Előörs, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-10-05 / 40. szám

A dzsentri regényírók írta: FEJA GÉZA Justh Zsigmondi és Török Gyula a mi dzsentri re­gényíróink. Meg kell őriznünk ezt a két arcot, hiszen vagy húsz-harminc év óta annyi hamis sablont és annyi gyanús történelmi beállítást kapunk erről a halott, szép fajtáról, pedig hivatott fiai is vannak, elfeledett poétafiai. Kaffka Margit is ide tartoznék, a ,,Színek és évek” a legtökéletesebb könyv a haldokló magyar nemességről, csakhogy Kaffka Margit azért született, hogy éljen, kü­lönben is az asszonyokban van valami fajok feletti erő s Kaffka túl is próbálta élni sorsban és művészetben a dzsentri-halált, a ,,magyar anankét". De Justh Zsigmond és Török Gyula azért születtek, hogy egy utolsót lobban­janak. Az, hogy kifejezték a pusztulást, nem mentette meg őket a pusztulás sorsától, csak éppen kiláttak belőle. Ez a két ember nagyon kiegészíti egymást. Justh Zsig­mond volt a betegebb (testben), azért csinálta meg az egészség etikáját, a ,,kiválás genezisét”. Határtalan aka­raterő és megismerési vágy forrott benne, a nagybeteg halál előtti utolsó erőfeszítései tüzelték ezt a szőke, sze­­lidarcú, alföldi prófétát. Török Gyula lényegében lírikus volt, utolsó rezdüléséig ismerte az ember néma líráját, mely arckifejezést, tekintetet, jellemző gesztust ad, mely zárt, rejtett, benső életünk nyomait vési testünkre. Justh Zsigmond reformátor akart lenni Török Gyula pedig a néma, zárt szenvedés krónikása. De tulajdonképen mind a kettő csak a halállal viaskodott szüntelen. Az egyik az élet televényét kereste a faj minden rétegében, minden életformájában, mert nagyon közel volt hozzá a halál, a másik szüntelenül gyötörte magát, mert ha írt, egy gyö­nyörű múltat temetett s tudta, hogy ő is e múlt által hal meg. Justh Zsigmond olyan magyar Keresztelő János, ha most olvassa valaki, kénytelen az Ady-generációra gon­dolni, sőt még az utána következendőre is. Halála után Mikszáth Kálmán írt a regényeihez előszót, rengeteget meg is magyaráz azzal, amit nem mond. Olyan kedves, könnyes-derűs Mikszáth-írás ez, rögtön látjuk, hogy ab­ban a levegőben milyen idegen lehetett Justh Zsigmond. Hiszen pszichénket a görögséghez hasonlította (ezt is csak külföldi kritikusai értették meg), egy magyar filo­zófia számára keresett nyomokat a népkultúrában, várta líránk idilli korszakát, egy gyökerekig látó társadalmi képet tervezett, parasztszinházat csinált s közben vér­zett a tüdeje. Felvetett egy nagy kompozíciót, mely a faj győzedelmes, regenerációra képes erőinek a felmuta­tása lett volna és kegyetlen ítélet a halni valók ellen. Hát ehez a kompozícióhoz akár négy, öt jóerős tüdő is kel­lett volna s neki szegénynek egy is alig volt. Ami azóta a magyar prózában történt: Móricz, Szabó, Kodolányi már mind Justh Zsigmond álma volt. Csak Franciaor­szágon át bírt hazafelé indulni, fel is hányták neki Zolát, kitől csak külsőségeket tanult, igazánban Balzac volt a mestere. De különben is tehetett-e róla szegény, hogy magyar tradíció semmiképen sem adatott neki. Pedig úgy menekült a parasztsághoz, mint beteg tüdeje a gyógyító éghajlathoz, természetes is, hogy a parasztságot etikai szemmel nézte. A felsőbb társadalmi rétegek csak analí­zisre nyújtottak alkalmat, csak kóros képleteket mutat­tak, megcsinálta tehát a paraszt apoteózisát, a paraszt­ság hit volt neki és végső remény. Három érett, nagyobb lélekzetű munkája van. „A pénz legendája” még Balzac nyomain jár, folyton a ,,Két fiatal asszony levelesládája” levegőjét érzem benne eti­kai beállításban. A „Gányó Julcsa” paraszttörténet, a a nyers paraszti erő szelídségge s hajthatatlan erős hitté tisztulásának a története. A paraszterőből várt Justh Zsigmond új, teljes magyar kultúrát, a paraszti nyuga­lom volt neki a csodálatos tó, amelyben még egy egész világ szunnyad. Egyetlen regénye a ,,Fuimus” a felvidéki mágnásélet könyve, csupa szatíra és pontos analízis. Mesélni sehogyan sem bírt Justh Zsigmond és hősöket sem tudott teremteni. Túl élesen látott mindent, a valóság lenyűgözte őt, nem volt elsőrangú teremtő. Érthető is, hiszen ő maga is utolsó hajtás volt. A saját fajtáját is­merte igazán, mely bomlott és haldoklott. Olyan tisztán látta ezt a bomlást, mint az orvos a betegség stádiumait, de nem érezte a líráját, mint Kaffka Margit és Török Gyula. Justh Zsigmond mint egy túl magasra nőtt karcsú sudár visszahullott a földre, a föld erős fiainak a lábához. Ha életben marad, valószínűleg egy óriási méretű kör­nyezettanulmányt teremtett volna. A megrekedt magyar regényt ő sem vitte tovább. Török Gyula legszebb könyve, a ,,Zöldköves gyűrű”, vidéki kisvárosba visz minket, ahol öz József báró, mint egyszerű hivatalnok, megtelepedett, öz József Török Gyula férfi-ideálja, a zárkózott, megközelíthetetlen férfi, aki eltagadja a múltját, hogy bévül makulátlanul meg­őrizhesse, aki bárhogyan is be akar olvadni a polgár­ságba, idegen és tragikus marad mindörökre, aki nem bír feloldódni, gyémánt marad, egy fajta végső finomsága, nem veszít a ragyogásából, hanem elhúnyik örökre. Ilyen idegenséggel járt Budapesten Török Gyula is, ezzel az idegenséggel csak szenvedni és meghalni lehet, ez Jó­zsefből sem lehetett eposzt csinálni, hiszen szinte felbont­hatatlan és elemezhetetlen, annyira tökéletes ember és annyira végső fia egy fajtának. Úgy volt ez a szegény Török Gyula, hogy alig tudott mit csinálni az ő zárt, finom lírájával. S hiába menekült mindenféle novella­témákhoz, ez volt az ő igazi hangja. Az elérzékenyülé­­sek voltak az ő teremtő pillanatai s szelíd bánataiból nőttek ki a legszebb sorok. A Zöldköves gyűrűből is csak érzelmes, bánatos képek maradnak meg, de ezek azután feledhetetlenek. Putnoky Kamilló mindennapi sétái a régi ház előtt, melyben nemrégiben még az asszony lakott, akiért tönkre ment s aki tönkre ment miatta és az össze­tört gavallér naponta felköszön az öreg háznak, ahonnét ez József férfibánata int vissza. A szerelmesek, kik na­gyon elhibázták az életüket, találkoznak a bálban, s könnyezni kezdenek, átdermed rajtuk, hogy most egy kérlelhetetlen, halálos szót mondott a végzet. Nagybeteg az öreg Józsa, akire oly sűrűn le-lecsapott a tragédia, el­veszett a birtoka, a hatalma, folyton családja felett ke­ringett a halál és most szénásszekereket járatnak a nagy­beteg ablakai alatt, hogy magához térjen. Séta a temető­ben, mikor Öz Józsefnek egyszerre otthonos lesz a néma kert és szive a halottakéval kezd együtt dobogni. És a gyermekek lírája, drága élete! Tele van ez a könyv gyermektörténetekkel, gyermeklevelekkel, nagyon apa volt Török Gyula. És kitűnő mellékalakok,egy elsülyedt világ körvonalai. Szentimentálizmus ez, de a szentimentá­­lizmusnak egyik legrokonszenvesebb formája: a férfi zárt, elfojtott, néha felcsillanó elérzékenyedése, ritka férfikönnyek mély oka, mikor nem önmagunkért gyötör­jük magunkat s nem is magunkért sírunk. Török Gyula féllába még az ó-magyarság derűjében állt, de a másikat már roskadások remegtették. S bár­hogyan is játszott vele, visszatért hozzá, vigasztalgatta ez a régi derű, Török Gyula beteg volt. Nem egyéni értelemben, hanem a pusztuló dzsentri halál előtti elér­­zékenyülése szállta meg. Végtelenül finom és szenzibilis lélek volt, mint az utolsó sarjhoz illik. Ő is kereste a menekvés útját, a polgáriasodás felé mutatott, de tudta azt is, hogy ő még nem győzelemre született s már nem mentheti meg magát. Novellái közül is azok maradan­dók, melyekben tiszta bánatot hagyott. A szomorúság naivitását örökítette meg Török Gyula, a bánat ártatlan­ságát. Ő sem volt elsőrangú művész, de jóval poétább Justh Zsigmondnál. Ők ketten kitöltik azt az űrt, amely Jókai és Móricz Zsigmond között tátong. Úgy nézek e két elfeledett íróra, mint csonka szob­rokra. Mesteri vonások és kidolgozatlan darabok, len­­dülés és fáradt elnyugvás váltakozik rajtuk. Torzók, de nyugtalan torzók, már új remegéseket sejtenek és vallo­mások is a tegnap szebbik, igazabbik arcáról.

Next