Előre naptár, 1981
Vállat vonok, magam sem tudom. Feleségem a családi virágszakértő és -gondozó, hozzá fordulunk mindannyian. Elmondja, de csak még inkább felcsigázza az általános kíváncsiságot. Látni szeretnénk! Annyiféle dísznövény zöldell az erkélyen, miért ne lehetne rozmaringunk is? Egy piaci bevásárlás során feleségem oldalba bök. — Odanézz! Egy koszorúkötő maszek műhelyablakában terebélyes zöld bokor terpeszkedik a légypiszkos üveg mögött. — A rozmaringotok! Érzem a Nagy Alkalom percét, amint meglegyint, lépj be a műhelybe, s kérj egy szaporítani való ágacskát! Testes, okulárés öreg trónol a rozoga pult mögött, alig szuszog az alföldi kánikulában. — Tegyen le róla, uram, esetleg ősszel... Most hiába törném le azt az ágat. . . Köszönetfélét rebegve, kotródva ki. — Jól átejtett téged — mulat a feleségem. — A rozmaring bármikor szaporítható. Sajnálta, és kész... Egyik utamról aztán cserépnyi rozmaringgal térek haza. Sajnos, kezd kimenni a divatból, azt mondják rá lakhelyt, hogy „vénasszony" virág. Pedig valamikor kedvelt fűszer volt, gyógyhatását is elismerik a szakértők. Diszkrét illata akár egy nyugtató mosoly. Ősszel kaján ötletem támad, beállítok a koszorúkötőhöz, és szaván fogom az öreget. .. ..Jó helyen járok? A firma ugyanaz, de hová tűnt az ablakból a bokor? A pult mögött barna bőrű, hetyke fiatalember, fityegő cigaretta a szája szélén. — Az apósomat keresi?... Két hónapja sincs, hogy eltemettük, megütötte a guta. Hej, nagy kujon volt az öreg, de nagy fösvény is, nyugodjék békében ! Most én vezetem az üzletet, állok szolgálatjával — Volt itt egy... rozmaringbokor... — Aha... az a burján... a kirakatban, ugye? Az első nap kihajítottam, csak elfogta a fényt. Mi művirágokból dolgozunk, ha tetszik parancsolni... Micsoda rekviem Temesvár májusi utcáin. Családi házacskák, kertecskék között kanyargó út. Méhdöngés, napsütés, az eper mindenünnen szállongó illata. Kész verssorokkal utazom haza, de mire lefirkantom őket, véget ér a varázsfejh, csak egy ötlet ! Most előlkerül a fiúkból, olvasom. Újraolvasom. Hm ... Ideírom... megdőlt kerítésen a hiányzó lécek tátongó sebek a kerten ki hozza a kötést ki hozza gyorsan csak úgy ömlik belőlük az eperillat A nagybányai központi ércmosó párttitkára még a kapuban is egyre csak szabadkozik; tudja, hogy a riporter a szenzációból él, de ők most nem szolgálhatnak vele; értsem meg, ilyen a termelés, a modern technika. A fizikai tervet túlteljesítik, az emberek elégedettek, kell-e egyéb? Csinos előudvarban állunk, jobbra faliújság, balra zöldellő fasor, háttérben a modern technika... A fák mögött, sűrű drótkerítésen túl, barna iramodás. — Ott mi van? — A vállalat őrei — von vállat a titkár — kíváncsi rájuk? S míg belépünk a repkénnyel borított kiskapun, már meséli is az előbb még nem létező szenzációt... Egy ércszállító sofőr, évekkel ezelőtt, elakadt az erdőben. A teherautó előtt ingoványos talaj feketéllett, s a marasztaló dágványban lesoványodott őzsuta remegett. Idehozta a riadt állatot; a gyári ülepítőállomás kezelője vállalkozott rá, hogy a gondját viseli. Hamarosan a gyáriak kedvence lett, mindig hoztak neki otthonról egy-egy finom falatot, ötnyi sarjút, zöldséget... Az erdészeti hivatal révén fedeztették is, s most heten ugrándoznak a jászol körül, nézegetik pofájukat az itató víztükrében... Mióta oda beléptünk, számomra nincs már se kerítés, se gyár, se ércmosás, csak az őzek barátságosan tolakodó kíváncsisága, amint üres tenyerünkbe szimatolnak, nincs-e bennük kockacukor, sárgarépa vagy egy tétova simogatás. • Vasat gyűjt a család. Szóltak az iskolában, kiosztották a fejadagot, 10 kiló vasmaradék KISZ-tagnak, pionírnak. Ránk tehát húsz kiló jut, de honnan teremtjük elő? Tömbházlakásunk nem kimondottan kovácsműhely... A „pioníré" — azaz Anna lányomé — a mentőötlet; egyik nap diadalmasan hatalmas acélcsavart húz elő degeszre tömött táskájából. — Az úton találtam... Egy teherautóból eshetett ki... Mérlegre kerül a trófea, 1kiló 35 deka. Általános mozgósítás: mindenki kap egyegy műanyagzacskót, s ha talál valamit az utcán, fölveszi és hazahozza! Ha előre betervezzük a kutatóutat, sosem találunk semmit. Amikor még nem is gondolunk rá, lépten-nyomon elhullott vasakba botlunk. Gyűlnek a lemezek, szögvasak, törött alkatrészek, fogaskerekek, acélcsavarok. Esténként ünnepélyesen lemérjük az aznapi „termést". Megszokásból azóta is lehajlok egy-egy súlyosabbnak vélt vasdarabért; zavartan forgatom, végül csak elhajítom, hátha más csap