Előörs, 1928 (1. évfolyam, 1-41. szám)

1928-03-17 / 1. szám

PROHÁSZKA KATOLIKUSAi írta: PETHŐ SÁNDOR Távozásának közel egy éves fordulója után meg lehet állapítani, hogy Prohászka Ottokár providen­­ciális és történelmi munkát végzett, amikor keresz­tény magyar intelligenciát visszavezette a közöny és a hitetlenség sivatagából a:­ ihletett, bensőséges vallásosság oázisához. Aki összehasonlítja a mos­tani nemzedék világnézeti tartalmát a letűnt gene­ráció fölényes, de felületes szabad gondolkozásával és liberalizmusával, az nyomban tudatára ébred ama históriai munka jelentőségének, amelyet ez a nagy férfiú végzett az Úr szőlőjében. Budapesten rövid idő alatt a katolikus egyházközsségeknek tucatjai alakultak meg, mindenfelé új templomok épültek, a szerzetesi missziók országszerte hatalmas baráz­dákat szántanak, mindenfelé óriási tömegek árad­nak az Isten házai felé, sokasodnak és mélyülnek azok a termékeny lelki magányok és gyakorlatok, amikor a napi gondjaiban és robotjaiban elgyötört szívek új erőfeszítésekre üdítik magukat az evangé­liumi forrásoknál, beláthatatlan precessziók hömpö­lyögnek szerteszét a városokon, hogy nyíltan tanús­kodjanak az eucharisztikus Krisztus imádása mel­lett. A vallásos életnek ezt a csodálatos megúj­hodását Prohászka Ottokár vitte végbe. Semmi sem tévesebb történelmi és pszichológiai szempontból egyaránt, mint az a sztereotip párhu­zam, amelyet hírlapi cikkek és hitbuzgalmi folyó­iratok szoktak megvonni Prohászka Ottokár és Páz­mány Péter között. Pázmány Péter az ecclesia mili­­tans számára szerzett híveket és az ellenreformáció harci eszközeivel hódította vissza a katolikus egyház hatalmi helyzetét az országban. Nem a hitélet fel­lendítése, nem a krisztusi hagyatéknak a kultúrában átalakult emberiség számára való alkalmazása, nem azoknak a metafizikai távlatoknak kitágítása, ame­lyek újabb horizontokat nyitnak időnkint az Isten­keresés gondolatának, volt Pázmány Péter munká­jának, térítői buzgalmának értelme és jelentősége. Pázmány skolasztikus, fogalmai definíciókban és szentírási szövegmagyarázatokban, valamint polé­miákban és harcos viadalokban érvényesülő, zsenije egészen más szellemi struktúra visszaverődése volt. Túlságos sok volt benne a katolikus ellenreformáció harcos és türelmetlen katonájából, valamint c­sodá­­latos szektárius láz hevitette és tevékenységének mi­nősége szerint inkább vízszintes, sem mint vertikális irányban szerzett hívőket a krisztusi egyháznak, oly­an táborból, amely szintén kereszténynek mon­dotta magát s amely az egyház tanítói tekintélye helyett a biblia szabad magyarázatát tette meg az egyházi élet intézményének alapjává. Pázmány Pé­ter elsősorban egyházpolitikai imperialista volt, hol­ott Prohászka mindenekfelett spirituális hódító. Páz­mány az eretnekség ellen verekedett, Prohászka a közöny és a hitetlenség ellen. Pázmány mindenek fölött a katolikus egyház hatalmi térfogatát óhaj­totta gyarapítani, Prohászka a keresztény lelkek val­lásos gerjedelmének forrásait mélyítette. Pázmány egész lénye szerint skolasztikus volt, a nagy Bellar­­mini hűséges követője, alapjában véve magyarságá­nak kétségbevonhatatlan tüze nem zárta ki benne az ultramontanizmust. Prohászka viszont misztikus lélek, aki ugyan teleszívta magát a modern termé­szettudományok nedveivel, alapjában véve azonban csekély fontosságot tulajdonított azoknak a thomisz­­tikus érveknek és szemléleteknek, amelyek a filozó­fia kétszerkettőjével argumentálták a katolikus egy­ház tantételeit. Egyszóval Pázmány mindenekfelett egyházpolitikus volt, Prohászka térítő és apostol. Mindenesetre meglepő, hogy e két ellentétes szelle­mű férfiúnak csodálatraméltó tevékenysége ugyan­azon hatásokban kezd jelentkezni. Pázmányra nézve felesleges bővebben bizonyítanunk hiszen ebben a korban talán nem is tehetett máskép­p a katoli­kus ellenreformáció a hatás és visszahatás törvényei­nél fogva, a különböző keresztény felekezetek között szinte a válságig, a polgárháború feszültségi fokáig élesítette ki a felekezeti érzékenykedést. Mi taga­dás benne: a hitviták kora óta aligha volt, persze lappangva, gyarlóbb állapotban a keresztény fele­kezetek közötti viszony, mint most. És bármennyire paradoxonnak látszik is, ezt a helyzetet a türelmes­­ségéről és fölényességéről felülmúlhatatlan Prohász­ka Ottokár nagy lelki missziója közvetett hatásai idézték elő. A vallásos intézmények és az egyházak történel­mi fejlődésének csaknem törvényszerű jelensége, hogy az egyéni, az inspirált, vallásos közösségnek tagjai idővel, e vallásos érzés mélysége és heves­sége szerint, egyold­alúakká és türelmetlenekké vál­nak más közösségekkel szemben. Ilsőre kell bocsáj­­tanunk, hogy Prohászka misszionárius befolyása gigrezgett Magyarország valamennyi keresztfán fe­lekezetén. A protestánsok is rengeteget köszönik ó - > !—■ -I. ni -fc » * földből és a magyar történelemből kell kigyúrnia az új magyar életformákat. Szabadon, merészen, mégis józanul, múltat és jövőt, történelmet és a fej­lődő élet uj szükségleteit, uj gondolatait összehan­golva. A magyar történelemből és a magyar néplélek mélyéről hozni fel az uj élet uj igazgyöngyeit. A magyarság őseredeti tehetségeit bontani magból gyö­keres fává, virággá és gyümölccsé. Visszakanyarodni az elvesztett magyar történelmi hivatás büszke or­­szágútjára. Kitermelni a magyar lélek ősi kincseit mindenekfelett a világ első katonájává és magyar művésszé, magyar költővé, magyar feltalálóvá, ma­gyar mérnökké, magyar jogásszá, magyar bíróvá, magyar tisztviselővé, nagyszerű és felsőbbséges ma­gyar munkássá. Kiszórni a magyar életből minden fölösleges idegenséget: először a meghamisított lel­künk világából, de városainkból és a falvainkból is, gyárakból és bankokból is. Visszafoglalni minden elhódított hatalmi pozíciót. Fölszabadítani a tőkés­­hűbériség bilincseiből a magyar földet, a maga lá­bára állítani a magyar ipart és kereskedelmet, egyensúlyt és szerves össze­működést teremteni a ma­gyar termelő munka­erői és tényezői között. Fölsza­badítani a magyar munkást a nemzetközi tőkéshűbér­ségetség és a nemzetközi proletárhierarchia rab­szolgaságából, visszaadni fajának, nemzetének, ön­magának. Leszállani a falvak népéhez, a nagyszerű magyar paraszthoz, azt fölemelni, lelkében és gaz­dasági erejében kivirágoztatni s a nemzet életében ahhoz a szerephez juttatni, amely megilleti. A közép­­osztály beidegződött szellemi és erkölcsi értékeiből s a még mindig gyönyörű és nagyszerű emberpéldá­nyokat termő ősi magyar nemességből átmeneti és továbbfejleszteni minden igaz emberértéket. Újjá­szervezni az egész nemzeti termelést s a lebontott tőkés és szocialista hierarchiák helyébe fölépíteni a nemzeti élet egyetemes hierarchiáját. Mindezt egyetlen nagy, hatalmas, a modern élet minden eredményét, eszközét és módszerét fölhasználó orga­nikus hódító szintézisbe foglalni: ez a mi céltűzé­­sünk, ez a mi hitünk, ez a mi akaratunk.

Next