Szabadság, 1935 (8. évfolyam, 1-48. szám)

1935-01-27 / 1. szám

A magyar fiatalság hangja Hívjukf és várjuli a magyar ifjúságot A magyar erők új összefogásával a felveendő harcunkban bízó re­ ,­ménységgel számítunk a magyar­­ fiatalság felsorakozására is. Ha van a nemzetnek olyan rétege, amelyet fokozott mértékben érde­keiket a magyar jövő, úgy éppen a fiatalság az. Az a magyar ifjúság, amelynél szervezetlenebb és magá­­rahagyottabb szintén alig van a nemzeti közösségben. A nagy világomlás, amely a há­ború és forradalmak nyomán alap­jában rázta meg társadalmi ren­dünket, egyaránt bizonytalanná és reménytelenné tette a jövőt úgy a földműves, mint a munkás és in­tellektuális ifjúság számára. A pa­raszt fiatalság mindmáig szerve­zetlenül néz a fenyegető jövő elé. A munkásifjúság régi szervezetei erőtlenekké és alkalmatlanokká váltak arra, hogy meglássák és vállalják az új idők új nemzetépítő feladatait. Az intellektuális ifjúság pedig nemcsak nem találta meg a vele azonos sorsú földműves és munkásifjúság felé a kapcsolatot és szellemközösséget, de a saját tá­borán belül is apró és részérdeke­ket képviselő csoportokra hullt szét. A magyarság egyetemes érde­keit hordozó s a nemzeti élet újjá­építését célzó program elveszett. Jövőbe nyúló problémák helyett apró kérdések nyomultak homlok­térbe, amelyek az ifjúsági egyesü­léseket nem tudták egyetemes moz­dulásokká szélesíteni, így a fiatal­ságban nem fejlődhetett ki a közös­ségi szellem és a közös harc szük­ségérzete, fegyelme és szervezett­sége. Az ifjúság nem szokta meg, hogy fontos és döntő kérdésekben közösen foglaljon állást s részt ve­gyen a nemzeti jövő továbbépítésé­ben. A magyar művelt ifjúság nagy tömegeit az elmúlt 15 esztendő valóban rosszul nevelte Nevelte a nyomorúságon keresztül kicsinyes álláshajszára és az álláshajszával mindennel való megalkuvásra. Ne­velte egy beteges, a magyar törté­nelem széles távlatait és tenger­­mélységeit felejtető kicsinyes osz­tályönzésre. Nevelte a mindnyájun­kat szülő és dajkáló nagy magyar népmedence elfeledésére, a magyar história évezredes igazságainak és csak hősi erőfeszítéssel megköze­líthető céljainak elkendőzésére. Ne­velte egy terméketlen középosztály­önimádat kifejlesztésére. Nevelte a kiegyezés korszakának tiszteletébe és a 48-as hagyományok elvetésére. Nevelte Deák Ferencre Széchenyi István nélkül és Széchenyi Kos­suth nélkül. Nevelte kossuthi szóla­mokra és kuruc jelszavakra mind­ama nagy és szent törekvések és hagyományok megtagadásával, amikért Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos nemzeti felkelésüket szítot­ták és vezették. Nevelte Kossuthra Görgei nélkül s militarista szóla­mok és együgyű német cirill for­máit importálva folytatta a ma­gyar katonai szellem kiforgatását ősi valójából, szépségéből, nagysze­rűségéből. Nevelte egyesületesdire, a magyar léleknek olyannyira ide­gen Vereinsmeiereit hurcolt be a germán világból ifjúságunk szá­mára is és a politikátlan német lé­lek kétségbeesett és idétlen ugra­­bugrálásait megtéve új világesz­mének, tovább irtotta az ifjú ma­gyar lelkekben az ősi politikai ha­gyományokat, képességeket s a hi­tet a nemzet politikai géniuszában. Német mintára hirdetett fajvédel­met s közben elhomályosította a magyar fiatalság elől az ezeréves verhetetlen igazságot, hogy mi po­litikusok, katonák és művészek nemzete vagyunk elsősorban. En­gedte homályba borulni, elkallódni a magyar ifjúság lelkében a nagy magyar és nagymagyar politikai célokat, az ősi dunai gondolatot, a mi dunavölgyi elsőségünk tudatát és ösztönét s a mi ősi testvériségün­ket a Dunavölgyének többi népei­vel. Kuruc jelszavak alatt sodorta bele ezt a mi szerencsétlen ifjúsá­gunkat soha nem képzelt mére­tekig a német imádat és labancság szörnyű idegenségeibe. Elmosta az ősi gyökerű magyar demokrácia, alkotmányosság és parlamentariz­mus széles és tiszta horizontját ez ifjúság szeme elől, hiábavalóság­nak és elavult ócskaságnak bélye­gezte a magyarság világraszóló történelmi küzdelmeit a nemzeti önkormányzatért és idegen életfor­mák divatjával hódította meg a magyar ifjúság hazulról hozott tisztább ösztöneit és homályosí­­totta el látását. Lecsonkít­tatásunk arra az egyre lett volna jó, hogy a magyarság elmélyedjen a maga egyéniségének, sorsának, múltjá­nak és jövendőjének vizsgálatába és munkálásába. Ehelyett soha ide­genebb szellem nem rontotta és mé­­telyezte a magyar ifjúságot, mint ma, amikor önmagába roskadt­­a önmagának is csak alig felére csök­kent a magyar állam mostani ke­retei között. Lehetetlen, hogy ez a rontás örökké tartson s hogy a magyar ifjúság, amely egyesegyedül vere­­kedheti ki a jobb jövőt, amely egyesegyedül szárnyalhat a ma­gyar történelem igazi magasságá­ba s amely egyesegyedül tagad­hatja meg a 67-es múltat kellő tör­ténelmi nyomatékkal, mindazt, ami 1867 óta egyre fokozódó ütem­ben ásta a trianoni sírt, meg ne ta­lálja az utat ahhoz a szuverén, kü­lön világot jelentő és a maga kul­ön­d♦♦♦♦♦♦♦» »»♦♦♦♦♦»♦♦♦♦♦♦♦♦♦ világában egyedül európai ma­gyarsághoz és magyar mértékhez, melynek a magyar művelődés ki­váltságos posztjain egy Ady Endre, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Mó­ricz Zsigmond, Tamási Áron vagy Makkai Sándor mutatják az utat, — sajnos, csak a művészet, történe­­lemlátás és népi önismeret terén, homályban hagyva és még jobban kiemelve a magyar politika vilá­­gíttatlan útjait. Meghalt ez a nemzet, legalább is a magyar történelem európai mé­retei számára, ha a magyar ifjú­ság vissza nem talál a maga fölsé­­ges magaslataira, a magyar politi­kai géniusz elhagyott és begyepe­sedett útjaira s ha nem tud itt olyan szellemi tüzeket gyújtani a félig-meddig szabadnak megma­radt csonka magyar földön, ame­lyek messze világítsanak minden magyarok és minden idegenek szá­mára s amelyek ismét a nagy világ elé vetítsék az elfeledett és megta­posott igazságot, hogy Attila, Ár­pád, Mátyás király, Zrínyi Miklós, Petőfi Sándor, Kossuth Lajos és Ady Endre nemzete vagyunk. Mi hívjuk és várjuk ezt a magyar if­júságot, mely széttöredezett a tör­melékekbe hullott magyar élettel, de amelynek emlékeznie kell a ma­gyarság európai létének és hivatá­sának őstörvényeire, mikor az idők teljessége elkövetkezik. ,,A­ népből és a történelemből fakadó ezer esztendős magyar radikalizmust hirdetem“ Bajcsy-Zsilinszky Endre válasza Eckhardt Tibor támadására A Nemzeti Radikális Párt budai első kerületi szervezete pártvacso­rát tartott a várbeli Balla vendég­lőben, amelyen Krivoss Árpád fő­városi bizottsági tag köszöntötte Bajcsy-Zsilinszky Endrét, majd Hajnóczy Sándor dr.­i szegedi és szegedkörnyéki szervezetek veze­tője tolmácsolta a fővárosi párt­tagoknak Szeged üdvözletét. Ezután Ba­jcsy-Zsilnszky Endre emelkedett szólásra és hosszabb politikai beszédben foglalkozott az aktuális külső és beső politikai eseményekkel. Reformkorszak és rad­iaizmus Majd válaszolt ara a támadás­ra, melyben újévi beszéde során Eckhardt Tibor, a független Kis­gazdapárt vezére létesítette. — Eckhardt Tibi barátom — mondotta Zsilinszky többek között — nem ért velem egyet a radika­lizmusban. Volt ugyan idő, nem is olyan régen, amiké, ha nem is programban, de harcmodorban és hangban Eckhardt sokkalta radi­kálisabb volt válni. De rendben van, nem ért velem egyet. Hitet tett újévi beszédében a száz év előtti naiy refomkorszak politi­kája mellett, amlelyet általában 1830-tól 1848-ig sokás számítani. Csakhogy ennek a reformkorszak­nak különböző napjai voltak: volt egy Széchenyi-érszaka és volt egy Kossu­th-korszaja. — Széchenyi a »fontolva hala­dás« módszerét és általában a kon­zervatív refompolitikát vallotta­k magáénak Kossuthtal való vitái­ban, bár valójában ő volt a forra­dalmibb lélek. Kossuth pedig gyors ütemet akart és gyors üte­met is csinált s szerintem a törté­nelem a két óriás vitáját végül is Kossuth javára döntötte el. Mert a szabadságharc világtörténelmi méretű erőfeszítése, csodálatos politikai, katonai teljesítményei és az abból fakadó belső erőérzetű presztízs nélkül ma talán még Csonka-Magyarország sem volna már. — Én világosabban fogalmazom a magam politikai irányát, mint Eckhardt Tibor: én nemcsak vágy általánosságban, a konzervatív és radikális változatokban gazdag 100 év előtti reformkorszakba hor­gonyozom le a magam politikai eszméit, terveit, céljait, hanem éle­sen és határozottan a kossuthi esz­mékbe és a kossuthi radikaliz­musba. 85 esztendő mulasztásai — Azért vagyok radikális, mert 1­8,5 esztendőnek a mulasztását kell behozni. 1867-ben vagy a 80-as években még lehetett volna »fon­tolva haladni«, de mivel akkor semmi sem történt a magyar népi erők megmentésére, megerősítésé­re, kibontására, most már csak na­gyon meggyorsított ütem segíthet. Majdnem egy évszázad el nem in­tézett problémáit kell most meg­oldani, hogyan lehet azt másként, mint gyorsított ütemben ! „Lassan ki a németbarátságból!“ — De Eckhardtnak azt a bírála­tát sem tartom túlságosan idősze­rűnek, amelyet az én külpolitikai elgondolásomról mondott. Én az ő helyében alighanem elismertem volna, hogy bizony az idők és ese­mények engem igazodtak. Hiszen Eckhardt egy jó félévvel ezelőtt egy hét múlva bekövetkező An- I­schlusst jósolt és kinevetett en­­gem, mikor én ezzel szemben az olasz-franci közeledés elhárítha­tatlan bekövetkezését igyekeztem előtte és mások előtt is — bizonyí­tani. És hogy »megenegedhetetlen hangot használtam egy°s nagyha­­talmikkal szemben?« Egyszerűen csak tiltakoztam és harcoltam az ellen a német birodalmi poétika el­len, amely bennünket röviden csak »z?mtm«-nak vagy éppen »német Vorfelde-nek tekint és hirdetnem, hogy a magyar ezeréves állam­eszme összeegyeztethetetlen a Né­­met Birodalom hitleri keleti politi­kájával. Azt hiszem, nem messze van már az az idő, amikor új bizo­nyítékok is adódnak majd az én külpolitikai felfogásom helyessé­gére és józanságára. Bizonyosra veszem, hogy a közeljövőben Ma­gyarországnak lassan áldozkodnia kell a túlságos és eddig nem sok jó­­val kecsegtető németbarátságból. Bajcsy-Zsilinszky Endre fejtege­téseit hallgatósága nagy figyelem­mel és helyesléssel honorálta.

Next