Élő Sziget, 2020 (1-12. szám)

2020-03-01 / 3-4. szám

Élő Sziget XII­­/3-4. szám Hitélet, kultúra, értékrend... Ezzel a mottóval szólal meg­­ szombat kivételével minden nap 18 órakor az esztergomi, dömösi és piliscsabai vételkörzet­ben a Mária Rádió műsora. A helyben szerkesztett adás 2017. december 4-én indult, akkor az Esztergomi Polgármesteri Hivatalban létesített stúdió­ból, ahonnan el kellett költöznünk. A Szatmári Irgalmas Nővé­rek befogadták a stúdiót, február 11-én Szerencsés Zsolt atya fel is szentelte. Kiegészítés: Stúdiónkat a jelen körülmények között nem tudjuk használni, hiszen az idősotthon is ugyanabban az épület­ben van, és maroknyi stábom is a veszélyeztetett korosztályt reprezentálja. A másik dolog: a 18 órai sávban megszűnt a mű­sorunk, átkerül majd 14 órára , amint az informatikai hátteret sikerül átállítani. Jelenleg tehát „ hallgat ” az esztergomi adás. Egy keresztút margójára... Nem is tudom, mikor kezdtem el az esztergomi, belvárosi temető fölötti kálváriára járni, keresztutat imádkozni - de jó régen volt. Az idei nagyböjt első keresztútján éppen Mind­­szenty bíboros atya oltárra emelése gondolatával imádkoztunk kb. 25-en, főleg a kerektemplom híveivel. Mintegy 35-40 évet szeretnék itt most felidézni, rövid visszaemlékezésemben... Amikor megházasodtam, Esztergomba kerültem, itt volt lakhatási lehetőségünk — és itt is ragadtam. Meg kell jegyez­nem, ezt sosem bántam meg! Egy kereszténynek indított bako­nyi gyerek itt megtalálta mindazt, amire szüksége volt. Amire meg esetleg vágyakozott, az vagy nem volt fontos, vagy kitartó munkával, hittel - Isten segítségével - meg is valósíthatta. Talán, akik közelebbről ismernek, ezzel egyet is értenek. Nos, az ideköltözésemtől kezdve minden nagyböjtben­­ hol szorgalmasan, hol lanyhább buzgalommal feljárunk az em­lített kálváriára. Először még anyósomékkal, látogatóba hoz­zánk érkezett szüleimmel, majd bővülve gyermekeinkkel - és azután lassan a szüleink elmaradtak. Bízom benne, hogy hama­rosan majd unokáim is velem­ velünk tartanak. Akik efféle rádiót hallgatnak, talán nem kell ecsetelni, mit is jelent, ha egy család együtt imádkozik. Különösen is, ha az be van ágyazva egy nagyobb családba, mondjuk egy plébánia közösségébe, vagy az Egyház vérkeringésébe. A Szent Anna Plébánia aktív tagjaként évek óta szerve­zem a vasárnap délutáni közös keresztutakat az említett helyszí­nen. Maroknyi közösségünknek - úgy tapasztalom - fontosak ezek az együtt-imádkozások, elmélkedések Mesterünk megvál­tó művéről. Keressük a helyünket abban a tragikus menetben, ami - most már látjuk - diadalmenetté vált. Persze, ezt felfogni nehezen tudjuk, ezért is megyünk oda, hogy valamit megért­sünk ebből. Mert elménk számára ez - úgy tűnik — titok ma­rad... De szívünket nyitogatjuk, hogy közelebb kerüljünk ama Titokhoz. Ami megszólalásra indított, az a helyszín! Bizony, kezdet­ben, amikor ide feljárni kezdtem, a stációk rendben voltak, az út bozóttól kitisztítva, a kápolna rendben, vasárnap délutánon­ként nővérek, hívek ügyeletével nyitva is volt, így felérve oda is betérhettünk. És az úton több kisebb-nagyobb csoporttal is találkoztunk. A stációkon égő gyertya, korai virágokból kis csokrok. A mai körülmények lehangolóak... Az út még az avartól, tavaly óta nőtt bozót­sarjaktól elég­gé szemetes. A stációk,­­ hát bizony alig van teteje egy-kettő­nek. Van, amelyikből a képet, rácsot is valakik „hazamentet­ték”. A felépítményük statikailag is romos. Azután felérve a kápolnához... Bizony, ha nem történik semmi, jövőre már egy romhoz fogunk megérkezni. A fagerendás torony már megro­gyott, egy erősebb vihar bizonyára le fogja dönteni. A tető pala­fedése hiányos, el sem merem képzelni, mi lehet ott belül. Nem akarok pesszimista lenni - hiszen a stációk elején a Jó Pásztor kápolna teteje megújult, legalább a további romlást megelőzve , de a Kálvária kápolnának a napjai meg vannak számolva. Lehet, hogy romokból kell majd felépíteni ezt a kápolnát is, ahogy hitünk romjaiból kell magunknak is elkezdeni épít­kezni, hogy nemzetük is feltámadhasson. Sík Sándor sorai sok­szor eszembe jutnak: ...Ma kibocsátol minden ördögöt, /Kedvére rontson, Holnap felgyújtod oltármécsedet / A meggyalázott roncson... Igen, a rontás, romlás nemcsak az épített szakrális környe­zetünkben tapasztalható, sokkal nagyobb baj van a lelkekben. Ezer éves városunkban a szemünk láttára fog összedőlni egy műemlék kápolna jelképezve a fogyatkozó hitünket. Hát ez a maroknyi együtt imádkozó ember ahhoz az oltár­mécshez gyűjtögeti a muníciót. Tegyük ezt minél többen! Ahol és amikor csak tehetjük! Kiegészítés: Ezt a jegyzetet eljuttattam a Polgármesteri Hivatalba is az adás után. A Polgármester Úr személyes talál­kozásra invitált, ahol megbeszéltük a stációk és a kápolna ü­­gyét. ígéretet is tett, hogy hamarosan lépéseket tesznek a felújí­tás érdekében, és erről - rajtam keresztül - a régiós rádió hall­gatóit, ill. újságunk olvasóit is tájékoztatni fogja. Aztán jött a vírus... Koronavírus és globalizáció Folyamatosan halljuk, hallgatjuk a világjárvánnyal kap­csolatos tájékoztatásokat, híreket - no és álhíreket, mert ezek is lábra kapnak. Félelmünket, kiszolgáltatottságunkat megtapasz­taljuk, megéljük, hallva a szaporodó eseteket, a járvány gyors terjedését. Talán a lelki és fizikai immunrendszerünknek is köszönhető, hogy nálunk - egyelőre - még nem annyira tragi­kus a helyzet, mint a környező országokban. Én azért e mögött az égiek támogatását, segítségét is látom, észreveszem. De ettől még mindenkire kötelező az a szabályrendszer, amit a hozzá­értő, szakemberekből összeállt válságstáb az aktuális helyzet­nek megfelelően meghoz és publikál. Segíts magadon, az Isten is megsegít,­­ mondja a népi bölcselet. Pont ebben azért a felelőtlenség is megtapasztalható­­ a napok múltával. Ugyan egyre súlyosabb események híreit pub­likálják, az emberek mintha nem lennének tisztában a saját és környezetük egészsége megóvásának a felelősségével. Ha így folytatódik az ajánlások figyelmen kívül hagyása, sok idősebb testvérünktől hamarosan elbúcsúzhatunk. Ugyan tavasz van, gyönyörű időjárás, nem biztos, hogy most kell sétálni indul­nunk, postára, patikába, piacra mennünk, trécselni ismerőse­inkkel. Ha ezt tesszük, az életünkkel játszunk! És a mieinket is veszélybe sodorjuk! Ami nekem pillanat­nyilag jó, jól esik, lehet, hogy vesztemet okozza. Sajnos, na­gyon leszoktunk az alázat és az önkorlátozás gyakorlatáról. A mainstream média sem ezt harsogja, a mérhetetlen önzés, a „nekem ez jár” zsákutcáját bőrünkön érezzük - már aki képes ezt felfogni. Egyesek az egyéni szabadságuk korlátozása miatt sirán­koznak, azt sem akarják tudomásul venni, hogy az embert időn­ként az önmaga felelőtlensége, ostobasága ellen is védeni kell. Mint egy kisgyermeket, aki nincs még tisztában szavainak és tetteinek a következményeivel. Mert az elvakultság időnként nagyobb, mint a koronavírus okozta életveszély! A világjárvány bebizonyította, mennyire törékeny az emberiség sorsa. Az a csoda, hogy eddig még nem volt a mosta­nihoz hasonló történés. Előjelek, helyi válságok voltak és van­nak világszerte. Ezeknek az okozói - leszámítva a természeti katasztrófákat - többnyire a telhetetlen, mohó, önző, hatalom és pénzéhes emberek. 56

Next