Előörs - Szabadság, 1932 (5. évfolyam, 1-44. szám)

1932-01-10 / 1-2. szám

2 rendező kihasználatlan hatalmára mutat rá H. G. Wells akkor, amikor panaszolja, hogy idáig túl sokat bíztunk a véletlenre, s az észszerűség és célszerűség mérnöki elve jelentkezik abban a lassan térthódító igaz­ságban, hogy az eszmei és dialektikai han­­da-banda orgiái után a szervezési és szer­­vességi elvet, módszereket, s a különböző or­ganizációk felsőbb összehangolásában rejlő erőket kell a társadalom újjárendezése és a társadalom újjáépítése szolgálatába állítani. Éppenséggel nem csodálnivaló tehát, hogy bár Franciaország tudta magát idáig leg­jobban kivonni a gazdasági, politikai és esz­mei világválság gyötrelmeiből és betegsé­geiből, mégis a francia nemzet ifjúsága áll — a politikai racionalizmus ős­hazájában — a racionalista és szervezési gondolat dia­­dalútjának élére, hirdetvén és követelvén Európa s az emberi társadalom számára az eddiginél sokkal észszerűbb, azaz sokkal természetesebb, a természeti erőkkel s az emberi haladás törvényeivel jobban össze­hangolódó berendezkedést. Ennek az új, friss ütemű, ötletes fia­tal francia racionalizmusnak, a nemzeti és nemzetközi tervszerűség, a nemzeti tervgaz­dálkodásnak és egy világpolitikai terv nél­külözhetetlenségének harcos előőrse a fran­cia ifjúság „Plans” című rendkívül érdekes és értékes havi folyóirata. E Plans decem­beri számában Hubert Lagardelle Superca­­pitalisme címen ír mélyen szántó vezércik­ket, melyben éles bírálatot gyakorol a „pros­­peritá” germán-jenki mítosza és e prosperi­­té tökéletlenségei fölött, melyeket e pár szó­ban foglal össze: „Észnélküli produktiviz­­mus,­ végzetes és kérlelhetetlen”. Ebben az „ész nélkül", minden terv híján szűkölködő termelési mohóságban, melyet, szerinte, a németek és jenkik zúdítottak elsősorban a világa, látja Lagardelle a mai világválság egyik legfőbb okozóját s keres ellene az ál­lam- és társadalomszervezeti gyógyszereket. Ezeket írja többek között: „Ha egy meg­­újhodott társadalom nem is teremhet teljes fegyverzettel a földből, az emberek egysze­rű hívására, mégis láthatók már az intézmé­nyek, amelyek összeköthetik a régi világot az újjal. Az igazi emberhez való visszatérés, ami célja a most készülő átalakulásnak, ma­gában foglalja mint előzetes feltételt ama társadalmi keretek megalapozását, ahol te­vékenységét gyakorolhatja. Melyek ezek a keretek? A foglalkozás, a vidék, az állam.” S a továbbiakban kifejti, hogy a foglalko­zási ágak szervezetei alkotják a természetes csontvázat — legelső bázisát — a kialakuló­ban levő nemzeti tervgazdálkodásnak. A második alapja az új rendnek a „vidék”, amely a természetes és autonóm területi ta­gozata kell, hogy legyen a mostani túlzott és észszerűtlen centralizmussal szemben az új társadalomnak. Ekként a termelés, csere és fogyasztás összehangolása elsősorban a hivatási szervezetek és a vidéki szerves fölépítésű gazdálkodás autonómiáiban kell történjék; a végső simítást aztán elvégzi az a korszerű állam, amelynek feladata az el­lenőrzés, az adminisztráció és a gazdasági élet felső számvitele. Lagardelle nem poli­tikainak mondja ezt az új államot, amelynek legfőbb hivatása volna, hogy gondoskodjék végső fokon a termelés és fogyasztás össz­hangjáról. De nyilvánvaló, hogy e politika­ellenes gondolatban nagyfokú túlzás van. Szerintem éppenséggel nem összeegyeztet­­hetlen a politikai gondolat azzal a gazda­sági és szociális kiegyensúlyozó szereppel, amely a modern államra vár, sőt a parla­mentarizmus alapprincipiuma is nagyon szépen összeeg­yeztehető azzal a testületi államgondolattal, amely például az új olasz fasiszta államban valósult meg, meggyőző­désem­ szerint nem nagyon szerencsés túl­zással és a demokrácia és parlamentarizmus szükségtelen félredobásával. Mindenesetre némi elégtétellel jegyezhetem meg, hogy Lagardelle hármas reorganizációs gondo­lata alapvetésében nagyon rokon azzal a tervvel, amelyet én Nemzeti Radikaliz­musomban lefektettem. • Idtemaxa Ezek után tekintsünk körül kissé ide­haza Az új Kállay Tibor. Kállay Tibor az inflációs időknek volt igen szerencsétlen kezű pénzügyminisztere. Éveken keresztül harcoltam az ő deflációs cégjegyzésű inflációs politikája ellen, amely csodálatos módon a deflációnak és infláció­nak minden hátrányát ügyesen egyesíteni tudta Ez a Kállay Tibor azonban sokat lát­­tott, sokat tapasztalt és sokat tanult azóta, hogy Bethlen István bizalmából kissé ké­születlenül vállalkozott nehéz időben a ma­gyar pénzügyek vitelére. Annak idején min­denki tudta róla, hogy Teleszky János szug­­gesztiója alatt áll és baklövéseit mindunta­lan összefüggésbe hoztuk — hitem szerint nem minden alap nélkül — Teleszkynek, en­nek az elpusztíthatatlan pénzügyi dalai lá­mának ósdi bölcsességével. Kállay Tibor a múlt év decemberében beszédet mondott Pallavicini György őrgróf beszámolóján Dombóvárott s egy új világ szükségleteit éreztetve szavaiban, a következőket mon­dotta: Nem lehet vitás, hogy a termelés ered­ményéből ma méltánytalanul keveset kap úgy a föld, mint a munka és indokolatlanul többet kap a tőkés azért, mert hiszen ugyanolyan összegű kamatért háromszor annyi gabonát vásárolhat, mint vásárolha­tott akkor, amikor a kölcsöneit adta. A ma­gyar közgazdaság terményekben ma is haj­landó ugyanannyit fizetni, mint régebben fizetett, de képtelen arra, hogy rá háríttas­­sék az anyagbeszerzés megdrágulásának minden követk­ezménye. Itt méltányos meg­oldásra van szükség és ez az első osztozási probléma, amelynek rendezése nélkül a ma­gyar gazdasági krízis meg nem oldható ... Ha már nem, teljesen tőlünk függ a meg­felelő megoldások biztosítása a kamatkér­désben, úgy viszont teljesen a kormány fe­lelősségére történik minden hatalmi be­avatkozás az áraknak az alakulásába. Az árképződés a jövedelemelosztásnak leg­fontosabb tényezője. És legyünk tisztában azzal, hogy már maga a nacionalista gon­dolat, de különösen az államoknak jelenlegi fokozódó elzárkózása elkerülhetetlenné teszi a szabad árképződésbe és ezzel a nemzeti jövedelemelosztásba való hatalmi beavatko­zásokat,. Klebelsberg Kunó gróf és Schiller „Harangöntés“-e. Klebelsberg Kuno gróf egyik legerősebb tartóoszlopa volt a Bethlen-rendszernek, mely egy kezdetlegesen értelmezett konzer­vatív politikát, 67-nek változatlan tovább­vitelét erőltette a teljesen megváltozott vi­szonyok közé került, a régi valójából kifor­gatott Dunavölgy környezetébe ékelt, kifosz­­­tott Csonkamagyarországra. Ugyanaz a Klebelsberg Kuno gróf újévi cikkében ilyen radikalizmusra merészkedik: „A régi ide­ológiák: kapitalizmus, kommunizmus és szo­cializmus elméleti és gyakorlati nehézsé­gekkel küszködnek; új eszmerendszerek kör­vonalait pedig nem igen látjuk kibontakoz­ni. Az emberiség megint egyszer olyan ál­lapotba került, mikor politikában és gazda­ságban nagy az eszmeszegénység, ami az el­lentétek erejénél fogva különösen szembe­szökik akkor, ha a technikai és orvosi és ál­talában a természettudományok tüneményes eredményeivel vonunk párhuzamot. Mi az tehát, amit az emberiségnek az új esztendő­től várnia kell? Új termékeny és konstruk­tív eszméket a világpolitikában és világ­­gazdaságban.” S mivel Klebelsberg grófnak ősi szokása, hogy minden gondolatát valami­féle német vonatkozáshoz ragasztja, cikkét ezekkel a — különben érdekes —monda­tokkal fejezi be: „A harangöntés méltán ra­gadta el Sciller fantáziáját. Gyönyörűséges dolog is az, mikor a sistergő, folyékony érc mesteri kéznek engedelmeskedve, ömlik a formába, megkeményedik, csengő hangot ad. Az emberiség gondolkozásában és gyehenna­­füzében cseppfolyóssá vált megint sok min­den s a föld várja a nagy harangöntő mes­tert, aki újra tökéletesebb formába tudja majd önteni.” Csetényi József: A hiányzó tőkét a na­gyobb szervezettségben kell keresni. E hasábokon s a magyar képviselőházban is nem egyszer adtam kifejezést abbeli meggyőződésemnek, hogy nem lehet kibon­takozás mai kétségbeesett helyzetünkből egy jobb és tökéletesebb értékszelekció nél­kül. Groteszkebb és bűnösebb értékpazarlást nemzet és ország véghez nem vihetett a vi­lághistóriában, mint amit szerencsétlen nemzetünk és országunk produkál 400 esz­tendő óta. Hivatalos gazdasági szakembe­reink határtalan eszmeszegénységgel és te­hetetlenséggel topognak nemzetünk beteg ágya körül, míg az igazi szakértők, akik nem a kuruzslás olcsó gyógyszereit kínál­­gatják, hanem a betegségek szervi és szer­vezeti okait kutatják és ismerik s akik a gyógyulás természetes és észszerű módjait is magukban hordozzák, félrelökve, szinte önmagukkal vitázva, a felhasználás minden reménye híján termelik időről-időre a ma­guk értékes, de föl nem ismert „gyógy­­vallatait.” E kellőleg fel nem ismert, eredeti s a nemzet történelmi és gazdasági gyökeréig hatoló szakemberek egyik legkitűnőbbike Csetényi József, aki karácsonyi cikkében a Pesti Hírlapban, a magyar gazdasági ki­bontakozás gondolatkörében a következőket írja: „Nem több pénzre kell törekedni közvet­lenül, hanem olyan más gazdasági helyzet előidézésére, amely magamagának a több pénzt megteremti. Lemondani arról a fel­sőbbrendű és a nemzet életakarásában gyö­kerező törekvésről, hogy egészen más gazda­sági helyzet megteremtése útján jussunk el egészen más pénzviszonyokhoz is: a legna­gyobb inflációs veszedelem. Más és jobb gazdasági helyzet a társada­lom jobb és felsőbőrendű organizációján ke­resztül érhető el. Tőke rejlik a társadalom nagyobb fejlődési fokát jelző nagyobb szer­­ímettségben is, aminthogy tőkehiánnyal egyenlő értékű, ha megfelelő szervek és szer­vezetek híján valamely társadalom életcél nélkül vergődik és saját gazdasági érdekei­nek előmozdítására sem tudja koncentrálni erőit. A teljes szervezetlenségből eredő tőke­hiány külföldi kölcsöntőkével sem pótolható és külföldi tőke nélkül is vannak a gazdago­dásnak olyan forrásai, m­elyeket maga a nemzet több-kevesebb sikerrel mindenkor megnyithat, csak önmagára kell eszmélnie és életcélok megvalósítására kell széteső erőit koncentrálni.” Talpraesettebb és verhetetlenebb érveket keresni sem lehet annak bizonyítására, mi­lyen végtelenül kezdetleges ellenérv a mi nagy reorganizációs, a latifundiumot, hitbi­­zományt s általában a mértéktelen nagybir­tokot lebontó telepítéses agrárdemokrata programunkkal szemben az a kifogás, hogy hát honnan vesszük hozzá a pénzt? A pénzt a nagy átalakuláshoz hozza: a tökéletesebb or­ganizáció elképzelhetetlenül nagyobb munka­­hozadéka, sok­százezer pár munkába állított munkáskéz és az az új bizalom, amit egy nagyvonalú és egészséges átalakulás terve a nemzet millióinak lelkében kicsi­áztat. Fenyő Miksa az agrárdemokrácia egyedül járható útjáról. De gyerünk csak tovább szemlélő utun­kon. Míg az álagrárizmus kormánypárti képvislők olj­án igen meg vannak elégedve az elmúlt tíz esztendő eredményeivel , az agrárdemokráciának azzal a mértékével, amit az 1920-as szerencsétlen birtokreform még szerencsétlenebb végrehajtása jelent a csonka hazának, megszólalt Fenyő Miksa országgyűlési képviselő, a Gyáriparosok Szövetségének igazgatója s a Magyar Hír­­lap január 3-iki számában a következőket írta: „Az egyetlen út, mely a viszonyokból úgyszólván szükségszerűen, adódik, az egyet­len út a bajokból való kibontakozásra, s alapja a különb­­övőnek: egy eddiginél ko­molyabb, átfogóbb, nagyobb feladatokat fel­ölelő földbirtokpolítika, mely a parasztság százezreit és százezreit vonná be hathatósan a nemzeti termelés körébe. Ma a földbirtok eladósodott, a földárak alacsonyak, a mező­­gazdasági cikkek árai hanyatlanak — való­sággal automatice adódik egy egészséges földbirtokpolitika lehetősége — földreform, telepítés, örök kisbérlet, stb. útján, ha az állam a maga adópolitikai, szociálpolitikai, közigazgatási és közgazdasági intézkedései­ben következetesen efelé halad. És a pénz­ügyi megoldás is könnyebb ma, mint valaha; ma, amikor minden követelés befagyott, bi­zonytalanná vált, állami kötvénykibocsátás révén történő kiegyenlítése a reformos bir­tok hitelezőinek megfelelő megoldásnak lát­szik. Legalább annyit kell juttatnunk egy-egy igénylőnek, amennyi nem renteül, de munkaalkalmit szolgálhat neki és családjá­nak. És ezt valamennyire felszerelve kell adnunk, részben egyénileg, részben kollek­tíve a községek révén. Nem­ folytatom, hiszen órákig lehetne még beszélni erről, egy becsületes paraszti politika­­ programpontjairól, melyen szilár­dabban épülhetne fel az ipar és kereske­delem, a kisbirtok földadójának, házadójá­nak eltörléséről, ingyen tagosításról, mező­­gazdasági útpolitikáról, kultúrpolitikáról — úgy, ahogy azt a képviselőházban Zsi­linszky Endre eszmei magaslatokra emel­kedett egyik beszédében elmondotta. Bizonnyal ez volna az út, amelyen elindul­ni kell annak, aki ma a nemzetépítés nehéz munkáját vállalja.” Magyar Pál „új kapitalizmust” hirdet. De az a roppant válság, mely a világ­kapitalizmus egész organizációját ereszté­keiben rázza meg, magának a tőkés terme­lésnek szűkebb területén is felébreszti las­san a jobb lelkiismereteket és frissebb, fej­lődésképesebb, az aranyborjú imádatába bele nem rögződött elméket — szerencsére — idehaza is. A rablókapitalizmus órái meg vannak számlálva s akik — gazdasági szak­emberek — méltán aggódnak attól a vesze­delemtől, amit a rablókapitalizmus vesztett csatái nyomán a lesbenálló és felfegyverzett bolsevizmus jelent, jóelőre elébe kiáltják a veszedelemnek a maguk jószándékú, leszere­lő és kiegyenlítő reformgondolatait. Magyar Pál, képviselőházunk egyik érté­­kes gazdasági szakembere „Új kapitaliz­mus felé” című karácsonyi cikkében a Ma­gyar Hírlapban olyan bátor és becsületes hangot ütött meg, a mai kapitalizmus reví­ziója irányában, amit mi sem hallgathatunk el. Ezeket írja többek között: „Ha a szolidaritás nemcsak az együvé­­tartozók összefogásának irányában érvé­nyesül, hanem kiterjed a gyengébbek céltu­datos megsegítésére is, a legnagyobb prob­léma megoldódik. Országok és társadalmak relációiban egyaránt áll ez... Az új kapita­lizmus alapgondolata nem csupán az, hogy a szolidaritásnak a gyengébbre való kiterjesz­tését követeljük. Több megértést, szociális belátást követel azok részére, akik önhibáju­kon kívül a kapitalista termelésben elkerül­hetetlen dekonjunktúra áldozataivá válnak... Nem szükséges ehhez más, mint olyan erköl­csi átalakulás, mely lehetővé teszi azt a gaz­dálkodást, melynek keretében a legerősebb­nek, a legkiválóbbnak is csak akkor nyílik meg a bőségre való jogosultsága, ha a leg­gyengébbnek is biztosítva van a létmini­muma.” Nemes és okos szavak ezek, de úgy érzem, mégsem fejezik ki eléggé azt a perspektívát, amit a kapitalizmus revíziója irányában ko­runk színvonalán megnyitni lehet Mert nem elégedhetünk meg egyszerűen csak az erkölcsi átalakulással, az erkölcsi átala­kulás mindig lassú menetű, mi arra már nem várhatunk. Itt csak az organizációs módszer segíthet, amely gyors eredménye­ket hozhat és főleg kiszámítható eredmé­­n­yeket. A kapitalizmus revízióját, szerin­tem, elsősorban szervezeti reformokban, társadalmunk és államunk organizációjának észszerű és természetes átalakításában kell keresnünk. De mihelyt­ jó szándékú emberek között a cél közössége megvan, az eszközök összeválogatása már sokkal könnyebb. Károlyi Imre gróf a mezőgazdaság meg­mentéséről és a földteherren­dezésr­ől. Végül hadd idézzem Károlyi Imre gró­fot, aki szinte ugyanazon a napon, ame­lyen az én karácsonyi üzenetem megjelent a magyar középosztályhoz s melyben egy­ széles, nagy társadalmi és állami reform alapján a magyar gazdasági élet legsürgő­sebb teendőit vázoltam, igen gazdag sta­tisztikai adatokkal megtámasztva, majd­nem idóről-szóra ugyanazt hirdeti kará­csonyesti cikkében a Magyarság hasábjain. A magyar miniszterelnök édes testvére ezeket írja többek között: „A kivezető út, amely számunkra legalább is biztosan el­érhetővé teszi azt, hogy teljes gazdasági összeomlás nélkül kivárhassuk a világgaz­dasági események végleges kialakulásait, egyedül csak abban állhat, hogy megfelelő szükségrendelkezések hozatalával biztosít­juk mezőgazdasági termelésünk folytonos­ságát. Miután a mezőgazdasági árak ár­szintjének emelése nincs módunkban.... ■ ennélfogva okvetlenül le kell szállítani a mezőgazdasági termelés önköltségi kompo­nenseit, úgy a közterheket és kamatokat, mint az iparcikkek árát. Az állami inter­vencion­izmusnak minden — elvileg helyes — elítélése dacára feltétlenül szükséges, hogy a kormány az agrárollónak a mező­­gazdasági termelés önköltségének szem­pontjából annyira káros széjjelnyitásához erélyesen hozzányúljon és a belföldi gyár­ipari termelés azon részének árszintjét, mely a mezőgazdasági termeléshez okvet­lenül szükséges árucikkeket termeli, lej­jebb szállíttassa.” Bizonytalan tapogatódzás a Dunavölgy újjárendezése irányában. Mi mást bizonyít ez a szemle, minthogy eszes, művelt és jóindulatú emberek a leg­különbözőbb környezetbe, osztályba ágyaz­va is keresik a becsületes kibontakozás út­ját s az emberi szellem arisztokráciája hajlandó megtenni az elmaradhatatlan kö­zeledés nélkülözhetetlen lépéseit, sokszor egyéni, csoport- és osztályérdekek háttérbe­­szorításával is — a végveszeddem özön­vizének rettentő látomásától magábaszál­lásra szorítottam — a megértés, az ember­ség, a szenvedő embermilliók létéről és boldogulásáról jobban gondoskodó állami és előőrs

Next