Előörs, 1928 (1. évfolyam, 1-41. szám)
1928-03-17 / 1. szám
fejletlen kapitalizmus eredményeiből leszűrt szocialista elméletek, köztük főleg a marxizmus. Ez a tőkés hierarchia a pénz hatalmával lassan magához vonzotta a század legjobb gondolkodóit, tudósait, feltalálóit, organizátorait és adminisztrátorait s még rohamos ütemben gyarapodott hatalomban, szinte napról-napra tökéletesítette hierarchikus szervezetét, a termelésnek és a hatalomgyakorlásnak módszereit. Hatalmi körébe vonta először a termelés egyéb tényezőit és munkatereit: mezőgazdaságot, erdőt, bányát, aztán szívó csapjait rátapasztotta a mellette amúgy is sorvadó hivatalos hatalmi szervezetre, az államra. Ez lassan elvesztette minden iniciatíváját, régi formákba beleszáradni engedte élettartalmát, módszereit, intézményeit nem nyitgatta a haladó idővel és a kapitalizmus gyors, szédületes gyarapodásával; régi hatalmának csak pózait és a legfőbb parancsolásnak inkább csak a látszatát, mint valóságát őrizte meg, úgy, hogy végeredményben a nem hivatalos hatalmi szervezethez, a tőke zseniálisan fölépített modern hierarchiájához, az új tőkés hűbériséghez végzetes függőségbe került. A másik társadalmi hatalmi szervezet, a szocialista munkáshierarchia szembenáll ugyan a tőkével s tudott is tőle időnként némi engedményeket kicsikarni, de ezeknek a szociális eredményeknek számláját a tőke legtöbbször az állammal fizettette meg. A hatalomra, utollervire a szociális forradalmon keresztül diktatúrára vágyó s arra berendezkedő szocialista munkáshierarchia tudomásul vette a liberális állam gyöngeségét és legkevésbé sem igyekezett azon segíteni. A tőkéshűbéri rend és a szocialista szervezetek hamarosan megtalálták a közös plattformot, mikor az elnyomorodó liberális államtól kellett valamit kicsikarni s annak erőit volt mód tovább megosztva tovább gyöngíteni. Nézzük csak végig a lezajlott utolsó évtizedek parlamenti életét mindenfelé: milyen szépen megfértek már a vége felé egymás mellett szocialisták és szélső kapitalisták, mikor a szegény államot kellett megzsarolni és valahányszor egy-egy nacionalista vérhullám öntötte el ennek a korhatag liberális államrendnek elöregedett szervezetét s attól lehetett tartani, hogy az magára eszmélve szétüt a marakodó osztályhatalmasságok között! A nemzet pedig? A nemzet osztályokra tagoltan, az állandó polgárháború állapotában szinte elveszett e dicsőséges kapitalista-szocialista »fejlődés« során. Az egymással szembenálló szervezett táborok és együtt az állammal szemben alkalmi szövetségre lépett társadalmi hatalmasságok s a társadalomtól elkülönült életet élő állam a maga elmeszesedett véredényrendszerével, mind az élő nemzet erőit sorvasztják. A tőkés érdeke harcol a munkás érdekével s mindkettőjük kenyér érdeke válik úrrá a nemzet egyetemes érdekein. A tőkés rabló étvágya szabad és korlátozatlan profitot akar, a munkás egész lelkét a mindennapi kenyér, a jobb munkabér szempontjai veszik hatalmukba, az állam pedig a maga kövesedő, a nemzet életével csak lazán összefüggő külön életében a nemzet egyetemes szempontjaiig fölemelkedni sem bír, nemhogy azt a túlságosan hatalmas szocialista és tőkés osztály szervezetekkel szemben érvényre tudná emelni. A »nemzet« visszavonul a könyvekbe, ünnepélyek jelképeiben és szónoklataiban húzza meg magát, és szóban, szóban, szóban él tovább. Hazug romantika hirdeti meg, de társadalomban és államban nem az egyetlen élő nemzet lélekzik, akar, dolgozik, cselekszik, harcol már, hanem a két szervezett osztály ése nőjük közül a tulajdonképeni hatalmat kezéből s°ha, egy percre ki nem adó szervezett nagytőke. Ami a fajta nemzeti gondolat, az a nemzetinek kendőzött társadalom és állam, mely ebből a gyönyörű országból két és félmillió, vagy hárommillió jó, dolgos, pompás magyar embert szinte egyetlen szemrebbenés nélkül engedett idegenbe, tengeren túlra s a magyar élet területi, eszmei gócait szemét jöttmentekkel engedte megszállatni, a magyar nép gyermekeinek még csak elemi iskolát sem tudott eleget adni, az európai liberális társadalomfejlődés, a nemzetközi kapitalizmus, a nemzetközi szociálkommunizmus osztályszempontjait, osztályuralmát és gazságait pedig engedte az egész világon páratlanul álló méretekre fokozódni, nem kell nekünk többé. Nem kell nekünk az elmúlt évtizedek hazug, nemzetieskedő és népieskedő romantikája, melynek szemérmetlen pirosítója mögött egy gyönyörű, nagyraszületett emberfaj legnagyszerűbb erői sápadoztak a sír felé, nem kellenek a lelkéből, földjéből, vagyonából kiforgatott, levetkőztetett, de a színpad számára a zsákmányoló idegen hűbérurak mulattatására díszesen és tarkán ismét felöltöztetett magyarság délibábos illúziói, az illúziókba ringató potemkin falak, jelmezek és látszatok. Mi már nem hiszünk a liberális dogmák hirdette, vadvirág módjára termő szabadságban, tudjuk, hogy a szabadságot ki kell verekedni, ki kell kényszeríteni. Tagadjuk az osztályok liberális és szocialista fogalmazását, de állítjuk és akarjuk az egységes, minden tagjában összehangolt, minden életnyilvánulásában, intézményében és rétegében szervesen fölépítendő, faji gyökereiben megerősítendő, területtől is függetlenül élő, egyetlen egységes magyar nemzetet. Ez a nemzet majd kikényszeríti azt a szabadságot és megszerzi azt a területet, mely neki kell s mely a benne és általa élő egyénnek is a legjobb és a legtöbb. Ez a nemzet, ha öntudatra ébred, egyszeriben ráeszmél, hogy az egymással szembeállított társadalmi rétegek, foglalkozási ágak, termelési erőtényezők tulajdonképpen egymást kiegészítő szervei egy magasabb, fölöttük és bennük élő organizmusnak. Ez a nemzet öntudatára ébred annak, hogy minden igazságos és jogos egyéni érdek csak részecskéje lehet a nemzeti érdeknek, de nem megfordítva. Ez a nemzet majd fölépíti a maga államát, mely szervesen és elválaszthatatlanul függ majd vele össze, mint csigával a héjjá. Ez a nemzet majd az újjászervezett s a nemzet egyetemes érdekeibe és szolgálatába állított dolgozó, termelő és művelődő, nemesedő, társadalomra építi föl azt az államot, melynek nem fognak többé diktálni sem a ma atomjaira bontott — demoliberalista — társadalom összeterelt pártjai, sem a szervezett osztályharc táborai. A mi nacionalizmusunk csak egyféle szociális kérdést ismer: olyat, amely részlete a nagy magyar faji és nemzeti kérdéssel. De éppen a magyar nemzet szabad kibontakozása érdekében akarja megszüntetni és intézményesen lehetetlenné tenni a nemzet bármely tagjának, csoportjának, rétegének, foglalkozási ágának kizsákmányolását. A mi nacionalizmusunk nem hisz örökérvényű társadalmi, politikai és gazdasági igazságokban. Nem hisz az »európai« parlamentizmusban, mert a parlamenti rendszer az angol lélek és angol sziget alkotása, Nagybritannia számára. Harcot hirdet a szociáldemokrácia ellen, mert az szervetlen osztálygondolat, kicsinyes osztályharc, halálraítélt és immár halálra is való. Keresztes háborút az osztálygondolat legaljasabb és legnemzetgyilkosabb hatalmi formája, a bolsevizmus ellen De könyörtelen harcot a tőkéshűbériség osztályuralma, nemzetközisége és becstelenségei ellen is. Nem hisz javíthatatlan álmodozók ernyesztő ábrándjaiban, pacifizmusban, világbékében. Nem hisz a fascizmusban sem, mint világboldogító egyetemes igazságban, mert a fascizmus az olasz nacionalizmus most fejlődő életformája. A magyar nacionalizmusnak a magyar létekből, a magyar