Ellenzék, 1936. április (57. évfolyam, 76-99. szám)

1936-04-29 / 98. szám

­1 mmma mmmmm inforc §j 1 V A MA,« VILÁG 7iE 1 Fordította: PINTÉR LÁSZLÓ Asminah tisztán tartotta a házat. Időnként le­mosta az összes bútorokat, kirakta a szekrényt és friss újságpapírral takarta be a polcokat. A falusi "Mosna! vett öreg újságpapírt, kilószámra, elsárgult. "Jó holland, angol és japán újságokat. Szép csipkésre ',ágla szélüket s­egy rakta rá a polc szélére. Pieter I ■■Iszcdett eg­­tőldre dobott újságlapot, ami éppen a aba elé esett. Szeme végigfutott a lapon, a dálmnál kereste... valami holland újság... milyen régi lehet! Hány hézen ment ez már keresztül, míg elért a kis "get kínai boltosához? És mennyi minden történi­k óta a világban." Atlálotta a híreket és egyszerre­­ak megütötte szemét egy vastag betűs cím: Autószerencsétlenség a leydeni országúton: tegnap este tiz­ óra felé a leydeni országút ár­kában egy teljesen szétroncsolt autóra akadtak. Az autó J.­­Y. Veenstra tulajdona volt. Mindkét utasa, .J. W . V­eenstra és Betty \Ross asszony szörnyethalt. Az autó valószínűleg nagy sebességgel hajtott. Hogy mi okozta a szerencsétlenséget, azt még nem sike­rült megállapítani. Pieter végigolvasta a rövid jelentést, majd nég­­yszer elolvasta. Egy pillanatig meredten bámult maga elé, eszelősen mormolta az utolsó mondatot. Majd hirtelen végigfutott rajta valami jeges borzon­ás.­­ ulam­i különös érzés, fájdalom és mégsem az. A­lul nem mozdul semmi, üres tekintettel bámul a levegőbe... És újra szeme elé kapja az újságot és el-­lvassa... újra és újra... Betty... meghalt... Veenstra odójában... tehát mégis... Gondolatai megindultak, mintha valami érzéklé­tt gép működne agyában. Milyen valószínűtlennek álja most elutazása napját. Soha sem gondolt erre ■ ssza... Csak futott... futott... Soha sem gondolt többé pénzére, részvényeire, a Pulau Seribu Balti részvé­nyekre... ennek a szigetnek a részvényeire... megja­vultak-e azóta az árfolyamok?... Megforgatta az új­­s­áglapot, a tőzsderovatot kereste. Nem találta meg v­alamelyik másik oldalon lehettek. Újra a dátum után kutatott... kotorászott a többi újságpapír között is... nem találta... csupa hulladék hevert a földön... Várjon milyen nap lehet ma? Milyen hónap? Mennyi ideje lehet annak, hogy ez a szerencsétlenség történt? Legalább egy hónapja már, hogy ezt az új­ Higlapot a szekrénybe tette Asminah! Minden nap benyúlt a szekrénybe, hogy kivegye sarongját és ka­bátját és nem tudta, hogy Betty halálhíre fölött koto­rászik. Meghalt Veenstra is. Persze nem házasodhat­tak meg... nem vált el Bettytől... Talán nem is akartak megházasodni... Igaz, jó barátok... Van Beek is igaz, jó barát volt. Leengedte az újságot, kieresztette ujjai közül. Asminah egy nagy csomó más vacakkal együtt felszedte és vitte a konyhába, hogy tüzet gyújtson vele. Mikor visszajött, leült Pieter mellé. ,,Li Alang új házat épít‘‘ — kezdte el a beszélge­tést. „Igen?...“ ..Igen. Uj házat, bádogtetejűt... éppen olyat, mint a misénk...“ „Ne mond... és honnan veszi a bádogot?...“ ‘ Asminah felkacagott. „A bádogot Dultól vette meg...“ Egy pillanatra megállt és kutatva nézett Pieterre. „Dúl leszedte a bádogot a gyárépületről és eladta...“ Gyorsan, men­tegetőzve fűzte hozzá: „Előbb-utóbb úgyis ellopták volna, így legalább van valami hasznunk belőle.“ Pieter kényszeredetten mosolygott: „Nem haragszik Tuan“? „Nem, dehogyis... nem, hát miért haragudnék?... miért hagynánk, hogy ellopják mások? És a gyár ma­holnap úgyis összedől... minden, minden elpusztul...11 Magában azt gondolta: — A gummirészvények egész biztos, hogy nem mentek fel. Amíg az ültetvény ilyen állapotban van, addig a részvények semmit sem érnek. — Brinkmannak csak gyávaságod miatt kellettél ,— hallja az irtózatos szemrehányást... — És most egy­szerre felszakad a régi seb, lehunyt szemmel szegi le fejét. Keblét zokogás rázza. „Mi az, Tuan, fáj valamije? Láza van?“ „Nem, Asminah...“, végigsimogatja az asszony fe­jét. „Vagy... talán... mégis...“ „Készítek ananászlevet...“ „Köszönöm, Asminah...“ A II. Pieter az ócska nyugszéken fekszik az árnyas ve­randán. Mozdulatlanul fekszik, lehunyt szemmel, de nem alszik. Oldalában különös, állandó szúrást érez. Reggel Si Alang udvarán elesett. Sí Alang új házat épített és udvarán egymás he­­gyén-hátán hevernek a gerendák, deszkák, szerszá­mok. Pietert valami ellenállhatatlan erő vonzotta már kora reggel oda, egész nap ide-oda szaladgált az épülő ház körül, mindent szemügyre véve. Látta a bádogla­pokat is, melyek vakítóan csillogtak a tűző napon. Nem kérdezte meg honnan szerezte, Si Alang és Dal sem tett említést róla. Pieter csak annyit jegyzett meg: ..A cölöpöket jó lenne bekenni ka Iránnyal. Si Marig, akkor tovább tartanak. Ha jó házat akarsz épí­teni, akkor­ mindent a legjobban kell megcsinálnod.“ ,De nincs hátrányom, Tuan Besar. .“ ..Majd meg nevem­­ a gyár raktárában. Ott bizlo­san hever még pár hordó kátrány...“ ..Ha Tuan Besar olyan kegyes lenne és nekem ajándékozná...“ Pieter mosolygott a maláj ravasz hízelgésén, ajándékozni. Az­ ajándékozás a gazdag, tekintélyes emberek előjoga A Tuan Besar nem elad, a Tuan Be­sar ajándékoz. Hogy a Tuan Besarnak nincs joga el­ajándékozni a kátrányt, arra egyikük sem gondolt. Évekig a T­uan Besar volt az ültetvény teljhatalmú ura, aki mindenben döntött és segített. Ehhez már mindenki hozzászokott. Ezen nem változtat az, hogy a Tuan Besar jelenleg nem kifogástalanul vasalt fehér ruhában, hanem egyszerű bens­ülös viseletben jár kel külöttük. Ő továbbra is megmaradt, aki volt. A nagy úr, a sziget ura. S’ieler el is vitetett egy hordó kát lányt a raktárból Li Alang udvarára és nézte, hogyan mázolja be a maláj a cölöpöket vele. A nagy össze­visszaságban nem ügyelt eléggé és egy keresztben álló gerendában megbotlott és elesett. Nem vágódott végig a földön... szerencsére nem! De gyomrát alaposan megütötte az egyik földbevert cölöpben. Rögtön érezte a szúró fájdalmat és szédülni kezdett. Nem árulta el fájdalmát, gyorsan körülnézett, nem látta-e Dúl ügyet­lenségét és nem kuncog-e suttyomban rajta. Ismerte az embereket, kinevelik az ügyetlent. És mióta Dúl h­áta­­mögött eladta a bádogot, felébredt gyanúja. Nem szólt hát semmit a balesetről, még Asminahnak sem emlí­ti­tte. Ebéd után lefeküdt. Rosszul aludt. Az utolsó telihold óta nem esett, sikkadt hőség ülte meg a szi­getet, a bádogtetőről csak úgy sugárzott a hőség, a ve­randán is fojtott volt a levegő. Ebben a fullasz­tó hő­ségben aludt, mélyen, talán eszméletlenül, halálos fá­radtan ébredt fel, verejtékben fürüdve. Megfü­rdött és tiszta ruhát húzott. De újra­­ kellett feküdnie. A fáj­­dalom nem csillapodott. Minden tagja ólomsúllyal húzta, bágyadt volt És belül fájt... nagyon fájt... be­hunyta szemét. Zavarta az éles fény. Mozdulatlanul feküdt, nem gondolt semmire. Valami furcsa nyomott­­ságot érzett egész testében. Asminah a lábait dörzsöl­gette. „Tuan biztosan sokáig állt a napon. Illannak jobban kellene vigyázni magára...“ Hangja gyengéd volt, gondterhes. Pieter hálásan rátekintett, nyugodtunk, nagyon nyugodtnak érezte magát. Milyen jó barátok ők. Asminah es­z... és mégis Dullal összesúgtak a háta mögött... a bádogról... ..Nemsokára hűvösebb lesz...“ — szólalt meg az asszony. Pieter bólintott. Csukott szemekkel is tudta, hogy estére jár. A csónakok már jönnek hazafelé. A kiál­tozás zaja felhallatszott. A hangzavarban is meg tudta különböztetni Dal éles, parancsoló, kemény hangját... És egyszerre keresgélni kezdeti emlékezetében valami hasonlat után... Hirtelen csalódással megtalálta: Dal... olyan, mint Klaas. A kis meztelen kölyökből, aki olyan édesen nyújtogatta felé kacsáját és olyan meg­hatóan gügyögte fele: Apa... apa.... mi lett belőle, mire felnőtt? Erős, duzzadó izma, erőszakos legény, túl­szárnyalta őt, azokra itt, akiket otthon hagyott, az erősekre, akik elöl elmenekült, akiktől egész életén át tűrnie és szenvednie kellett. Ami a ködös novemberi nap kínzó emlékéből visszamaradt, most kicsi­ázott benne, szívét elszorította a félelem... olyan egyedül van... Egyszerre felnyitotta szemét, tekintete találko­zott Asminah tekintetével. Az asszony szemében büszke öröm ragyogott. ..Ez Dúl...“ — mondta — „még egy-két év és kész férfi... már most is erősebb, mint a legtöbb fel­­nőtt.“ Férfi — gondolta Pieter. Fáradt szeme erőlködve kereste alakját a többiek között. Ott szalad, nem messze a háztól, a partmentén. Vállán nehéz kosár. Karcsú teste megfeszül a súlyos teher alatt. És mégis, milyen könnyedén, milyen vidám könnyedséggel fut vele, szinte ujjongva bizonygatja duzzadó erejét ru­galmas futása. Maga a diadalmas szépség, a nyugat ereje kelet érett szépségével párosulva. Pieter nézte és először hasonlította össze fia büszke, fiatal szépségét a maga összetört, megroppant gyengeségével. Elfordította róla szemét és Asminahra pillantott. De Asminah most nem nézett rá, fiát nézte és tekintetében nemcsak az anya szeretetteljes gyen­gédsége volt, hanem az asszony elismerő hódolata a szép, erős, fiatal test iránt. Pieter megrémült ettől a tekintettől. Ezzel a pillantással nézte Klaas Mariét, ez csillogott a kávéházbeli fickó szemében, ez a mohó tűz égett a kis félvér Lilly szempillája alatt, mikor a fedélzeten van der Steeget bámulta. Betty nézte így Van Beeket és Veenstrat... Lobogó féltékenység csa­pott fel benne. Féltékenység és gyűlölet. Minden bé­kesség, melyet mostani életében összegyűjtött, eltűnt, valami üres, keserű érzés fojtogatta, valami, ami ki­vetette egyensúlyából. És keserűen gondolt arra, hogy nemcsak véletlenül volt úgy, hogy ő nem tudott a bádogtető eladásáról... félretolták, semmibe sem vet­ték legmeghittebb családi körben is. Egyszerre valami mély szakadék nyílott meg közöttük. Egyik oldalán álltak, Asminah és Dúl és talán a többiek, a falube­liek. A másik oldalon ő állt, egyedül. „Vacsora után kell néznem...“ — szólt Asminah és felállt. „Nincs valamire szükség, Tuan?...“ Nincs valamire szükségem?!... nagyot sóhajtott. ..Nincs“ — mondta kurtán, kedvetlenül — „eredj csak.“ Hallotta halk csoszogását a házból, hallotta, ho­gyan motoszkál a konyhában és a konyha lelöl eg .­s zene meghallotta Dul hangjai összekulcsolta kezet. Mozdulatlanul feküdt n­tán kisimultak a ráncok. A szellő feli­­­i . ilelte kis-. A partra húzva egymás mellett nyugas­nak a csón­a­kok A hálókat kiterítették száradni. A nap már a tenger vizét csókolgatja. Érezte a sós szellő -­imoga­tá­sát homlokán, szemhéján, haján És a szellő uj illa­tokat hozott felé: olaj és frissen vágott la m­agát Sí Alang háza felől Éppen olyan szag, mint otthon­i műhelyben, összehúzott szemöldökkel meredt maga elé A műhelyt látta. Apát és Klaast, Tónit, erős tes­tük megfeszül a munkában Ott ül Klaus és nagy lendülettel csapja le a kalapácsot a fára. A padlón halomban áll a sok hulladék, fűrészpor és faszilánk. Es ő odacsúszik apa lába elé és felszedi a törmeléket, ujjongva viszi Mariéhoz, aki a sarokban várja, a kis kályha mellett, ahol a fazékban rotyog az enyv És ott ülnek csendesen, játszogatnak, megbújnak az em­berek durvasága, kíméletlensége elöl. Hallja, hallja a a kalapács csattogását, a gyalu panaszos sikongását, a fűrész elnyújtott zengő hangját .Ja reggel látta ezt, vagy régen, nagyon régen, egy elsülyedt időben, ami soha nem tér vissza többé, amely mindig felkel sírja hól és kisért, elvegyül új emlékeivel és mint a ham­vadó parázs, felizzik és lángra lobban Valami, amit gyűlölt és ki akart törülni emlékezetéből és amit soha, soha nem sikerült legyőzni, soha nem szűnik meg szeretni, vágyódni utána? Ez a vágy csak halálával fog kialudni benne? Halál?... Meghalni! Istenem — meghalni!... Most itt fekszik és meg fog halni. Mint jeges érm­­ésre, úgy rázkódott össze erre a gondolatra. De. . de, miért érzi ezt most ilyen világosan? Egy régi hang, valahonnan a múltból erre is megadja a feleletet - Csak egy erősebb ütés a lépére és elvérzik... Ez, ez történt most. Valahol belül elfolyik vére. Rémült, tág­­ranyílt szemmel visszafo­jtott lélekzettel hallgatta egyre gyengülő érvelését, érezte, mint vész el ereje, gyengül, egyre gyengül... És egyszerre felsikoltott benne a ha­lálfélelem: „Meghalok!... Anyám! meghalok!... Marié! Betty!... meghalok... Én Istenem!... meghalok!... itt ha­lok meg és nem tudja senki... magányosan halok meg... soha nem látlak benneteket többé... nem térek vissza többé!... itt fognak eltemetni!...“ Valahol be­szélnek. Minden erejét összeszedve figyelt a han­gokra... távolodnak... mindig halkabb... csendesebb.. Asminah hangja... Dul hangja... Romló öntudattal ke­reste a régi képeket. A szűk utcát, a ködbe vesző fákat. De nem lát mást, csak ködöt, sűrűn ereszkedő, min­dent eltakaró ködöt. Egy hang erőlködik kifelé belse­jéből: „Anyám! Anyám!“ De nem tud kitörni. Azután Asminah nevét rebegte szája. Azt hitte, kiáltott, de Asminah csak bejött volna, ha hívja... mindig bejött... Szeme rémülten keresett valakit a közelben. De nem látott mást, mint az utolsó napsugarat. Az utolsó lángsugarat, mely fellobogott az égre, majd elmerült a végtelen óceán vizében. Kőt fényben tündököltek a kis kunyhók, a lak csúcsán aranypor lengett. A part már alig látszott, a kikötő csak egy sötét kar, mely vágyakozva nyúlik ki a vízre. Szeme a kikötőn kuta­tói!. Ott állt mellette Betty!... Es Dul!... Most nincs ott senki. Szeme elhomályosult. Az egyre gyorsabban ereszkedő sötétségben, mindig jobban és jobban ki­merülve, érezte, hogy most meghal, hogy most halá­lával megszűnik minden fájdalma, minden remény­sége és minden boldogság utáni vágyakozása. Talán valaha boldog lett volna, ha élete most meg nem sza­kadna . .. Most kihunyt a fény. Az ég felöltötte gyöngy­­­színű gyászruháját, minden elcsendesedett, elhalt a szél, kisimult a tenger. Most már semmi sem rezdül. A tenger beolvad az égbe, mindent elnyel az éj. És eb­ben a halotti csendben, az ég kék kupoláján felgyűlik az első csillag... Ezt a csillagot még látta. Úgy érezte, mintha a mindent betakaró sötétségben az ő számára gyűlt volna ki ez az apró, pislákoló fény. Tágra nyitotta szemét, hogy utolsó percéig láthassa az ő kis csilla­gát. És a csillagból Riom kék szeme mosolygott felé. És hallotta Riom hangját: „egy másik világ, magasz­­tosabb, igazabb, mint amit emberkéz valaha alko­tott...“ És magát látta a csillagban: egy embert, aki a halállal vivődik, akit a halál megszabadít az embe­rek minden gonoszságától, fájdalmától, szenvedésétől. Az égből megbékélés szállt felé, körüllengte a vigasz... Érezte, mint veszi karjaiba a halál, érezte, hogy most eltűnik a különbség közte és a többi emberek között, a halál karjaiba tért meg mindenki, aki előtte járt és oda tér meg mindenki, aki túléli. És ez volt igazi felszabadulása, végső megbéké­lése életével... és a halál ennek a boldogságnak utolsó mosolyát fagyasztotta arcára... (Vége.) /:/./, ej J\ / UK gy&jimitiMiW wm i ') ! (@­u­jů­r 111­1­j a MUMBRUM»#.

Next