Szabadság, 1937 (10. évfolyam, 1-51. szám)

1937-01-03 / 1. szám

birtokosok befolyása mindinkább csök­kent, azzal együtt csökkent ennek az uralkodó osztálynak politikai érzéke is. Hiszen másként nem volna megérthető, miért nem nézett szemébe ez a közép­­osztály a nemzeti élet nagy problémái­nak, a választójognak, a földkérdésnek, a nemzetiségi kérd#*u*k - • • *w- Trianon csak részben hozott m­ás­problémákat, de ez a középosztály, mely a hatalmat újból biztosító magának,­­ sem a régieket, sem az újakat nem ol­dotta meg. Összetétele bizonyára meg­változott, manapság még kevesebb benne a régi középbirtokos családok leszárma­zó­ja, bármennyire megszaporodtak az új sütetű, nemesnek látszó nevek viselői. De politikai alkotóképessége a­z utóbbi 15 év tapasztalata alapján alig­ gyarapo­dott. É­s nem tudom, minő jogon lelünk mi középosztálybeliek attól, hogy a sze­gény nép politikai hatalommal felru­házva, áldozatává válh­atik mindennemű propagandának, mikor kaféjaosztályunk­­­ban ugyanezt látjuk- Középosztályunk tekintélyes része illúziókba burkolózva képtelen a politika valóságait elfogadni s azt kell hinnünk, hogy szegény népünk is világosabban látná a dolgokat, ha po­litikai tevékenységre alkalmat adnának neki Né­l­­álzabb beszéd kellene Szóváteszi még Szegfű Gyula közép­­osztályunk külpolitikai tájékozódóké­­pességének hiányosságait, a tényleges külpolitikai és hatalmi erőktől függet­lenül gyártott henyg illúziókat és üres reménykeltéseket és reménykedéseket, a nemzet szerves felépítettségének hiányát, m­­elyet nem tud pótolni „az általános hazafias érzés"* 1, a „specifikus magyarság“ szempontjainak elejtését a tüzes magyarkodások formái között. Valóban mindez így van, sőt még ugyabban. Ugyabban elsősorban azért, mert népünk állítólagos politikátlansága úgy, ahogy Szekfű Gyula írja, legfeljebb féligazság. Az igazság egyik fele az, hogy a magyar nép politikai tanultsága valóban minimális, de a másik fele vi­szont az, hogy politikai ösztöne és nyers tájékozódóképessége ma is toronyma­­gasságban trónol középosztályunké fö­lött. Ugyabban azért is, mert középosz­tályunk politikai kultúrájának tátongó hiányosságait nem fejezi ki eléggé Szek­­fünek ama megállapítása, hogy „e réteg politikai alkotóképessége az utóbbi 15 év alatt alig gyarapodott“. A teljes igaz­ság az, hogy nemcsak semmiképpen sem gyarapodott, hanem mélyen alá­­süllyedt a háború előtti magyar politikai színvonalnak. És az sem fejezi ki elég tisztán a helyzetet és az igazságot, mi­kor Szekfű megállapítja a mai közép­­osztályban a régi középbirtokos csalá­dok leszármazottjainak további csökke­nését a háború óta, IS’verseben és vi­­lágosabban kell kimondani az igazsá­got: nem a régi középbirtokot elem csökkent csupán, hanem sajnos, általá­ban a vérbeli magyarság arányszáma vékonyodott meg a vezető rétegben. A vérbeli magyarok, akik akárhonnan jöttek, alulról, a szegény névtelen töme­gek rétegeiből, akár felülről, a régi­ bir­tokos nemességből, mindenképpen a ma­gyar fajta páratlan politikai tehetségét hozták, képviselték s adták a nemzetnek. Olyan ez a magyar politika ma, mint amilyen volna a magyar kereskedelem, ha máról-holnapra minden zsidó keres­kedőt kiparancsolnának munkahelyéről: a vérbeli magyarság visszaszorulásával vége a színvonalnak, vége a tehetség­nek, vége a széles szemhatárnak, vége a magyar gondolat sugárzó egyetemessé­gének, hódító­ magasrendűségének, az ezeréves hagyományok tiszteletének, e nyodományok eleven hatóerejének, istthéni Rusztem írja­­egy karácsonyi nyilatkozatában, hogy ne védjék a nem­zetet a nemzet ellen. Igaza van, nincs is nevetségesebb dolog, mint mikor egy törpe, összeverődött és pedig silány kontraszelekció útján összesodródott ki­sebbség a populus verssecziamis pózába vágja magát 1936-ban, nemzetté nevezi ki magát és ezt a fiktív nemzetet az igazi nemzet ellen akarja megvédeni. De leg­alább ennyire otromba képzelgés a ma­gyar pub­likát csinálni vérbeli magyarok nélkül, a vérbeli magyarok következetes és eéhatis lettraritásával, kispolit^viml a népszet politikai közösségéből, a hnta­­lomból, a. jogból, a ^é^vérp^M' ?$a­dósból —• -v1 Meg egy kis beismerés... Ezt kellene egyszer Szekfü Gyulának a maga történetírói tekintélyének pulpi­tusáról megmondania, persze szebben és a történetíró nagyobb hitével Csakhogy­ ezt egy nagy beismeré­sen kellene kezdeni az ő részéről: beis­merésén annak, hogy bizony az ő törté­netírásában idáig nem méltányolta eléggé azt a bizonyos „specifikus magyar­ságot“, boldog volt, ha megállapíthatta, ill„„ i­­ttawmm milyen odaadóan próbált belesimulni a XVIII. század második felének magyar­sága az idegenből hozott formákba, ke­retekbe, még Mohácsot is jórészt az ön­kormányzati szellem túltengésének ro­vására írja s mindenütt, a politikát, a magyar nemzet politizáló hajlamait ki­fogásolja, mindig és mindenütt a tekin­télyek pártján van és egy kicsit gyana­kodva kíséri a nemzet nagy lázadásait, a Werbőczire támaszkodó „magyar gló­busznak­ inkább csak szűk szociális ho­rizontját látja, széles jogászi és politikai szemléletét észre sem veszi. Széchenyi­nek forradalmár egyéniségét alig látja meg, de kiemeli a politikus vonásait és hiányosságait és általában végigvonul történetírásán egy bizonyos ki nem mon­dott vonzalom a történelem apolitikus tényezői irányában. Most aztán láthatja, mit ér a magyar közélet, mit tud kihozni és alkotni magából valami szépet és na­gyot a ..specifikus“ magyar politikai látás, gondolkodás, tehetség nélkül. Szekfü mindig az önkormányzatot so­kába és a nemzeti önkormányzat for­máinak eltévelyedéseivel azonosította sokszor magát az önkormányzati szel­lemet is, a középosztállyal szemben több­nyire az oligarchia jelentőségét szerette kiemelni, a köznemességével szemben a főnemességé. Holott mi más volt mond­juk­­Mátyás király idejében ,a köznemes-. réR 7*i*^özészfártsikö»'.'«s kisnemesség tömegcipők szerepe­l a fonemességgel' szemben, plusz IPh a nagy dolgozó töme­geké a mai kapitalista és nagybirtokos oligarchiákkal és a mai elzárkózó és ha­talmi beltenyésztésre berendezkedő si­lány középosztállyal szemben? Most aztán láthatja Szekfü Gyula a maga szemével, mit ér a „természetes kiválasztás“ szabad intézmények és va­lóságos nemzeti önkormányzat nélkül s a mennyi haszon származott abból, hogy szerencsésen sikerült közös erőfeszítéssel kiszórni a magyar közéletből a politizá­lás ősi hajlamait és készségeit és sikerült Werbőczit is végképpen kiirtani a nem­zet köztudatából, megtartván belőle az egyetlen rosszat, a szűk osztály­érzést. Majdnem egy évszázad dolgozott azon, hogy szétverje azt a sokat szidalmazott ,­magyar glóbuszt“, nemcsak állampoli­­tikai, hanem szellemi értelemben is- Tö­kéletesen sikerült mind a kettő. S Szekfü Gyula is megtette a magáét a magyar glóbusz ellen való szellemi hadjáratok során. Most aztán itt az ideje, hogy észrevegye: segítenie kell és pedig az elsők között éppen neki, hogy ezt a ma­gyar glóbuszt megint ne csak vissza­ül módjuk, hanem vissza is teremtsük valamiképpen Autó az utcánkban írta: SZABÓ PÁLA nyáron egyszer autó száguldott Jae &* utcánkba, az Alsó-sorra, éktelenül tül­költ és a házak homlokára kente a part. Nagy esemény ez erre mifelénk. Hiszen eb­ben az utcában még szekér is elvétve akad, lévén közkedvelt közlekedési eszköz az apos­tolok lova. Én szőlőt kapáltam éppen, az autó­raegátt 4 szomszéd ház előtt, perc múlva átszólt hozs­ám 8 szomszédasszony, hogy mennék által egy kicsit. — Mingyá’, mondom, — csak megtisztí­tom ezzel a kapát. Aztán átmentem­. Az autó állt a szomszédok előtt, a soffőr a volán mellett könyökölt és olvasott. Nyárban, autóban, az utcánkban, regényt olvasott a soffőr. Színes Regénytárt. Minden asszony, minden ember, minden gyermek, aki csak otthon volt, most kint állott az utcán és néz­tek mindannyian kelet felé, az utca vége felé, ahol mink és a szomszédunk lakik, és ahol az autó állt. A nagy utcáról is jöttek le a si­kátoron, az asszonyok leginkább, tétovázva, kötő alá dugott kezekkel. Gyermekek is jöt­tek, nyargalászva, kongatva. Otthon érezték az utcában magukat. Az autót körülugrándoz­­ták, de a soffőr olvasott. Az asszonyok tisztes távóságban álltak, valami révületben, érez­ték, hogy nagy dolog történik odabent. Arcu­kon tombolt a félelem: az utcába érkezett Sutó nem jót jelent. Benyitottam a kaput. A tornácon egymás háta mögött zsákok. Búza, árpa, valamelyes rozs, lehet úgy tíz-tizenkét zsákkal Egy év­nek minden fáradsága, imádsága. Az ól előtt fekszik a szomszédasszony, az ángyom . . Hanyatt. Mellén a ruha kibontva, két keze, mintha keresztfán volna, szétterítve. Úgy fekszik ott, holtravált orcával, széjjelomló testtel, mint akit leszúrtak. Leütöttek. Egy asszony, a harmadik szomszédból való, hordja rá a vizet a közeli kútból, de az csak fekszik, mozdulatlan és hörög. Hörög, mint az állat, ha torkába s­an a kés. Más asszony, odábbról, a sikátorból, jajgatva szalad át az udvaron, azt mondja: Jaj-jaj. Jaj-jaj. — S mezítelen talpa csattog a porban. Zaj hajlik ki a konyhából, benyitok. Akik bent vannak, megannyiakat ismerem jól: ügyvéd, gépírőlány, meg az állami végrehajtó. — Tessék mondani, vájjon lesz valami baja a néninek? — Jön elébem a lány, sze­me könyörgő, a kezét tördeli. Mit mondhatok? Ha ez se baj, hogy egy asszony, aki nyugodtan tegz-vesz, jön­ m­eeg az udvarán s egyszerre csak egy autó elüti amúgy kintről, mintegy távütéssel. És most a hátán fekszik, akkor én nem tudom, mi a baj. Hiszen, ebből a bódulatból a halál isteni megváltás. — Mingyá’ megtudom, — mondom, — s újra kimegyek. —­• Komármasszony, ni. Ide hallgassék mán, komám asszony .. . —- költögeti egy azóta ér­kezett ember, s kezével hessegeti az asszony szederjes arcára szálló legyeket. Az utcaajtóban felzendül a sírás, mint a szavalókórus. Úgy sírnak, mintha a jöven­dőbe néztek volna az asszonyok. A nyitott utcaajtón keresztül látom, hogy­­éppen most fordít a soffőr a regényben. — Ugyan, hogy lehet már ennyire szívére venni ezt a csekélységet, -- méltatlankodik a végrehajtó, hiszen emberi dolog ez na­gyon. Megesik ez mindenkivel.-Azért a het­­ven-nyolcvan pengőért... s rám néz, hogy mondanék tán én ennél valami jobbat, valami törvényig­azolóbbat. De nem tudok- Semmit nem tudok mondani. — Istenem, Istenem, tördeli a leány a kezét, lelkében gyötre ijedelem, de körül­m­enni nem mer, csak úgy kémje­ félve, re­megve az ő­ felé.­­— Hiszen, régóta húzódik ez már, — mondja az ügyvéd, most már kénytelenek voltunk megtenni az árverést. Csak a gazda jönne már haza... Nézek egyikről a másikra, a végrehajtóra, aki, Nagy.Magyarország boldog idejében tiszt­viselő volt a váradi káptalannál. De a ro­mánok szétszedték a káptalan birtokát, a tisztviselő menekült lett. Mit is csinált volna odaát birtok nélkül? Nézem az ügyvédet, aki, igen derék ember hírében él a környéken. Nézem a gépirólányt, akit féltő habusgatással harcolt keresztül a középiskolákon az édes­anyja. Csinos, szép leány. De hiába minden, mert minden úgy van, mintha ezek, együt­tesen ütötték volna el saját portáján azt az asszonyt. Az autóval... Vagy nem is ők, ha­nem valaki más. Ezeket a sodródó, kavargó élet valami szörnyű szakadék szélére lökte, nem tudnak másként megállni a parton, csak úgy, ha keresztül gázolnak utcákon, udvaro­kon és asszonyokon és magya­rokon. Most ezek kerülnek elébük, máskor meg más. Mert ilyenek lettünk mink, magyarok. Saját vé­rünket esszük, isszuk, mint a pelikán. — Mégis, nem lehetett volna találni más megoldást, ügyvéd úr? -e- kérdeztem én, mert nem tehetek róla, végtelen nagy az a kín, amit érezek. Ismerem én jól, ezt az as­szonyt, az ángyomat, a szomszédomat, a bá­tyámat, aki tisztaszemű szép idős ember. A hetven körül. Két-három gyermeket elteme­tett élete elején tífuszban, himlőben. Egyet, aki megnőtt, a Doberdón hagyott, akivel egy ezredben szolgált a világháborúban. Nem maradt senki közelükben. Csak a munka. A munka! Az életet adó, eleveneket megtartó, holtakat megnyugtató, magyar munka.­­r~ Nem. Mert becsületsértésből származott a dolog. Válaszol az ügyvéd És elmondja sorba a történetet. Hogy egyszer a tyúkke­­reskedőknek konkrerrensüik akadt a piacon, em ezek zsidók voltak, amaz magyar ember, és ez az asszony azt hangoztatta, hogy ma­gyar embernek magyart kell pártolni, nem a zsidót... hát így keletkezett. És erre a faji öntudatra ráment egy évnek a termése, ren­geteg munkának az eredménye. — Jön pián Lajos bátyán­! Jön mán s­aját bátyám! — hangzott a bizakodó kiáltás az udvaron, mintha a gazda étkezése a dolgokat meg tudná változtatni. Valóban jött. Kaszával a vállán. Megállt a ház előtt, az eperfa alatt s aztán nézte a vergődő feleségét az ól előtt, ahol körülötte már tócsává gyűlt a rálocsolt víz. Aztán az utcán ólálkodó autót nézte, aztán az em­be­­reket, aztán a konyhából kitóduló urakat, a zsákokat mindent, mindent. Úgy nézte, mintha ideg­en udvarra tévedt volna ,be. " — Nézze csak, Rózsa bácsi, — mondotta az ügyvéd, »­ nézze csak, felírtuk a terményt, de azért nem visszük el, ne féljen. Isten ments, hogy elvigyü­k. Csakhát... azt a het­vennyolc pengőt mégiscsak muszáj befizetni. Október elséig adunk haladékot Érti, Rózsa bácsi? Ha-la-dé-kot adunk október elsőig. Akkor majd hozza be az irodába. Szája re­megett, mikor mondta. Valam­i papirost hagytak a konyhaasztalon, siettek kifelé az udvarról. Hátranéztek az ól előtt vergődő asszonyra, a kaszás parasztra és kimentek az utcára. A soffőr az ajtóra szögezett táskába gyűrt k­i regényt, a motor dorombolni kezdett, a kis­asszony beugrott, utána az ügyvéd, a végre­hajtó, aztán por borult a házak homlokára. A nép az utcán sokáig álldogált még a por­­ban aztán széjjeloszlott ki-ki az otthona felé. Végül az asszony felült a földön. Csodál­kozó szemmel nézte az epszfa alatt a c­során után. Az viszont őt nézte, az asszonyát. Én ott hagytam őket, mert soha nem tudhatja az ember, hogy váljon egyszer nem ilyen nézé­sek kereszttüzében fordul-e fel fenékké!­­ mi január­a. 1957 MÁJUS—NOVEMBER MIVM EXPOSITION INTERNATIONALE MŰVÉSZI, TUDOMÁNYOS, IRODALMI ÉS SPORT-ÜNNEPÉLYEK SOROZATA Ki mehet Abesszíniába ? Dr. Vili András, az Országos Szrociélpolitikai Intézet munkatársa most érkezett §**■• d­fij'.dfjaA ukztízorsSzági tímuliaényűtt járót .* e**e! kapcsolatban baseimol arrét. borry haj»y*» ter­ved Claszefsíig Abessini* gyárán u tasít­íját, Ahet­i, természeti akadályok megrekedik a TM frja-r»­, ott­ mér megindult a m­ezőgazdasági kultúra és lelkes munka folyik. .idzstj vidékén a város elfoglalása után m­om­hari gabonát vétettek, amely már ki is kelt, sőt ,te is fitott. Azok, akik Olasz-Afrikában akarnak letele­pedni, csak erős kiválasztás után kaphatnak erre­ engedélyt. Elsősorban Olaszország a bel­giumi és franciaországi bányákból, valamint gyárakból emel ki kivándorutakat, akik új életet akarnak kezdeni a meghódított ártom­á­­nyokban. A szellemi foglalkozásnak f­ázil­­mérnökökre, gazdtászokra, kereskedőkre van szükség s a Dacé, egyes emigránsoknak­­ meg­­kegyelmezett s megengedte, hogy Abes**Jmi­­ban letelepedhessenek.__________ -•

Next