Előörs, 1928 (1. évfolyam, 1-41. szám)

1928-03-17 / 1. szám

fejletlen kapitalizmus eredményeiből leszűrt szo­cialista elméletek, köztük főleg a marxizmus. Ez a tőkés hierarchia a pénz hatalmával lassan magához vonzotta a század legjobb gondolkodóit, tudósait, fel­találóit, organizátorait és adminisztrátorait s még rohamos ütemben gyarapodott hatalomban, szinte napról-napra tökéletesítette hierarchikus szervezetét, a termelésnek és a hatalomgyakorlásnak módszereit. Hatalmi körébe vonta először a termelés egyéb tényezőit és munkatereit: mezőgazdaságot, erdőt, bá­nyát, aztán szívó csapjait rátapasztotta a mellette amúgy is sorvadó hivatalos hatalmi szervezetre, az államra. Ez lassan elvesztette minden iniciatíváját, régi formákba beleszáradni engedte élettartalmát, módszereit, intézményeit nem nyitgatta a haladó idő­vel és a kapitalizmus gyors, szédületes gyarapodásá­val; régi hatalmának csak pózait és a legfőbb pa­rancsolásnak inkább csak a látszatát, mint valóságát őrizte meg, úgy, hogy végeredményben a nem hi­vatalos hatalmi szervezethez, a tőke zseniálisan föl­épített modern hierarchiájához, az új tőkés hűbériség­­hez végzetes függőségbe került. A másik társadalmi hatalmi szervezet, a szocialista munkáshierarchia szembenáll ugyan a tőkével s tudott is tőle időnként némi engedményeket kicsikarni, de ezeknek a szo­ciális eredményeknek számláját a tőke legtöbbször az állammal fizettette meg. A hatalomra, utollervire a szociális forradalmon keresztül diktatúrára vágyó s arra berendezkedő szocialista munkáshierarchia tudomásul vette a liberális állam gyöngeségét és leg­kevésbé sem igyekezett azon segíteni. A tőkéshűbéri rend és a szocialista szervezetek hamarosan meg­találták a közös plattformot, mikor az elnyomorodó liberális államtól kellett valamit kicsikarni s annak erőit volt mód tovább megosztva tovább gyöngíteni. Nézzük csak végig a lezajlott utolsó évtizedek par­lamenti életét mindenfelé: milyen szépen megfértek már a vége felé egymás mellett szocialisták és szélső kapitalisták, mikor a szegény államot kellett meg­zsarolni és valahányszor egy-egy nacionalista vér­hullám öntötte el ennek a korhatag liberális állam­rendnek elöregedett szervezetét s attól lehetett tar­tani, hogy az magára eszmélve szétüt a marakodó osztályhatalmasságok között! A nemzet pedig? A nemzet osztályokra tagoltan, az állandó polgárháború állapotában szinte elveszett e dicsőséges kapitalista-szocialista »fejlődés« során. Az egymással szembenálló szervezett táborok és együtt az állammal szemben alkalmi szövetségre lé­pett társadalmi hatalmasságok s a társadalomtól elkü­lönült életet élő állam a maga elmeszesedett vér­­edényrendszerével, mind az élő nemzet erőit sor­vasztják. A tőkés érdeke harcol a munkás érdekével s mindkettőjük kenyér érdeke válik úrrá a nemzet egyetemes érdekein. A tőkés rabló étvágya szabad és korlátozatlan profitot akar, a munkás egész lelkét a mindennapi kenyér, a jobb munkabér szempontjai veszik hatalmukba, az állam pedig a maga kövesedő, a nemzet életével csak lazán össze­függő külön életében a nemzet egyetemes szempont­jaiig fölemelkedni sem bír, nemhogy azt a túlságosan hatalmas szocialista és tőkés osztály szervezetekkel szemben érvényre tudná emelni. A »nemzet« visszavonul a könyvekbe, ünnepélyek jelképeiben és szónoklataiban húzza meg magát, és szóban, szóban, szóban él tovább. Hazug romantika hirdeti meg, de társadalomban és államban nem az egyetlen élő nemzet lélekzik, akar, dolgozik, cselek­szik, harcol már, hanem a két szervezett osztály és­­e nőjük közül a tulajdonképeni hatalmat kezéből s°ha, eg­y percre ki nem adó szervezett nagytőke. Ami a fajta nemzeti gondolat, az a nemzetinek kendőzött társadalom és állam, mely ebből a gyö­nyörű országból két és félmillió, vagy hárommillió jó, dolgos, pompás magyar embert szinte egyetlen szemrebbenés nélkül engedett idegenbe, tengeren túlra s a magyar élet területi, eszmei gócait szemét jöttmentekkel engedte megszállatni, a magyar nép gyermekeinek még csak elemi iskolát sem tudott eleget adni, az európai liberális társadalomfejlődés, a nemzetközi kapitalizmus, a nemzetközi szociálkom­­munizmus osztályszempontjait, osztályuralmát és gaz­ságait pedig engedte az egész világon páratlanul álló méretekre fokozódni, nem kell nekünk többé. Nem kell nekünk az elmúlt évtizedek hazug, nemzetieskedő és népieskedő romantikája, melynek szemérmetlen pirosítója mögött egy gyönyörű, nagyraszületett em­berfaj legnagyszerűbb erői sápadoztak a sír felé, nem kellenek a lelkéből, földjéből, vagyonából ki­forgatott, levetkőztetett, de a színpad számára a zsákmányoló idegen hűbérurak mulattatására dísze­sen és tarkán ismét felöltöztetett magyarság déli­bábos illúziói, az illúziókba ringató potemkin­ falak, jelmezek és látszatok. Mi már nem hiszünk a liberális dogmák hir­dette, vadvirág módjára termő szabadságban, tudjuk, hogy a szabadságot ki kell verekedni, ki kell kény­szeríteni. Tagadjuk az osztályok liberális és szo­cialista fogalmazását, de állítjuk és akarjuk az egy­séges, minden tagjában összehangolt, minden élet­­nyilvánulásában, intézményében és rétegében szer­vesen fölépítendő, faji gyökereiben megerősítendő, területtől is függetlenül élő, egyetlen egységes ma­gyar nemzetet. Ez a nemzet majd kikényszeríti azt a szabadságot és megszerzi azt a területet, mely neki kell s mely a benne és általa élő egyénnek is a leg­jobb és a legtöbb. Ez a nemzet, ha öntudatra ébred, egyszeriben ráeszmél, hogy az egymással szembe­állított társadalmi rétegek, foglalkozási ágak, ter­melési erőtényezők tulajdonképpen egymást kiegé­szítő szervei egy magasabb, fölöttük és bennük élő organizmusnak. Ez a nemzet öntudatára ébred an­nak, hogy minden igazságos és jogos egyéni érdek csak részecskéje lehet a nemzeti érdeknek, de nem megfordítva. Ez a nemzet majd fölépíti a maga államát, mely szervesen és elválaszthatatlanul függ majd vele össze, mint csigával a héjjá. Ez a nemzet majd az újjászervezett s a nemzet egyetemes érde­keibe és szolgálatába állított dolgozó, termelő és mű­velődő, nemesedő, társadalomra építi föl azt az ál­lamot, melynek nem fognak többé diktálni sem a ma atomjaira bontott — demoliberalista — társada­lom összeterelt pártjai, sem a szervezett osztályharc táborai. A mi nacionalizmusunk csak egyféle szociális kérdést ismer: olyat, amely részlete a nagy magyar faji és nemzeti kérdéssel. De éppen a magyar nem­zet szabad kibontakozása érdekében akarja meg­szüntetni és intézményesen lehetetlenné tenni a nem­zet bármely tagjának, csoportjának, rétegének, fog­lalkozási ágának kizsákmányolását. A mi nacionalizmusunk nem hisz örökérvényű társadalmi, politikai és gazdasági igazságokban. Nem hisz az »európai« parlamentizmusban, mert a parla­menti rendszer az angol lélek és angol sziget alko­tása, Nagybritannia számára. Harcot hirdet a szo­ciáldemokrácia ellen, mert az szervetlen osztály­gondolat, kicsinyes osztályharc, halálraítélt és immár halálra is való. Keresztes háborút az osztálygondolat legaljasabb és legnemzetgyilkosabb hatalmi formája, a bolsevizmus ellen De könyörtelen harcot a tőkés­­hűbériség osztályuralma, nemzetközisége és becste­lenségei ellen is. Nem hisz javíthatatlan álmodozók ernyesztő ábrándjaiban, pacifizmusban, világbéké­ben. Nem hisz a fascizmusban sem, mint világbol­­dogító egyetemes igazságban, mert a fascizm­us az olasz nacionalizmus most fejlődő életformája. A ma­gyar nacionalizmusnak a magyar létekből, a magyar

Next