Szabadság, 1933 (6. évfolyam, 1-45. szám)

1933-01-01 / 1. szám

2 hoz képest, s ugyanakkor az ipari ár­index 135-ön állhasson, hogy 55 pontnyi különbség, majdnem 100 százalék tá­tongjon a mezőgazdaság és ipar árai kö­zött. Pedig ezek még nem is az élet valódi tükrei: a kistermelők eladási árait, jórészt távol a nagyobb piacoktól és a kisfogyasztók által fizetett ipari ára­kat kellene gondosan összevetnünk, hogy az igazsághoz közelebb férkőz­zünk! És számításba kellene vennünk e nagyban való árak összehasonlításánál annak a fosztogató hadnak a munkáját is, amely a mezőgazdasági cikkek árait a falvakon még sokkal lejjebb nyomja, mint ahogy a nagykereskedelmi árakból következtetni lehetne s ugyanúgy a kis­fogyasztó ipari árait hasonlóképen ab­­normisan feljebb tornássza közvetítő ke­reskedelmünk sok mindenféle baja és túltengése révén. Népszövetségi biztosunk korábbi ha­sonló jelentésében az általános közép­­európai áralakulást is odaállította mérté­kül a mienk mellé, mondván, hogy kö­zépeurópai környezetünkben átlagosan 30 százalékkal estek az elmúlt években az ipari árak, míg nálunk legfeljebb 1, 2 százalékkal. És most még további rosszabbodást jelent számunkra a mező­­gazdasági árak tovább fokozódó esésé­vel. Minderre csak nem mondhatja a leg­­orthodoxabb kapitalista sem, hogy hát ennek így kell lennie! Ha így kellene lennie, ha ez megmásíthatatlan gazda­sági törvények természetes folyománya volna, akkor ugyan miért emelné ki Mr. Tyler ismételten az agrárollónak ezt az egyedülálló hazai túltengését egész Kö­­zépeurópában? És ha nem lehetne rajta segíteni gazdaságpolitikai eszközökkel! Nem hisszük, hogy a népszövetségi biz­tos akkor, amikor e kirívó tüneteket új­ból és újból kiemeli és egyenesen is meg­­bélyegzi, valami különleges államszoci­alista módszerekre gondolna a magyar árszínvonal kiegyensúlyozására s nem egy egészségesebb, emberségesebb és gaz­daságosabb árpolitika meggyökerezteté­sére. Nálunk mindjárt a tőkeellenesség vád­ját vetik a józan bírálat szemére, mihelyt ezeket és az ezekhez hasonló rikoltó és tűrhetetlen aránytalanságokat szóvá­­tesszük. Hát vájjon Mr. Tyler is, mint a tőke ellensége vagy gazdasági analfabéta mondja el mindezt? Nagybankjaink, mint a magyar kartelizált ipar tulaj­donosai és legfőbb irányítói és kartel­­­vezéreink, akik olyan mérhetetlen gyű­löletet halmoztak már eddig is magukra, még mindig nem hajlandók észretérni? Még mindig azt hiszik, hogy továbbra is és a világ végéig kivonhatják magukat a magyar válság következményei alól? Még mindig nem hajlandók valamit vál­lalni abból az óriási teherből és veszte­ségből, mely a külső és belső gazdasági válság összeadódásából a magyar dol­gozó társadalomra szakadt? A magyar gazda ráfizethet gazdaságára immár törvényszerűen évről-évre, a magyar kis­gazda és földmunkás évek óta tűri, hogy létének eszközei, jövedelme a 300 év előttihez képest a harmadára csökkent, évről-évre halmozódnak telekkönyvi lapján és adóívében a terhek tőkében és kamatban, többek között a becstelen 12 százalékos adóhátralékkamatban, éppen csak az ezernyi kedvezménnyel,­­más ter­melési ágak s a fogyasztó milliók rová­sára beállított kedvezményekkel körül­­becézett gyáripar uj­járól esik le az aranygyűrű, ha vállal valamit nem a mezőgazdaság, nem a kisipar és nem a fogyasztó, hanem az egész nemzet defi­citjéből? Nem veszik észre, hogy olyan mérhetetlen gyűlölethullámot dagaszta­nak maguk ellen, amely aztán nemcsak a mai elvakult és stílustalan kartelvezé­­reket és bankvezéreket fogja sújtani, hanem azt a gyáripart is, amelyhez min­den józan magyar agrárpolitikus is gör­csösen ragaszkodik, mint a nemzet gaz­dálkodásának egyik nélkülözhetetlen pilléréhez ? S ha már nem lehet észretéríteni ezt a nekivadult kapzsiságot és ezt a leg­kicsinyesebben gondolkodó vak önzést, ezt az öngyilkos önzést: hol van a Göm­bös-kormány, hogy észretérítse őket és rászorítsa egy józanabb árpolitikára? Hát lehet termelni ilyen szénárakkal, ilyen villamárakkal, ilyen benzinárak­kal, lehet fogyasztani és gyermeket ne­velni ilyen cukor- és tejárakkal? Lehet gazdálkodni ilyen búza- és szerszám­­árakkal, lehet építkezni ilyen tégla- és cementárakkal? És fenntartható így sokáig a magyar pengő az aranyszín­vonalon? Egy év alatt bankjegyforgal­munk 392 millió pengőről 348 millió pengőre csökkent, olyan törpe pénz­­mennyiség ez, amely mellett be kell hogy fagyjon előbb-utóbb teljesen a gazdasági élet, ha e csekély bankjegy­mennyiség nem tud sokkal erősebb for­galmat is ellátni, aminek pedig egyetlen lehetősége van: az olcsóság. A mezőgaz­dasági árakhoz való igazodása az ipari áraknak. A mai gazdasági hatalmasok és mindenfajta hitelezők vájjon jobban fognak járni, ha az árak józan és ön­kéntes lemorzsolása helyett, ami csak meghatározott százalékot vihet el va­gyonukból és jövedelmükből, majd az infláció során értékeik pusztulásának kiszámíthatatlan tengermélyére zuhan­nak? Nem vagyok olyan optimista, mint a miniszterelnök úr, aki olyan nagy remé­nyeket fűzött a munkaadókhoz intézett fölhívásához s a tőke belátásához. De bi­zonyos mértékű józan belátás mégis várható azoktól is, akiket a biztos és nagy jövedelem megszokása és a ceruza sokszor vajmi kétes realitása olyan vég­zetes irrealitásokba ránt e nehéz idők­ben. A mi kapitalistáink nem ismerik a kapitalizmus mai világszerte nehéz hely­zetét s nem érzik, milyen rettenetes ve­szedelmek peremén állanak. Azt sem akarják látni, hogy a csonka határokon kívül milyen drasztikus eszközökhöz nyúlnak a nálunk még sokkal kapitalis­tább jellegű országok társadalmi, gaz­dasági és politikai vezetői. Csak egy kis józanságot várunk tőlük, a maguk ér­dekében is, az ipari termelés megmen­tése és jövője érdekében is. Azt szeret­nénk, hogy a megteendő út 50 százalé­kát ez a józanabb belátás tegye meg és csak a másik 50 százalék háramoljon a kormány beavatkozására. Mert ezek az állapotok sokáig el nem viselhetők s a tőkére annál rosszabbul fog alakulni a jövő, minél kevesebb be­látással és segíteniakarással megy el­be az elháríthatatlanul eljövendő kormány­­intézkedéseknek. Új magyar történelem (Asztalos Miklós és Pethő Sándor magyar történelme. — Lantos-kiadás.) Határozott korszükséglet kielégítője a ma­gyar könyvpiacon olyan átfogó népszerű munka, amely a legújabb magyar történelmi kutatás eredményeit minden művelt magyar ember szá­mára tömören összefoglalja. Az Asztalos—Pethő történelem erre a feladatra vállalkozik. Első részét Asztalos Miklós, fiatal történész írta, aki e részben a szellemtörténeti iskola eredményeit foglalja össze. A mű hang­súlya azonban a Pethő Sándortól megírt utolsó századon van. A szabadságharc kitörésétől kezdve egészen napjainkig kalauzol itt a szerző a múltnak a jelenbe átnyúló, abban eligazítást nyújtó eleven részét ábrázolva. Munkájában szinte csak a tárgy azonos „Világostól Triano­nig“ című, évekkel ezelőtt megjelent könyvével. Másodszor szántva föl tudományos területét, mélyebbre hasít és e munkájával a kor tömör, telített, számára végleges ábrázolását nyújtja. Szemléletmódja a Világostól Trianonig óta meg­gazdagodott, gazdasági, szociális és külpolitikai irányban kiteljesült. Művében egyforma figye­lemmel van faji, közjogi, világnézeti, szociális motívumokra és nagyszerű egyéni erőfeszíté­sekre egyaránt. Megkeresi a történeti alakok el nem idealizált emberi arcát, tetteik személyes rugóit. Ekként eléri, hogy meggyőző történeti kép mellett reális történeti emberlátást és tör­ténetpolitikai iskolázottságot is ad. Kétségtelen, hogy egyes részei ma is vitatha­tók. Kossuth-képén például, akinek történeti iro­dalmunkban máig hiányzó életrajzát éppen tőle várhatnók, a szemlélő most több redőt és árnyé­kot vél fölfedezni. Pedig éppen Pethő Sándor volt az, aki a szabadságharc nagy magyar erő­feszítésében a romantikus szemléletmód és a Kemény Zsigmond-i fanyar kiábrándulás le­származottjai között a helyes utat megtalálta. Talán a jelen ráhatása is sokkal megértőbb e munkájában a Dunakonföderáció vagy annak legalább is terve iránt. Föl tudja fedezni annak a tőlünk független követelménynek, hogy az európai egyensúly érdeke egy szervezett és élet­erős dunai nagyhatalmat követel, kielégítését ebben épp úgy, mint a Deák—Andrássy kiegye­­zéses megoldásban, amely a nyugati vonalon ér­kezett el ugyanazon állomáshoz, mint a nagy Száműzött keleten. Mindezzel nem akarjuk azt mondani, mintha az 1867-es kiegyezésben szerzőnk még mindig nem azt a megoldást látná, amely a magyarság­nak oly viszontagságos történelmi életsors után, amikor talán mindig puszta léte volt probléma, újra megteremtette viszonylag legnyugodtabb és legmegfelelőbb létformáját a Duna völgyében. Pethő Sándor előadása szerint e mű nagy kül- és belpolitikai hagyományainak elsorvadása, va­lamint a benne nekünk adott lehetőségek föl nem használása igazán nem alkotóinak bűne. Már Tisza Kálmán kora valóban sivár lát­ványt nyújt. A hatvanhetes kiegyezés politiká­jának vele beálló hanyatlását Pethő Sándor minden lényeges pontban, úgymint földbirtok­politika, választójog, gyökértelen kapitalizmus kifejlesztése, elmarasztalja. Rendszerében az or­szágon ma is uralkodó érdekszövetségek szo­morú ősét és elődjét jellemzi széles külpolitikai háttérrel és társadalmi alapzatának átható elem­zésével. Talán csak a nemzetiségi kérdésben enyhül iránta, a kör közös tévedését ismerve fel benne. Aminthogy műve talán csak e rész­ben hasonlítható e korszak Beksics Gusztáv-i megítéléséhez. Szerzőnk fölvonultatja az ellentétes erőket is: a 48-as függetlenségi párt szociális, nemzetiségi és külpolitikai kérdésben ugyanazon tévedések áldozatát jelentő irányzatát épp úgy, mint ké­sőbb a néppárt szűk horizontú katholikus poli­tikáját. Valóban, míg az előbbiben visszhangta­­lanul vergődött Grünwald Béla szociális hala­dása, Mocsáry Lajos széchényies komolyságú nemzetiségi és Ugrón Gábor a függetlenségi iránynak egyedül megfelelő külpolitikai irány­zata, az utóbbinak a főúri és főpapi körök nép­szerűtlen stigmájával el kellett előbb-utóbb buk­nia. A forradalom eleven kis csecsemője ott ját­szadozik már a hanyatlás térdein. A közjogi és világnézeti problémaszemléletet Pethő Sándor a szociálissal kibővítette és elmé­lyítette, bár az utóbbinál valami logikai kegyet­lenség híján van. Ezt érezzük a könyv talán legegyénibb és megkapóbb, bár minden kelle­metlen szubjektivitástól ment részében ifjabb gróf Andrássy Gyula jellemzésében. Föl lehet vetni a kérdést, anélkül, hogy szerzőnkkel vi­tába szállnánk, elég volt-e a darabolt kormány tanulságaképen például a plurális választójog, — igaz, akkor Tiszával szemben hatalmas előre­lépést jelentő­­—­ „darabolt garádicsa“? Különben éppen a választójog kérdése az, aminél legjobban láthatjuk, hogyan húzható ki egy-egy problémakomplexumról egész kis ön­álló tanulmány szála a mű pompás szőtteséből. Majd itt, majd ott bukkannak ezek fel, a fejlő­dés menetébe szőtten és azt egy hatalmas tör­ténelmi kompozícióvá feszítve az olvasó lelki szemei elé. Pethő Sándor műve olvastán valóban min­denki átérzi, milyen nagy szükség van a nem­rég múlt magyar történelem megírására, az 1848-as küzdelmet előkészítő eseményektől a Világháború, sőt azután történtek egységes meg­mutatására. Egy egészségesebb magyar jövő gondolati előkészítése el sem képzelhető enélkül. Csak ilyen egyetemes és átfogó történelmi meg­mutatásra lehet felépíteni a magyarság lelkében egy új, igazabb társadalmi és politikai szemlé­letet is. Katona Jenő szabadság Revíziós fényjelek A francia kormányváltozással kap­csolatban, amely a revíziós gondolatnak nem egy barátját, köztük az új külügyi államtitkárt, Pierre Col-t is kormányra juttatta, a magyar revízió ügye is újabb fordulathoz érkezett. A legutóbbi Churchill-féle revíziós nyilatkozat után, amely az első eset volt arra, hogy a békeszerződések létrehozásában aktív részt vett államférfi foglalt azokkal szemben állást, az utódállamok hivatalos körei ijedten figyeltek föl. A belgrádi kisantant kon­ferencia demarsra készült, amely Anglia és Olaszország tiltakozása foly­tán a francia kormány határozott utasí­tására maradt el. Úgy látszik a francia külpolitika lassan kész lesz terhes tá­maszait elejteni és magát új dunavölgyi külpolitikára elszánni. Erre vall az Emberi Jogok Ligájának legutóbb­i határozata is. A francia radikális közvéleménynek Victor Basch elnöklete alatt álló társa­sága, amely a nagy francia forradalom híres deklarációjának eleven hagyomá­nyát őrzi, eddig teljesen érzéketlen ma­radt a magyar panaszokkal szemben. Az idők jele, hogy ugyanaz a liga ma már a békeszerződésekben elköve­tett igazságtalanságokról beszél és azok békés revízióját sürgeti. Levél a pártvezérhez KEDVES BARÁTOM, engedd meg, hogy min­denekelőtt úgy magam, mint alulírott munka­társaim és barátaim nevében tolmácsoljam őszinte köszönetünket mindama megértő segít­ségedért, amit művészpolitikai elgondolásunkkal szemben eleddig tanúsítottál. Most már —s elképzelhetetlen nehézségek kö­zött — megérett a helyzet arra, miszerint elgon­dolásainkat egy, a „Nemzeti Szalon“-ban január végével rendezendő, kiállítással tegyük nyoma­tékossá. Mi, akik vállaljuk a ténylegesen radikális ma­gyar művészpolitikát s az ezzel járó új, korszerű és magyar művészeti iránykitűzéseket, tisztában vagyunk azzal, hogy minden vonalon t­yik­, avagy hát mögötti támadásoknak leszünk kitéve. Ez idő­­szerint is ebben az országban még mindent nyu­gatról, hazafelé irányozva jutott némi elismerés­hez, észrevevéshez, ami egy önérzetes magyar művésznek lehetett kényszerítő életkörülmény, de nem elvárható jogos követelés eredményes munkája után. Csak akkor lehet magyar művé­szeti jelen és jövőről szó, ha ez a rendszer meg­változik. Azonkívül a külföld jogos kritikája, amely minden elismerés és kitüntetés mellett annyiszor hangzik: „szeretné látni azt a haladó magyar művésze­tet, amelyről nem lehet felismerni Párist, Münchent, Berlint vagy Rómát, hanem azt, hogy tőzsgyökeresen magyar ...“ Ez a jogos kritika pedig cselekvésre kell, hogy ösztönözzön bennünket, akik érezzük, hisszük és tudjuk is, — mi a magyar elhivatottságunk. Mi tehát, kik nyíltan merünk kiáltani ilyen merész iránykitűzéssel, — először, ebben az óva­tos, megalkuvó, elgerinctelenedett, egyéni érvé­nyesülésekért mindent vállaló művésztársadalom­ban, természetszerűen számban hadsereggel nem indulhatunk. De ez nem is fontos! Fontos azon­ban, hogy az előőrs elindult... és igyekszik fel­deríteni és az elkövetkezendő harcokat beve­zesse. Ez­t a művészi munkát álljuk, s elsősorban jómagam, aki huszonötéves, eredményes munká­val eleddig távol állottam minden nemzetközi és belföldi sikertől — éppen tiszta magyar és meg nem alkuvó művészeti iránykitűzéseim miatt. Merjük állani azonban ma már elegen, abban a tudatban, hogy ez a korszerű, igaz és magyar irányjelző munkásság, a jövőbe kiható alapvetés nem marad értetlenül az új érzelmesek előtt, s elindulhat majdan a magyar megértésen át nyu­gat és kelet felé... Ebben a nehéz munkában kérjük­­továbbra is jóindulatú támogatásodat. Ez alkalommal,­­ tu­datában igaz magyar politikai célkitűzéseidnek, ami művészpolitikai nézeteinket hathatósan alá­támasztja, s kérünk, vedd tudomásul testületi csatlakozásunkat a „Nemzeti Radikális Párt“-hoz. Mindannyiunk tiszteletteljes köszöntését tol­­mácsolva, vagyok igaz barátsággal Budapest, 1932 december 5-én régi híved: ifj. Gulyás Ferenc, Makay Mészáros Dezső, hangai Szabó Miklós. Makay Mihály, ifj. Fáy Aladár. Illés Péter. Antal József. Némethy Béla. Büky Béla. Boromissza Tibor. Dr. Edvi Illés István. Újabb adóintézkedések Egy kis öröm az ürömben. A pénzügy­­miniszter egyik három évvel ezelőtt ki­adott rendelet alapján január 3-ig szüne­telteti az adóvégrehajtásokat. Addig te­hát nyugodtan aludhatnak az adóhátra­lékosok. Ennél a rendeletnél sokkal többet je­lent a fináncminiszter azon rendelke­zése, amely új alapokra kívánja fektetni az adóbehajtás rendjét, amelynek gya­korlatba való áttétele a január 3-ig tartó türelmi idő szerint, csak ennek lejárta után történhetik meg. A pénzügyminiszter rendelete elsősor­ban is különbséget kíván tenni a fizetni nem tudó és a fizetni nem akaró adóhát­ralékosok között. Az előbbieket kímélni kívánják. A rendelkezés végrehajtására képes­ség- és készségvizsgáló bizottságokat ala­kítanak a helyi viszonyokat teljesen is­merő férfiakból. Az ilyen bizottsági tago­kat a pénzügyminiszter nevezi ki. A bi­zottságok ténykedése abban merülne ki, hogy ezek fogják az adóhátralékosokról megállapítani, hogy tudna-e fizetni, ha akarna, vagy önhibáján kívül került fi­zetésképtelenségbe. Az elgondolás szép. Ha a végrehajtás­nál mellőzik a politikai, rokonsági, ba­rátsági kapcsolatokat és önzetlenül hajt­ják végre a bizottságok a rájuk rótt mun­kát, akkor a rendelet nem fogja eltévesz­teni üdvös hatását. Ellen esetben nem fog többet érni a fabatkánál.

Next