Előörs, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-31 / 35. szám
★ mit mond Klebelsberg és mit mond a szovjet a vasárnapi Pesti naplóban? poféra»üöüfire innen is túl a trianoni natárclöpödim A Pesti Napló vasárnapi számában gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter írt vezércikket az 1930. évi népszámlálásról. Ugyanennek a lappéldánynak harmadik oldalán „a berlini orosz követség egyik magasállású funkcionáriusa” tesz ajánlatot Magyarországnak az itteni olajfogyasztás monopóliumának megszerzése érdekében. Nem lepődünk meg azon, hogy a Pesti Napló leadta az utóbbi nyilatkozatot, mert már évek óta megszoktuk, hogy az orosz szovjet e napilap útján adagolja be mondanivalóját a magyar közvéleménynek, legfeljebb az a meghökkentő, hogy a nyilatkozat pontosan ugyanabban a számban jelent meg, amelyben publicisztikában amatőrködő kultuszminiszterünk cikke. Vagy talán ez se, — az aktív miniszter cikke jó palást, amelynek árnyékában bátorságosabb a kiruccanás az északi vérvörös vizekre. Maga a szovjet nyilatkozat korrekt, közgazdasági öszszeköttetést szorgalmazó. Kizárólagos monopóliumot kér az olajfogyasztás ellátására, de később annak se lenne „semmi akadálya, hogy ez a gazdasági közeledés az árucserének egyéb területeire is kiterjedjen”. A szovjet ajánlatot tesz Klebelsberg beidzsumálja útján Magyarország fogyasztásának bérbevételére. Nincs ebben semmi, a lapok a rendszer belpolitikai kiszolgálása ellenében régen szabad kezet kaptak sok mindenre, ami nehezen egyeztethető össze a magyarság érdekeivel. Legfeljebb azért lehet kényelmetlen a helyzet a vasárnapi vezércikkíró szempontjából, mert ugyanez a lap évek óta kiválasztott szócsöve a szovjetnek és válságos napokban, például a Rákosi-féle összeesküvés előtt, különleges szolgálatot tett Moszkvának. Reméljük, hogy módunk lesz utóbbi kijelentésünket bíróság előtt bizonyítani. No, de mit írt Klebelsberg a vasárnapi vezércikkébe? Mint cikkírót — úgymond — az a veszedelem fenyegeti, hogy az olvasók a statisztika szótól megborzadnak és sokan abbahagyják cikkének olvasását. Ebben a tekintetben megnyugtatjuk. Olvasói sokkal elszántabb regények, sorain nem azért vergődnek keresztül, hogy érdekességeket, vagy szellemi gyöngyöket gyűjtsenek, hanem a tünetek megfigyelése kedvéért. A cikk semmitmondása, sivársága, felszínessége, önleleplezése minden egyébnél izgatóbb, végre is ugyanez a szellem irányítja Magyarország kultúrpolitikáját. — Hasztalan haladunk, alkotunk és produkálunk a rákövetkező tíz években, tíz évig (az 1930. népszámlálás után) politikailag az lesz igaz, amit 1930 végén rólunk és más népekről a statisztika ünnepélyesen megállapít. — írja a miniszter, majd folytatja, hogyha kapna iskolánkívüli népművelődési célokra egymilliót, akkor a hatvan évnél fiatalabbakat külön törvénnyel kötelezhetné 1929. novemberétől 1930 márciusáig írás- és olvasástanulásra és így még a népszámlálási kapuzárás előtt lenyomhatná az analfabéták számát. Természetesen Trianon revíziója érdekében kell ez a kirakat-kultúra, a közművelődési Potemkin-falvak káprázata. Ha csak ilyen álérveket sorakoztathatunk fel Trianon ellen, ha ezért egy élősködő, a nemzet életműködésén kívül álló látszat-kultúrát kell teremtenünk, ha csak ilyen eszközöket veszünk igénybe, akkor előre mondjunk le minden reményről. A kultuszminiszter eszmemenete hatványozottan illeszkedik bele a mai revíziós propagandába, amely csak másodlagos eszközöket mozgósít az új Magyarországért, amilyen másod-, vagy harmadrendű eszköz a külföld felvilágosítása. Ez is kell, de akik külső erőktől várják csak az új honalapítást, azok légüres térbe építenének. Nagy-Magyarország nemcsak külföldi újságlepedőkön, beszédeken és propagandakönyveken épül fel, hanem elsősorban fiainak erején, szervezőképességén és harckészségén. Az új, nagy országot nekünk kell fölépítenünk, téglát tégla mellé raknunk, kegyelmes, méltóságos és alacsonyabbrendű kezeinkkel a maltert kevernünk. Tudja ezt mindenki, tudja ezt Klebelsberg is, csak akinek nincs bátorsága az építőmunkához, az vár csodát a külföldtől és a statisztikától. A kultuszminiszter szerint Románia, Szerbia és Csehország serényen dolgoznak, hogy utolérjenek bennünket a kultúrfölényben és épen a népszámlálás előtti évben, a „finisben”, utolsó tartalékaikat is beledobják a versenybe. Szédítő ez a kultúrverseny a balkáni vérivó farkasok és Klebelsbergünk közt! Mint mindenben, ebben is van egy szikrányi igazság. A balkáni kormányférfiaknak is ugyanaz a fontos, ami kultuszminiszterünknek és rendszerének: a hatalom kézbentartása. A hatalom e biztosításánál furcsa szerep jut a kultúrának. A jugoszláviai magyarság példája a mai kultúrpolitika tekintetében a legeklatánsabb. Mert az elszakított magyarságnak is nyújt „kultúrát” a szerb Klebelsberg. Ez a kultúra az elnyomatás és a kizsákmányolás energiavezetője, a tömegek életakaratának elaltatója, a titkos kerítő, amely kiszedi a tömegek kezéből az ellenállás fegyvereit, végül ez a kultúra a viszály magva, amely megbontja a kiszemelt áldozatok, a magyarok, egységét. A trianoni határ el van zárva, de ami fércmunka, selejtes dugárú, pornografikus szépirodalom vagy giccs megterem Budapesten a művészeti alvilág pincéiben, mindez előtt felpattannak a trianoni kapuk, mindez bizton eljut a trianoni határon túli magyarsághoz, hogy átjárja, mint a méreg és alélttá tegye akkor, amikor létéért küzd. Ez az a kerítő-„kultúra”. A magyarok színházat kaptak annak fejében, hogy lemondanak politikai jogaikról, végeredményben az önrendelkezés jogáról és a nagyszerb pártra szavaznak. A választás után a szerbek elkergették a színtársulatot. Folyton a kultúrát kínálta Belgrád a magyaroknak, föltéve, hogy annak ellenében megválnak a lét eszközeitől, magyar nyelvű íródeákjaival és igriceivel azt íratta, hogy a föld nélkül maradt magyarok ne követeljenek földet, ez már túlhaladott álláspont, föld már nincs, hanem lássanak a kulturális építőmunkához, amivel a szerbek két kézzel segítenek nekik. Végeredményben a nagy kultúrmunkában a magyarság halottai maradtak a csatatéren, csak a szenzárok és közvetítők lakmároztak. Ez a „kultúra” volt a pokoli eszköz, amellyel megbontották a magyarság egységét. A föld nélkül maradt volt gazdasági cselédet hiába táplálták kenyér helyett ezzel a kultúrával, mégis odakerült az őrlő malom véres kövei közé, amelyek a föld alá fektették, esetleg kivetették a Rigómezőre, vagy Braziliába. A magyarság felsőbb társadalmi osztályainak azonban voltak megóvni való, tényleges kulturális javaik. Igyekeztek is megvédeni azokat és cserben hagyták a földnélküli parasztságot, amely mindennapi életéről küzdött. A szerbek olykor elszedték e kulturális javakat, iskolákat és egyebeket, olykor materiális ellenértékért visszaszolgáltatták azokat, a játékot addig folytatták, míg a felsőbb társadalmi osztályok a magyar földnélküliek szintjére kerültek és őket is összeroppantották a kisebbségőrlő malom kerekei. Valami távoli akaratlan hasonlóság ködlik e párhuzam mögött: az a gyökértelen, potemkini magyar kultúrpolitika, mely ime most a statisztika boszorkányos meg-