelem minden három hónapban legalább egyszer lázat kap, olyat, amit nem rendes orvosa, de a jezsuita gyógyít. Ilyenkor ő fensége, képzelni méltóztatik, mint Neró, hogy benne nagy muzsikusa hal el a világnak, ki Eu­rópát nyirettyűje szerint táncoltathatta volna. Ilyen­kor ő nem szeret, nem kéjeleg, — országol.A hivatalos leveleket saját kezével írja, maga köti meg a vörös selyemmel, pecsétli le a három sárkányfoggal és nyújtja át az udvari postának, mert a közvélemény­nyel el akarná hitetni, hogy ő, kit — mint állítja — Boldizsár okvetlenül meg fog buktatni, utolsó izomig kormányzás végett gyuratott emberré és oly anyag­ból, melyből — mint némely mocsáros földből a naf­ta, — csepeg a népboldogitás.“ — Édes Genya! foly­tató Sofronia növekedő gúnynyal, „vannak e fenséges úrnak életperczei, midőn tőrt, gyilkot, árulást lát ma­ga körül, midőn képzeli, hogy a fánkról, melyet szakácsa készített, a fehér kolcsagtollról, melyet a homlokboglárok közé tűz, a leányaikról, honnan egy csókot lop, a gyertyafényről, melynek hamvát elveszi, szóval mindenről méreg és halál szivárog testébe; vannak oly bősz órák, melyekben tán azt hinné, hogy Báthori Boldizsár megvesztegette a palota köreit, hogy őt főbe üssék, elcsábíta a lég parányait, hogy neki csúzt és csontnyilalásokat okozzanak. Ilyenkor szün­telen munkálkodik és fél. Mindig tapogatja: rajta van-e homlokán a hatalom dísz­lele? Pedig Isten látja: egy olasz podesta hálósapkája többet ér, mint az erdélyországi fejedelmi süveg és egy prelátu­s szoknyájáért odaadnám ő fensége palástját. Szóval nem volna mit félteni.“ „Alig tartóztathattam nevetése­met, Sofronia kisasszony ez eredeti jellemfestésére. „Úgy van, körülményeink mulatságosak“, jegyzi meg színésznőnk rosszul takart mosolyomra. „És ve­heti észre ön — folytató — hogy ma, s tán még hol­nap is alázatos szolgálójának kevés módja van Len­nón segíteni. De Genya úr! tűrjünk, várjunk. Ha egy árnya él még azon szépségnek, mely vagy soha nem létezett arcomon, vagy még igen korán neveztetnénk csak már néhainak ... Julia! ekkor csengetett, hozd nyakkendőmet... ha, édes Genya! bírhatok még va­lami befolyással — ekkor művésznőnk megelégedés­sel tekintett tükrébe — elhiheti ön, hogy Lenna ki fog szabadulni. De ön még meg sem dicsérte öltözetemet? Illik-e ez attól, kit pipereasztalunknál fogadtunk el? (Folytatjuk.) ELLENZÉK IS

Next