Ellenzék, 1940. május (61. évfolyam, 99-122. szám)

1940-05-22 / 114. szám

19­4­0 in­­á­­­ju­s 2­2. ELLENZÉK Keynes kevesli,­­ az átlag angol polgár sokallja az angol kormány új háborús adóit „Ezt is megúsztuk“ mondta a napok­ba­n az angol átlagpolgár, amikor esti­­lapjaiban elolvasta a pénzügyminiszter költségvetési­ beszédét és tudomásul vette, hogy hat perce-szel emelkedett a jövedelmi adó, egy shilling kilenc penc­szel a whisky, egy pennyvel a sör, három pennyvel a dohány fogyaszási adója, hogy a bélyeg kibocsátásának századik évfordulóján hetven százalék­kal drágult a postatarifa, de drágább lett a gyufa és a telefon is. A Daily Express vezércikkében azt írta, hogy a büdzsé hősies erőfeszítés volt, de a kö­­zönség jó lélekkel fogja adóit és ille­tékeit fizetni. Hogyne fizetné, hiszen mindenki a legrosszabbtól tartott, majdnem min­denki azt hitte, hogy igazán súlyos adó­emelések lesznek az egész vonalon. Ha mindent meggondolunk, az új angol költségvetés meglehetősen enyhe s a körülményekhez képest inkább nép** szerű, kivéve persze az uj adónemet, amelyet a közvélemény egyelőre ,,Mis­­tery Tax“­nek (titkos adónak) hív. Két héttel ezelőtt hírül adták hogy Anglia a háború hatalmas költségeinek fedezésé­re, minden bizonnyal, új adónemet kénytelen bevezetni, mint amilyen a for­galmi adó. Ezt az adónemet becézik egyelőre ,,titkos adónak“, mert az an-­­golok számára új s technikáját még nem dolgozták ki. Csak annyit adtak k­icsit, hogy kulcsa ötszázalékos lesz s hogy az új adót a nagykereskedőknek kell lerónia. Ez azonban csak forma és elmélet. A valóságban az fog történni, hogy a nagykereskedő az adót­­áthárít­ja a kiskereskedőre, a kiskereskedő pe­dig a fogyasztóra. Az állam minden­­esetre vigyáz, hogy az új adó ne okoz­zon indokolatlan drágulásokat, tehát, hogy aki az adót fizeti, ne háríthasson ezen a címen át több terhet másokra, mint amennyit ő maga fizet. MÁR AZ 1500 FONT ÉVI JÖVE­DELMŰ EMBER IS GAZDAG­NAK SZÁMÍT Most pedig lássuk, hogy érinti az új budget az angol átlagembert. A jövedelmi adót, az angolok rette­­gett és máig is egyetlen közvetlen adó­nemét, az új budget nem emelte fel lé­nyegesen. A sztenderd adókulcs eddig egy font, tehát hu­sz shilling után hét shilling volt, ezután hét shilling hat pence lesz. Tehát az állam a jövede­lemnek több mint egyharmad részét el­veszi adóban. Ez azonban csak elmélet. A gyakorlat — az angol adófizetők őszinte könnyebbségére — nem ez. Az angol adórendszer megkülönbözteti el­sősorban a „megérdemelt“ (tehát szer­zett) jövedelmet a „megérdemeletlen­ től“, amely utóbbin azt kell érteni, hogy tulajdonosa nem munkából, ha­nem mondjuk, járadékból vagy más ho­­zadékból él. Az utóbbi természetesen magasabb kulcs alá esik. Ezenkívül bi­zonyos jövedelem­min­imumok adómen­tesek (családi állapot szerint). Ilyen­formán azt lehet mondani, hogy a jö­vedelmi adó kulcsát körülbelül tíz szá­zalékkal emelitek. Anglia gazdagjai ter­­mészetesen nem fogják osztani ezt a véleményt. Az évi kétezer fonton felüli­­ jövedelmeket eddig külön is megadózt­­tatták az úgynevezett „super tax“ se­gítségével. Most viszont leszállították a­­különadó alapjául szolgáló alapot évi eze­rötszáz fontra. ANGLIA NEM ÉRTI, MILYEN ÁLDOZATOKAT KÖVETEL A GYŐZELEM A „Daily Express“ kiszám­ította, hogy az átlag angol kispolgárnak az új költ­­ségvetés egyelőre évi tizennyolc font­tal drágítja meg az életét. Átlagul az olyan kétgyermekes családapát vették, akinek négyszáz font az évi jövedelme, aki feleségével együtt heten­kint száz cigarettát szív, három levelet ír s az átlagos mennyiségű szesszesitalt fo­gyasztja. Ez az évi tizennyolc font, amely az­­ esiz* ssel é­r­tében, mint költségtöbblet jelentkezik, az új angol költségvetés egyelőre be­­látható hatása. Hogy az új forgalm adó mit fog jelenteni, azt még senki sem tudja s az erre vonatkozó is számítá­sok meglehetősen megbízhatatlanok. A miniszter kijelentése szerint az új adó alól mentesek maradnak az élelmisze­rek, a gáz, villany és az olyan cikkek, amelyek már amúgy is fogyasztási adó alá esnek, mint például a dohány. Joh­n Maynard Keynes, a világhírű angol nemzetgazdász s a békeszerződé­sek ismert gazdasági szakértője, az el­­múlt napokban nyílt levelet intézett a „Times“ szerkesztőjéhez, amelyben a tőle megszokott, éles hangon bírálja az új költségvetést, két igen érdekes szem­pontból. Keynes szerint, ez nem kíván olyan nagy áldozatot a­ nemzettől, mint kellene, emellett pedig pár fontos pénz­ügyi tennivalót későbbre halaszt. Anglia háborús produkciója még nem érte el azt a fokot, Keynes szerint, me­lyet most a hadviselés nyolcadik hónap­jában már el kellett volna érnie és ezért nem volt szükség, arra, hogy ke­ményebb kézzel nyúljon az adópréshez. — Mi angolok írja Keynes — sok­kal gazdagabbak vagyunk, mint akár Németország, akár Franciaország s mégis belenyugszunk abba, hogy hábo­rús erőkifejtésünk mögötte marad mind ellenségünk, mind szövetségesünk erő­kifejtésének. Évente legalább ötszáz­millió fonttal kellene többet k­öltsunk, mint jelenleg, hogy legalább megköze­lítsük a másik két ország erőkifejté­sét. Amikor a napokban azt olvasom, hogy az új büdzsé „hősies erőkifejtés“, csodálkozom, hogy Anglia milyen ke­­véssé érti meg, a győzelem milyen ál­dozatokat követelne s hogy a pénzügy­miniszter mennyire nem magyarázta ezt meg beszédében a közvéleménynek. ÖT ALTERNATIVA... Mindenesetre jellemző és érdekes, hogy Keynes levele megjelenése nap­­­ján Tatsuo Kawai, az ismert japán dip­­lomata, akit hazája, mint megfigyelőt küldött Európába, azt a m­eglepő ki­jelen­­tést tette Londonban, hogy az angolok makacs és szívós elhatározása, amivel a háborút végig akarják harcolni, mé­lyen megindító. Keynes ezután az új forgalmi adót bírálja. Ha a pénzügyminiszter, szerin­te, 50 százalékos adót vetett volna ki, komoly munkát végzett volna, a jelen­­legi azonban csöpp a tengerben s mint­hogy negyven százalék erejéig ruhá­zati cikkeket fog sújtani az új adó, nem is túlságosan szociális. Keynesnek itt körülbelül teljesen iga­za van. Ha azokban a kormány a jelen­­leg ter­vbevett­n­él magasabb forgalmi adót hozott volna be, az egyesek szerint riasztó hatást gyakorolna a tőkére. Keynes, mint ismeretes, pár hónap­pal ezelőtt azt a javaslatot tette az angol kormánynak, hogy a közönséget kény­szer­its­ék takarékosságra s a takarékbe­téteket hadicélokra az állam vegye köz­­csön. A pénzügyminiszter budget be­szédében ezt a gondolatot elutasította (— a kényszer fogalma ellentmond az angol mentalitásnak — mondotta). Ér­dekes azonban, hogy ami a társulati adót illeti, itt nagyjából elfogadta Key­­nes gondolatát. A közgazdasági szakértők az új bud­­gettel kapcsolatban általában egyetér­tenek abban, hogy az angol államkincs­tár számára körülbelül öt alternatíva áll nyitva: 1. progresszív infláció; 2. ármaximálás és mérsékelt infláció; 3. áruhiány és bizonyos méretű jegy­rendszer ; 4. a munkabérek megadóztatása és végül 5. a kényszerű takarékbetétek. Hogy az angol államkincstár melyik elgondolást teszi magáévá, csak a jövő mutatja meg. (1) Az ol­asz politikai önuralom jellemzi e­ff­ a­krja Pamfil Seicaru olaszországi útjának tapasztalatai alapján Nagy érdekességű cikket közölt a neves román közíró Olaszország állásfoglalásáról BUKAREST, május 21. Pamfil Seicaru, a „Curentul“ című­ bu­karesti napilap igazgatója most tért visz­­sza olaszországi útjáról és benyomásait következőkben foglalja össze lapjában: — Bizonyos, hogy minden ország fi­gyelme Olaszország felé irányul, akár há­borús, akár semleges országról van szó. Itália Németország oldalán jelentékeny­­mértékben befolyásolja a hadviselő felett erőviszonyát és egy ma még nyugodt, egész európai táj — amennyiben termé­szetesen ezekben az időkben valaki nyu­godt lehet — kapcsolódott a katonai erők­­ vizsgálatába. A nagy érdeklődés folytán bővült a hírek anyaga, így történt, hogy április 28. és május 16. között olyan célkitűzéseket hoztak tudomásomra, me­lyek Olaszországtól távol állanak. A hírek legelőbb Korfu megszállásáról szóltak. Május 6. körül biztosra vették Dalmácia megszállását, majd május 8-ára Egyiptom és a Szuezi-csatorna kerültek sorra. S ezeket a híreket nem egyszerű emberek, de a kérdéses követségekhez tartozó sze­mélyek mondták, akik jóhiszemű­leg a leglehetetlenebb hírek terjesztőivé váltak. — Igaz, hogy — még a legügyesebb dip­lomata számára is — igen nehéz értesü­léseket szerezni, mert azt, aki dönt — Mussolinit — a háború kitörése óta nehe­zen lehet látni. Ciano gróf külü­gyminisz­­­­ter pedig tökéletesen elzárkózik. A dön­tésről annak megvalósításáig, nem kerül sen­­mi nyilvánosságra.­­— Az olasz sajtó magatartása is egyik eleme a tájékozatlanságnak, bár határo­zottan németbarát. Ezt a magatartást pe­dig úgy magyarázzák, mint a poli­tikai és katonai együttes fellépés előjátékát, mely a nemzeti önér­zet kiformálásával a közvélemény előké­szülésére van hivatva, bár ez még 1936- ban megtörtént, midőn sor került a gyá­­molatlan szankciókra. Akármint áll is a dolog, határozottan németbarát az olasz sajó hangja. De a háború különböző sza­kaszainak ismertetésétől és az újságok közleményeitől — a nyílt síkraszállásig nagy távolság van. — Palermóig utazgattam Olaszország­ban, de útközben olyasmit sehol sem lát­tam, ami katonai fellépés előjátékának látszana. Bármennyire titokban is hajta­nák végre a katonai mozdulatokat, a bel­ső összefogás bármily nagyfokú is volna, nem lehetne eltitkolni a nemzet életrend­jében bizonyos dolgokat — a hírek kerin­gését mégis semmi nem igazolja. — Az olasz politikát tagadhatatlanul jogos ellenszenv jellemzi, melynek gyöke­rei a versaillesi békeszerződésbe nyúlnak de az olasz politika tiszta realizmusa igen erős ahhoz, hogy ne várja be azt a pilla­natot, amidőn lépése minden eredményt meghozhat. Megállapítható, hogy nagy ön­uralom jellemzi az olasz politikát. Még a tengeri ostromzár káros voltával kapcso­latban is, amennyire részletesen közlik az adatokat, annyira tartózkodók. A tenger­zár tagadhatatlanul a harci eszközök közé sorozható, de egy állam felségjogát nem­csak területi, de gazdasági szempontból is meg lehet sérteni. Olaszország a maga részéről alkalmazkodni igyekezett a ten­geri ellenőrzés rendszeréhez, de mentol lá­t­h­at­óbb jelét adta ennek az ellenőrzés, annál kellemetlenebbé vált technikai szempontból. Elég, ha figyelmesen tekintünk körül és a gazdasági életben a tengeri ellenőr­zés következményeit nyomban megálla­­píthatjuk. "Az a benyomásunk, hogy minden szándék nélkül hűségesen meg­ismétlik az ellenük 1936. évben elköve­tett tévedéseket.­­ — Az olaszországi visszahatás legke­vésbé sem volt éles: közzétették a „kihí­vó“ politika mérlegét. Az olasz ifjúság tüntetései, a közvéleményben keltett visszhang kifejezői voltak anélkül, hogy a nemzeti érzékenység nagyobb mérvű fel­kavarodására került volna a sor. Inkább figyelmeztetésről, mint a nemzeti akarat­nak azonnali leszámolás érdekében való mozgósításáról volt szó. — íme, összevonva ez képezte mind­azt, ami bizonyos mértékben az olasz köz­véleményt befolyásolta anélkül, hogy ezek a körülmények közeli aggodalmakra jogo­sítanának. Velencében a lelkes énekkel tüntető ifjúság elégetett egy esernyőt. Ki tudna ebből közeli viharra következtetni? Keresni fogom az alkalmat, hogy benyo­másaimat analizáljam , mert döntő je­lentőségű Románia nyugalmára Olaszor­szág magatartása. A MAI ÉLET TÜKÖRKÉPE: Seignobos: az európai élet fejlődé­se A kitűnő francia történettudós új köny­ve a remek „Európai kultúra története“ so­rozatban jelent meg. 450 oldal, vászonkötés, 280 lejért kapható az ELLENZÉK KÖNYV­­OSZTÁLYÁBAN, Cluj—Kolozsvár, Piata Unirii. A sorozat előző kötetei 198 lejért kö­tetenként (vászonkötésben): Croisset: Görög kultúra. Homo: Római kultúra. Galeria­: Bizánc. Dawson: Európa születése. Huixaiga: A középkor alkonya. Funck-Brentano: A re­naissance. Gleichen Russwurm: A barokk. Funck-Brentano: Udvari világ. Bármelyiket utánvéttel azonnal alál­tjuk.

Next