Ellenzék, 1935. június (56. évfolyam, 124-146. szám)

1935-06-08 / 129. szám

1935 június 8. ELLENZÉK KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Tavaszi színjáték a tengeren Nyílt tengeren halad a hajó. Körötte tömören dagad a víz, ez a másik „sajátos nedv“, mely éppoly más, mint vérünk s éppúgy kering. Alkonyat van, fél nyolc. Egyszerre mozgás támad az utasok közt. Valamennyien a hajó orra felé tódulnak. Mi történt? Áldozik a nap. Ezt szemlélik a szélcsöndes, derült időben. Én is odasietek. Eleget bolyongtam ég és víz között, de eddig még soha se mertem igazán tárgyilagos szemmel megfigyelni egy ,,naplementét a tengeren . Féltem tőle. Ilyenkor eszembe jutott minden csapnivaló kép, melyet a világ teremtése óta festettek, hangulatos fényképek, képeslapok özöne, s finnyás, rajongó, gőgös ifjúságomban attól tartottam, hogy ezek az emlékek majd eltápítják örömömet. Most nem vagyok többé fiatal. Szembenéztem én már egyéb csalódással is, kiábrándultam én már sok mindenből, ami számomra volt olyan fenséges és jelentős, mint egy naplemente. Hát nem kényeskedem. Alázatosan helyet foglalok a lelkes csoportban. A vörös tányér halkan ereszkedik a víztükörre s oly gyorsan, mintha valami zsinórról bocsátanák lefelé. Azok, akik fényképezni akarnak, hajófülkéjükbe szaladnak a gépükért, botladoznak a csigalépcsőkön, rohannak a zegzugos folyosókon s visszafelé vágtatva izgatottak lesznek arra a gondolatra, hogy közben a nap megelőzte, elhagyta őket a versenyfutásban s mire a fedélzetre érnek, talán már le is merült kék paplana alá, aludni s a szemhatár talán már olyan sötét, mint egy hálószoba. De nem. Még világos van. A nap ott liheg, csak néhány méterrel bukott alább. Minden pillanatban szemmel láthatóan hanyatlik, egy arasszal. Körülállják a fényképezők. Fekete gépük tündököl a bíbor fényáradatban, szinte véres tőle. Beállítják, aztán elkattintják. Egymásután kattannak a gépek, valóságos sortüzet adnak rá, címig a szívek nem hallhatóan, de valamivel erősebben, mint egyébkor, ünnepien dobognak. Állapítsuk meg szerényen, ahogy illik, hogy Petőfi hasonlata ma is a legkülönb s lehetetlen túlszárnyalni „Mint kiűzött király országa széléről Visszapillant a nap a föld pereméről." Látjuk a száműzött király mérges tekintetét is, véres koronáját, mely nemsokára inogva hull le. Ez az isteni gyermek, aki sohase járt tengeren, tudta, hogy miről van szó. Hasonlata a világtörténelem mai helyzetében időszerű is. Mi, akik most élünk, csak annyit tennénk hozzá, hogy az izgatottságtól kipirosult, vértolulásos uralkodót hirlapi fényképészek veszik körül, akik megörökítik utolsó útját s fényképüket busás tiszteletdíj reményében beküldik majd az Illustrated London News-nak, vagy az Illustration-nak és mozisok, akik ezt a jelenetet beiktatják majd a világhíradóba. Színjáték ez, határozottan és a szó legszorosabb értelmében: a színek játéka. Minden szín együtt, sok-sok ezer szín, melyet a római mozaikfestő iskola remekelt, a színlépték minden árnyalata és sejtelme s minden másodpercben változó, zöld, almazöld, pázsitzöld és parajzöld, kék, ibolya és indigó, vörös, borvörös és paradicsomvörös, sárga, tojássárga, kénsárga és naspolysárga, fehér és fekete is, tintafekete, koromfekete és ravatalposztófekete, aztán szürke és barna, kávébarna, dohánybarna és csokoládébarna, levendulaszin, rózsaszín és rozsdaszin, vasszin, acélszin, csontszin is, vajszin is, mogyorószin is, lila is, ametisztlila és orgonalila és olyan haloványlila, melyet nem is reméltem és csak lelkem ősidejében láttam, gyermekkoromban, a kis bibliámban, olyan lila, amilyennel valaha régen, negyven esztendővel ezelőtt Illés próféta palástját árnyaltam be színes ionommal. Jaj ezek a hatalmas narancsfüggönyök, a felhők e vastag, súlyos bársonykárpitjai a nehéz rojtjaikkal és bojtjaikkal, melyek egy ágy mennyezetét borítják. Színek tivornyája, köszöntelek. El nem muló szertartás, köszöntelek. Bukó király, köszöntelek, mint utolsó alattvalód. Csodálatos színész, aki folyton játszol, akár van közönséged, akár nincs, te utolérhetetlen ripacs, túlcsorduló szívvel köszöntelek. Mit törődöm azzal, hogy mindez giccs, vásári munka, olcsó konyrárkodás, habverés. A kis művészet fölöttébb hasonlít a nagy művészethez. Shakespeare-t a ponyvától egy paraszthajszál választja el. Nézzétek, most már csak egy utolsó körszelet rémlik a napból s már nincs is, eltűnik, némán és ijesztően. Mi pedig valamenynyien összeborzongunk s azt a döbbenetet érezzük, amit igazi tragédiák után, hogy a földön vagyunk, ezen a ragediás, vízlepellel körülburkolt földgolyón, alattunk a sír, fölöttünk a csillagok. Az előadásnak „telt háza“ volt. Mindenki visszafojtott lélekzettel bámulta. Csak egy valaki nem. Mellettünk a padon a hajó másodtisztje ült s ,,a lemenő nap utolsó sugaraiban" valami regény folytatást olvasott, ahol talán éppen efféle naplementét írtak le. Ő már sokszor látta az eredetit, megszokta s unja. Ennélfogva nem erre van szüksége, hanem pótszerre, hamisítványra, irodalomra." mük az ÉA.L párizsi cég HAáÍFESJÉ ff**/© IJffi a világ legtökéletesebb készítménye. Annáén progeriaDan es jodd nonparasznai Kapnato. Keresztelés Mandzsúriában Nincs különbség mandzsúriai bányász és erdélyi bányász között—Vasárnapi iskola Hai-Lungban»—Kínai gyerekek»— A legszebb prédikáció Babos Sándor erdélyi református missziós lelkész helyszíni tudósítása Mandzsúriából Hai-Lung, (március). Nemrég egyik miszszió állomásra mentünk, mégpedig különöe alkalomra, keresztelésre. A dolog engem még azért is érdekelt, mert az illető helyiség, Hsi An, bányatelep és mint volt lupeni segédpapot, minden ilyen munka érdekel. A környékbeli kínai lelkipásztorok közül páran már jóval előbb ott voltak és a megkeresztelendőket készítették a nagy alkalomra. Vasárnap reggel, az Istentisztelet után történt meg a keresztelés és délután az Úrvacsora osztás. Még vettem részt keresztelésen, amikor a liaoyangi körzetben voltam. Akkor hatvanan keresztelkedtek meg, itt csupán négy férfi és négy nő járult a keresztséghez. Valami kibeszélhetetlen öröm folytogatja az ember torkát, amikor lelkek, akik előbb Jézusról semmit nem tudtak, most pedig az Ő nevébe megkeresztelkednek. A keresztségnek csodálatos misztériumát érti itt meg az ember, amikor fiatalokat, öregeket, férfiakat, nőket lát lelkipásztorhoz járulni, hogy a szent-keresztségben részesüljenek. Előzőleg természetesen a misszionárius kikérdezi és kivallatja őket, hogy miért akarnak a szent-keresztségben részesülni, úgyszintén kikérdezi őket a bibliát illetőleg, majdnem úgy, mint otthon a konfirmációkor. Egy fiatal ember külön akart velünk beszélni Elmondta, hogy ő már egy éve készíti magát erre az alkalomra és most boldog, hogy megérheti ezt a napot. Azt is elmondotta, hogy otthon a családjában ő egyedül az Ur tanítványa, éppen ezért sok nehézsége van és kért, hogy hordozzuk őt imádságunkban. Nagyon egyszerű volt, úgy a keresztelés, mint az Urvacsoraosztás, de éreztük, hogy nagy dolog történt itt pár lélekkel és boldogok voltunk befogadni őket a mi testvéri közösségünkbe. Mandzsuriai bánya Egyik nap ebéd után a hai-lungi evangélistával és egy prespiterrel elmentünk a várostól pár kilométerre eső bányatelepet és a bányaorvost meglátogatni, aki testvérünk az Urban. A bányaorvos testvérünk úgy meg volt lepve, hogy örömében nem tudott hová lenni. Úgy látszik igen nagy któl fogva kora gyermekkor nevelje gyermekeit tisztaságra Hagyná őket mezítláb szaladgálni az uccán? Ugye nem? Gondoljon azonban arra is, hogy épp olyan kínos, ha gyermekei piszkos és gondozatlan cipőben járnak. _ AZ ELEGANCIÁT AZONNAL MEGLÁTNI A LÁBBELIN ! A piszkos cipőjű embert rossz szemmel nézik, nem jut be sehova, a szociális ranglétra utolsó fokán állónak tekintik. Ezért gondolja meg jól és nevelje gyermekeit zsenge koruktól kezdve arra, hogy lábbelijük tiszta, gondozott legyen. Nem lehet 10 pár cipőjük, de legyen állandóan kéznél egy doboz GLADYS cipőkrém, amely kitűnő összetétele folytán gyorsan szép és tartós fényt ad a cipőknek, gazdaságos, mert vékony rétegben kell csak használni, hasznos, mert a cipő bőrének az tartósságát és rugalmasságát növeli. Naponta NAGY ME vevőink G L E P E T É számára:s GLADYS CIPŐKRÉMET! Minden második GLADYS cipőkrém doboz útján a GLADYS szó egy betűjét találja. Aki a teljes IM összeállításához szükséges betűket a GLADYS gyárnak beküldi, 500 lit kap. megtiszteltetésnek vette a látogatásunkat, mert mind azt hajtogatta: „ájjá, egy külföldi pap és két presbitert"... Ő és én, mint „bányaszakértők“, sok mindent elbeszéltünk a két presbiter atyánkfiának, akik semmit nem tudtak a bányászok életéről és nem is láttak még szénbányát, hogy milyen nehéz életük van a bányászoknak, mennyire nem törődik velük senki, hogy mennyire vágynak testvéri megbecsülés és szeretet után. Ezt mindjárt láthatták is, amikor a kórházat látogattuk meg és láttuk a betegek nagy ragaszkodását orvosukhoz és láttuk, hogyan bánik a keresztyén orvos a betegeivel és hallottuk, hogyan beszélt ezekkel a szegény, agyonkínzott, kihasznált, napi tíz órai munkáért 15—20 lejjel fizetett modern rabszolgákkal. És amig beszélgettem a betegekkel és végigjártuk a telepet, képzeletben hazamentem Erdélybe, még pedig Lupenibe... Milyen csodálatos, vagy talán milyen gyalázatos, hogy nagyon kevés különbség van keleten, vagy nyugaton a bányász és bányász élet között. Mennyire egy sorsuk, egy lelki világuk van. Mennyire egy a szeretetük azokkal szemben, akik szerelik őket és törődnek velük. A bánya nem egyéb, mint egy hatalmasan kivájt völgy. Nincs tárna és egyéb eféle. A szénréteg felől eltakarítják a földet és így bányásszák ki a szenet. Ezért maga a bánya folytonosan szélesül és mélyül. Az oldalán és az alján dolgoznak az emberek. A szenet pedig éppen úgy húzzák fel a mélységből, mint nálunk. Amíg botorkáltunk a sínek között, mint gyakorlott ebben a szakmában, figyelmeztetnem kellett a két presbiter atyánkfiát, hogy nagyon ügyeljenek, hova lépnek, merre mennek, mert nem tudja az ember, hogy melyik pillanatban ütheti le egy csille. Már haladtunk kifelé a bányaüregből a sin mellett, amikor fennírő, csak úgy jött dübörögve egy csomó csille. Az öreg presbiter úgy megrémült, hogy a karomba kapaszkodott és artikulátlan hangot adott, amint látta rohanni lefelé a csilléket. A halált látta közeledni bennük. Eléggé biztatgattam, hogy ha a síntől kellő távolságra áll az ember — talán — nincs mitől tartani. Az orvos el akart vezetni bennünket egy, a telep külső pontján lakó bányaőrhöz, aki szintén az Úr tanítványa, hogy tudtul adjuk neki a vasárnapi úrvacsoraosztást. Már kezdett sötétedni és így siettünk. Egy halom kamu mellett mentünk el. Andortól eltorzult arccal mondta az orvos, hogy három napja állítólag banditákat fogtak el és japán módra a kivégzés után elégették őket. Majd halkan elmondotta, amit, ha nem a saját fülünkkel hallottunk volna és nem egy keresztyén orvostól, aki az ügyben illetékes volt, nem mertük volna még álmodni sem, ahogy a három bandita kivégzése után egyik near kínai arra kérte, hogy venné ki az egyik bandita szivét, mert meg akarja enni. A bandita szivével annak erejét, vakmerőségét gondolja megelni. Nem gondoltuk, hogy ez a régi babona még él ezen a területen. Megborzadva, hangtalanul mentünk tovább. Egyik gödörben mozgott valami. Sötét alak kotorászott a falak között. Mit keressz itt? — kérdezte az orvos. Széndarabokat keresgélek — volt a válasz. Majd hirtelen egy dombocska mögött kis kalyiba felé kerültünk le. Három kutya ugrott nekünk nagy ugatással. Az orvos kiáltott valamit, erre a házikóból ember jött elő. Kikapcsolta a házat és kerítést behálózó szegesdrótból az áramot és az elbarikádozott kaput kinyitotta. Kis ösvény vezetett csupán a ládákkal és fával és nem tudom én még mivel, min egy erődítmény megerősített udvaron a házikó felé. Egy fiucka és egy fiatal asszony vártak kíváncsian és kis ijedséggel a szemükben. Kedves, kis meleg, keresztyén hajlék fogadott bennünket. Sajnos nem ülhettünk sokat, mert már egészen besötétedett és a nagy útra kivezető utat se tudtuk. Kértük atyánkfiát, hogy jönne velünk és mutatná meg az utat. Mikor kiindultunk a házból, megkérdezte feleségét és fiát, hogy nem félnek egy negyed óráig egyedül maradni, amíg ő bennünket a nagy útig lekisér? „Nem” — felelte az asszony, — „az Úr csak velünk lesz“. „De apám, ne maradj sokáig távol, siess haza“ ..., hallatszott utánunk a fiúcska hangja. „Nem, nem fiam, — válaszolt az apja — csak jól reteszeld el az ajtót és a kaput is, én majd kiátani fogok, ha visszajövök“. Lassan lebotorkáltunk a nagy útra, ahol várt reánk a kocsi és késő este volt már, amikor visszaérkeztünk a parókiára. * Vasárnapi iskola A nyelvvizsgám után a hai-lingi vasárnapi iskolai munkában nekem is szerepem jutott. A négy kínai iskolai tanítóval, két férfi és két nő, elhatároztuk, hogy igyekszünk becsületes munkát végezni és minden csütörtök d. e, az előkészítő órán sok mindent megbeszélni, hogy minél inkább alkalmasabb eszközei lehessünk Istennek a gyermekek között. Ők ugyanis végezték eddig is a munkát becsülettel, ami pár külsőségből, a bibliai történetek sima eldarálásából állt. Se elmélyítés, vagy a történetek a gyermek lelkivilágához való közelebb vivése, se énektanítás, se a testvéri közösség kifejlesztése nem volt a programmjukban. Tőlem jó módszerek ajánlását kívánták. Ugy a magán beszél-