Ellenzék, 1943. március (64. évfolyam, 48-72. szám)

1943-03-01 / 48. szám

1913 mSrcizig ELLENZÉK _H13 _ MAGYAR SORS - MAGYAR FELADAT Bárdossy László előadása Apáczai Cseh János közel háromszáz évvel ezelőtt, Kolozsvárt „De summa secolarum I necessitate", „az iskolák igen nagy szükségességéről" tartott előadását azzal kezdte, hogy felidézte annak a prédikátornak az emlékét, aki a meghallgatására összegyűlt közönségnek a várt szónoklat helyett mindössze ennyit mondott: Ember, és semmit sem szólva többet, leszállt szószékéről. Csábító példa! Talán követni kellene és nero mondani mást, csak ezt az egy szót: Magyar! Vagy ezt: Légy magyar! Mert ebben a szóban benne van minden. Bűneink bűnhődése, érdemeink jutalma kovácsolta azzá, amit ma jelent. Varázsige. Ha mély tükrébe nézünk, újra és újra végigéljük sorsunk megannyi változását. A magasságokat, ahova felemelt, a mélységeket, ahová letaszított. Újra átéljük a honfoglalók szilaj száguldását és az augsturgi vereség szégyenét." Az Árpádok tündöklő hatalmát és a mohi puszta sötét éjszakáját. Újra felsír bennünk a carmen miserabile, de már ujjongva felelnek rá Anjou Lajos diadalmas kürtjei. Kis felvillan a Hunyadiak fényes kardja, világít Mátyás igazsága, uralmának soha el nem múló ragyogása, míg Mohácsnál egész súlyával ránk szakad az ég! Még vakoltan járjuk bukásunk véres mezejét, ahol egyszer minden elveszett, de már fülünkbe dobban Bocskay hajdúinak ütemes lépése. Száll a magasban Pázmány ragyogó szelleme és lelkünkben feszeng, mint mélyszavu orgona, Bethlen Gábor rendületlen hite. Lobognak a „Pro Patria"és zászlók, rivallnak a trombiták, amig a majtényi síkon fel nem hangzik gyászdotok tompa pergése. De hajnal száll az éjszakára! Pompásabb, káprázatosabb, mint valaha. Virágba borul nemzeti megújhodásunk tavaszi tája. S újra érezzük Széchenyi szellemének izzó tüzét, szivének lázas dobogását, újra halljuk Kossuth lángoló szavát, Petőfi égig érő édes énekét . Harsog a dal, a halálba rohanó branyiszkói honvédek dala, de szárnyalását nem éri el soha aradi bitófák ácsolásának tompa kopogása. Az esés után ím újra talpraállunk, karunkban, idegeinkben a lázas sietség pótolni mind-ig azt, mit elvettek tőlünk véres századok. Mindössze alig ötven év, amit az élet fukar kézzel adott s a szerszám helyébe újra kard került. Fegyver és zászló, amit négy év leggendás harcai után álnok árulás csavart ki a kezünktől S kimondták felettünk minden idők leggyalázatosabb, igazságtalanabb, gyűlöletben és kegyetlenségben példátlan végzését, amire mint viharzó visszhang zúgott fel minden magyar szívben a „Nem, nem, soha!!*. Ég és föld lázadozott ellene s mi szentül hittük és rendületlen bizonyossággal tudtuk, hogy elmúlik ez az átok is mint annyi más S most ime, újra itthon vagyunk, kincses Kolozsvár drága földjén s a fejedelem nem jött hiába Kassára — haza a messze idegenből. • De számodra Magyar, nincsen pihenés! Ott állsz a végtelen orosz zónákon szörnyű ziva-tarban, véres homlokodon a dicsőség glóriája. • Szemben a gyűlölet démonával — hazádért, tieidért, akiket szeretsz, hitedért, munkád rendjéért, otthonod nyugalmáért Mindazért, amit századokon át lelkeddel tápláltál, véreddel védtél; az európai keresztény közös- ségért, amellyel ezer év elválaszthatatlanul összekapcsol, amelynek életformáiban élsz,, a ■ magad sajátos módján, a magad törvényei szerint. Rettentő vihar rázza a világot. Nincsen elvan elvakult, nincsen olyan álomjáró, aki nem értené meg, hogy a pusztító erők lázadása a mi hiázunkat éppen úgy fenyegeti, mint minden európai nemzetét s hogy a világrészeknek ebben a küzdelmében az egész magyarság jövője forog Vokén. De lehetn e olyan kishitű, olyan ■ eroton lelkit csak egy magyar is közüiük, aki kételkednék abban, hogy ebből a küzdelemből annyi hősiesség, annyi áldozat után nem kerülhet ki diadallal más, mint ez a szenvedés ,ben megújuló Európa s benne egy boldogabb, szebb és jobb Magyarország! Örök magyar sors, változó és mégis mindi® ugyanaz! Hányszor adl) meghalnunk, hogy egyszer élhessünk, hányszor kel! megvált«»- ! munk az élet jogát, az &et örömét legjobb !jaink kiömlő vérével halon mi a titka, mi az értemva ennek a mélyből mindig újra magasra lendülő, önmagában mindig megújuló magyar életsorsnak. Az élet diadala ez a halál felett a szellem diadala a lustán széthulló anyag felett, az áldozati diadalé & renyhe önzés felett t örök példaadás van ebben a sorsban: bűz- árutás, figyelmeztetés, fülünkbe súgott parancs, hogy küldetésünk van ezen a földön s életünket ahhoz kell szabnunk, hogy ezt azüldetést mindig teljesíthessük. Igen! Mindaz ami volt: a dicsőség és ragyogás, sok mély bukásunk és megalázta- tásunk csak teérted volt Magyar! Érted a fény és az árnyék. Érted az élet, amely „egyszer fázott, másszor lánggal égett". , Hogy hidd és soha el ne fejedd: ezen a földön, ahol véreddel magadnak örök szállást vettél, nincsen kényelmes, olcsó, gyáva élet. Itt, melyek országútién, világérdek elete , veszteződvéén, nem maradhatsz soha sem tét. Van ha más kezében fegyver villan. Nem húzhatod fejedre a paplant, hogy átaludó a vihar múlását. Nem latolgathatod az időt, , hogy mikor, ki mellett és ki ellen. Helyett a várlán, ahol ma is állsz, mint annyiszor a múltban, hősiesen és becsülettel . Mert ha elkéstél, ha kétségeid voltak s ha egységed ezért megbomlott — ügyed már el is veszett. Neked nem lehet gyanús mellékösvényeken gyáván settenkedni. Feletted az ég és a fénylő csillagok. Csak ezek mutathatnak utat. Becsületed és hűséged. Hűséged önmagadhoz és önmagad megbecsülése! Biztos rejtekhelyről nem kémlelheted a jövőt. Rajtad fordul meg, milyen lesz, mert akinek nincsen hite önmagában és annak az ügynek az igazságában, amely mellé egyszer odaállt, azt így is, úgy is elgázolja az élet. Mert az élet a bátraké, azoké, akik áldozatra készek. Nem a kishitűeké, nem a gyáváké, nem az alattomosaké. Aki a maga jussát és igazát nem védi, aki a sorssal alkudozni próbál, attól előbb-utóbb mindenét elveszik. „Mert nem véd meg az, amit magad is meg nem védesz!" Küzdelem az étet. Ha fajtánk és otthonunk oltalmában nem vállaltunk volna száz és száz csatát töredék népek egyvelegében, éppen úgy elitatódtunk volna, mint azok, akik előttünk jártak ezen a földön, s a mindenfelől ránk zúduló viharok ereje talán elmosta volna még nevünk emlékét is. A Századok nehéz küzdelmeiben sokszor megritkultak a soraink, de azokban, akik megmaradtak, magyarságunk tudata drága talizmániként élt, vérrel megpecsételt igazságként, tűz-ben edzett acélként, amelyben megtalálták életnk egyetlen, igazi értelmét. Nem azért hordjuk múltúnk királyi palástját, hogy magunk pompázzunk benne, hanem, s azért, hogy megvédjük és csorbítatlan tovább- adjuk azt, amit apáinktól kaptunk. A magyar szó édes mézét, a magyar dal csengő aranyát, magyar lélek sugárzását, mindazon, amit ész és szív, dolgos kéz és kemény akarat ősi földünkön, századokon át teremtett. Mert ez a sok kincs nemcsak a mienk és nem egyedül azoké, akik vérünkből utánunk jönnek. Alkotó része annak a gazdag, változatos életformának, amelyet az európai keresztény népek szellemi közössége teremtett s amelynek egy alapba ágyazott, egy keretbe foglalt színes mozaikjából soha sem hullhat ki a magyar drágakő Minden magyar nemzedéknek az a feladata, hogy az európai keresztény közösségbe beilleszkedő különvalóságunk és sajátosságunk értékeit megvédje és gyarapítsa. Ez a kötelessége azoknak, akik vérünkből atánunk következnek. A tiéd erdélyi leány, erdélyi ifjú és minden testvéredé, akiben fajtánk megújul, akár-hol éljenek is ezen a földön. Nehéz örökség az, amely reátok vár. Jobban kell sáfárkodnotok vele, mint mi tettük. Több szívvel és szeretettel nagyobb hittel, több munkával nagyobb akarással és azzal a „kicsiny magunkat" nem néző szent elszántsággal, amellyel minden igaz Ügyet szolgálni kell. Tudjátok-e, hogy ebben a szolgálatban példaadóként nektek kell elől járnotok, erdélyi leány, erdélyi ifjú? A magyar földnek azon a táján éltek, ahol a magasba nyúló hegyek felett tisztábban ragyognak a csillagok, ahol a végtelen ég és a feléje kívánkozó sziklatorok a végtelenségről beszélnek. Fenséges nyugalmukat futó napok változó felhői nem zavarják. Sem a szivárványos szinű szelidek, sem a sötét, fenyegető viharfelhők. Elmúlnak mind, szétszakadnak, elfoszlanak, mint jó és rossz napjaink. De megmarad az ég, örök értékek hordozója. S tündöklő fénye azt üzeni néktek, hogy gazdagság, halálom, rang és méltóság kicsiny, múló dolgok — de örök az ember és örök az ő kötelessége. « Magasságok árnyékában Ti tisztábban érzitek ezt. Meg tanított rá az a húsz év is, amely börtönt csinált apáitok ősi földjéből. Kicsiny emberpalánták voltatok még s már a börtönrácsba ütközött játszó kezetek. Csillag, sítemetek hányszor öltözött könnybe, ha durva bánták érte bimbózó magyarságtokat. S aggódó szívvel néztétek, milyen nehéz apáitok számára az élet, csak azért, mert magyarok akartak maradni. Én láttam ezt a küzdelmet és szivem azóta örökre a Tiétek! Hányszor jöttem át hallgató falvaitokon, ahányszor ezen a drága városon s láttam, hogy a rabság vak, sötét éjszakájában úgy világi tolt magyarságtok, mint szentkép előtt a mécses örök lángja. Ti tudjátok, mit jelent rabságban és mit jejtent magyarnak lenni. Ti tudjátok, hogy az élet kegyetlen törvénye folytonos áldozatot kíván. De vajjon nem ér-e meg minden áldozatot, ha a magyarság boldogulását, a nemzet sorsának biztonságát újabb századokra válthatjuk meg vele? A pártokkal együtt nehéz uton jártatok s korán megtanultátok, mit jelent tűrni, szenvedni, nélkülözni. De jaj, ne gondoljátok, hogy ezzel máris jogot váltottatok egy kényelmes, gazdag, fényes életre! Nem jogot, de kötelességet vállaltatok, hogy arról az egyenesről, amely a magyarság ujja, nem tértek le soha, hogy a magyarság ügyét — amely a tiétek — még tobb’ buzgalommal, még több hittel, még több szeretettel szolgáljátok, mint elődeitek s nem sajnáltok semmi munkát, semmi fáradságot, sem karátok erejét, sem szivetek vérét, hogy szebb és jobb élet legyen a magyar földön és minden testvérünk boldogabb! Ha valakit az Isten megpróbál, nem azért teszi, hogy jutalmat adjon neki, hanem azért, mert kipróbált hitére és erejére építeni akar, mert örök bölcsességének titokzatos rendelése szerint újabb feladatok terhét akarja reátenni. Erre a feladatra kell felkészülnötök erdélyi leány, erdélyi ifjú! S méltón és eredményesen csak akkor végezhetitek, ha ég bennetek a munka vágya, a kötelességteljesítés és felelősségvállalás öröme! Irigylem a tanáraitokat, akik a jövőt készíthetik a kezetek alá, akik a lelketek lángolásának adhatnak táplálékot. Micsoda öröm lehet veletek szállni a múlton át a jövő felé! Micsoda jutalom szemetekben látni megismert igazságok nemes tüzet! Micsoda kötelesség: hitvallássá építeni bennetek azt, hogy magyarságunk közösségében ma amennyiben elválaszthatatlanul egyek vagyunk s ebben nincsen és nem tehet ki közöttünk semmi különbség! Aki ma megbontja a sorokat, aki ma ellentétest keres vagy vitát támaszt, az a magyarság árulója! Ma jóiban, mint valaha, úgy kell összefonódnunk, úgy kell eggyé válnunk, mint ahogyan egy célt szolgálnak a vár falában egymásba kapaszkodó kövek. Nem baj, ha a kövek nem egyformák, ha a kőtörő csákánya más és más alakban szakította ki őket a hegy oldalából! De egy hegyből valók, anyaguk, kristályuk ugyanaz s talán még erősebb, még tartósabb, még viharállóbb falat lehet belőlük építeni, ha sokféle felületen kapcsolódnak össze. Csak a vár legyen erős! „Mert kell ma a bástya az omló világban!" Kellenek a bátrak, kellenek azok, akik életükkel vallják azt az igazságot, hogy nincsen , nagyobb értékű emberi cselekedet, mint az áldozat és nincsen hitványabb, mint az ön- élés, egyéni haszon, egyéni érdek mohó haj- szólása. A ti tiszta szigetekben soha se üssön tanyát ez a métely. Mindenki a hétköznapok kicsiny elhatározásainak és cselekedeteinek tégláiból építi a maga életét. Ahogyan a pallér mérőónjával állandóan ellenőrzi, vájjon a tégla, amelyből falat húz, nem hajlik-e el az egyéneitől, úgy kell minden tervünket, minden szándékunkat, minden feladatunk teljesítésének módját előbb lemérnünk magyarságunk és becsületünk mérlegén. Mert minden cselekedet annyit ér, amennyit a magyarságnak becsülettel használ. Ha az, amit termni akarunk, egyedül a magunk javát szolgálná, vagy éppen ártana a közösségnek, szándékának pusztító mérgét vessük ki a szívünkből, még mielőtt rajtunk is kegyetlen bosszút áll! Nemcsak a nagy elhatározások előtt kell számot vetnünk önmagunkkal, képességeinkkel, akaratunk erejével s mindenekelőtt azzal a feladattal, amelyre vállalkoztunk — ki csíny dolgainkat is csak így láthatjuk el jól és tisztességgel. Aki mindennapi teendőit lebecsüli, az a nagy elhatározások súlyát és felelősségét sem tudja lemérni. Fiatalságtok lobogó türelmetlenségében ti ne gondoljátok, hogy csak a „nagy dolgokért " érdemes élni s hogy minek bajlódnátok apró, cseprő részletekkel! A cselekedet értékét és jelentőségét nem a görögtűz s nem az a zene-bona szabja meg, arait körülötte csapnak! Semmi rém rombol úgy, mint a bányi-veli felületesség és a ledér felelőtlenség. S senki sem szolgálja jóbban nemzetét, mint az, aki munkáját — mág a legkisebbet is — becsülettel végzi, aki minden feladatát lelkiismeretesen teljesíti. A nemzet ballső rendjét és szilárdságát azok építik és tartják fenn, akik a hétköznapok ezerfelé ágazó teendőinek terhét hittel és áldozatkészséggel hordozzák: a falusi lelkész, tanító és orvos, a falusi jegyző, de éppen így az a földműves és az a munkás, aki napszéli ótakor azzal az érzéssel teszi le szerszámját, hogy munkájába minden erejét, minden képességét beleadta. Ne gondoljátok, hogy mert rohanó időkben élünk, talán felesleges megtanulnotok mindazt, amit még a páitok szükségesnek ítéltek. Amíg szomjas a lélek, addig gyűjtsetek magatoknak tudást, fényt és meleget, hogy ha majd eljön a gyorsan hűvösödő alkony ideje, még mindig világítson, még mindig melegítsen bennetek! A nemzet ügyének szolgálatában úgy váltakoznak egymást követő nemzedékek, mint örök cél felé fuló stafétacsapatok. Ha majd a ti kezetekbe kerül a fáklya, tartsátok szilárdan, tartsátok magasan, hogy messze világítson a fénye. S legyen gondotok rá, hogy megint tiszta és erős kézbe kerüljön, ha majd a ti pályátok is egyszer véget ért. De amikor az élet ujját járjátok, amíg tiétek a pálya, ügyeljetek a lélek szavára, amely szüntelenül ezt mondja bennetek: — Mindig gyomántos tüzten égni! Mindig adni, sohasem kérni! Adni munkát, gondolatot, adni szeretetek adni hitet, adni egészséget, véreteket, ha kell. És mindig felnézni az égre, ahonnan egyszer eljő, aki ítélni fog elevenek és holtak felett! CORVIN FILMSZÍNHÁZ AZ ÚSZÓ VÁROS A „Normandie“ luxus ócenján játszódik le a mulatságos és sikamosan szellemes törtet. Egy sereg ismert nevű, pompás filmszínész finom játéka az „Úszó város“. Ez a tipikus francia film akkora siker, hogy Budapesten az előkelő Fórumban napokra előre nem lehet jegyet kapni! Kolozsvárt kizárólag a Corvintan. — Előadások kezdete 3, 5, 7 és vasárnap délelőtt 11 órakor. Figyelmeztetés! A híradók , ám a nézőtérre — a közönség érdekében — senkit sem toc ástunk be! Fősz : Michael Simon, Jules Berry, Gaby Morley. SZÍNHÁZ és MŰVÉSZET A zenekonzervatórium tanárainak Kodály-estje Vasárnap este a vármegyeház dísztermében rendezték meg a konzervatórium tanárai hangversenyüket a hatvanéves Kodály ünneplésére. Parkas Ferenc, a konzervatórium igazgatója mondott bevezető beszédet Kodály művészetéről és felbecsülhetetlen nagy szerepéről a magyar műzene megteremtésében. Bizonyára a véletlen műve, de külön érdekességet biztosított a hangversenynek, hogy a műsorszámok nagyobb részét Kodály egészen fiatalkorú művei tették. Az első opuszból, Kodály legelső népdalfeldolgozásai közül énekelt öt dalt Jakoby Antal, Maczanik Gabriella kitűnő zongorakíséretével. Jakoby Antal színes baritonja sikert aratott. Zsohbéry Elvirát is örömmel láttuk ismét a hangversenypódiumon. Ízlésesen adta elő Kodály két rövid zongoraszerzeményét, az 1907-ből való Méditationt és a nem sokkal későbbi keletű Valsettet. Boga László Kodály Adagioját, (1905) szólaltatta meg gordonkáján, élveztük játékának meleg tónusát. Nagyobb lélegzetű művét, a Marosszéki táncokat adta elő zongorán Ütő Máris. Ezenkívül sok tapsot kapott a konzervatóriumnak Sigmond Lajos által betanított és vezényelt kamarakórusa Kodálynak egyik nehéz kórusművét, az Öregeket énekelték igyekezettel, szépen árnyalva. Befejezésül a Háry közkedvelt Intermezzoját játszotta a konzervatórium tanáraiból és növendékeiből alakult zenekar Szita Oszkár vezényletével. Az Intermezzot a zenekarnak meg kellett ismételnie. Ha a tegnapi hangverseny nem is volt nagyigényű zenei produkció, de értékeljük benne a gesztust, amellyel a konzervatórium tanárai hitet tettek Kodály művészete mellett.