Előre naptár, 1983
Tartalom
köt kert- és házőrzőnek, s így nyugodtan alhatnak, mert senki se tesz kárt a termésben. Ám mikor már mindent behordtak, elraktároztak és pénzzé tettek, a kuvaszoknak is kifelé áll a szekerük rúdja, s belőlük verbuválódik a kóbor kutyák nem túl népes, de annál vigasztalanabb serege. ■ C. lap évekkel ezelőtt interjút kért egy gyermekorvostól, aki nem volt hajlandó nyilatkozni munkájáról az újságírónak, kutyáiról viszont szíves-örömest. Hasonlóképpen jártam vele magam is, csak akkor egyezett bele, hogy felkeressem a klinikán, amikor kijelentettem, hogy kutyaügyben zavarom. — Világéletünkben volt kutyánk, már édesanyám is nagyon ragaszkodott hozzá — mondja nyugodt, csöndes hangján a középkorba hajló főorvos. — Igaz, mindig olyan környezetben éltünk, ahol udvar volt s szabad mozgás. De a kutyaimádatnak is kell egy határt szabni. Sajnos, nem mindenki tartja azért, mert szereti. A kutya nem ember, ő a gazdában falkavezért lát, nem ismer erkölcsi kategóriákat, mint például barátság ... Ezt csak mi fogjuk rá. Úgy tartsunk kutyát, hogy gazda is, állat is jól érezze magát. Nem szeretem például az agyonidomított, bohóckodó kutyát, se az agresszív, önző állatot. Egyszer volt egy farkaskutyám, az volt ilyen, szerencsére ellopták, különben nekem kellett volna megválnom tőle... Az meg sznobizmus, hogy valaki körömszakadtáig ragaszkodjék a fajkutyához. Szerintem a korcsak sokkal értelmesebbek. A fajkutya egy kicsit egyoldalú, olyan, mint az orvosok között a specialista, míg a korcs a mindenhez értő, bölcs doktor bácsi. Vannak, akik a gyermek örömére vesznek kutyát. Az az igazság, hogy míg a kölykökben nem rögződik eléggé a kézmosás reflexe, nem jó dolog a kutya közelsége. Az is számít, milyen a gondozás, mert egy jól táplált, tiszta kutya minimális veszélyt jelent. A kutyaféreg, amitől oly sokan félnek, csak ama állatnál veszélyforrás, amely nyers zsigerekkel táplálkozik. A kutyaorsóféreg veszélye is azért áll fenn, mert ha a kutyaszervezetből az emberbe kerül, nem érzi jól magát, menekülne, s eközben befészkelődhet valamely lágy szervbe, például az agyba is. De annyira ritka, hogy Európában alig írták le. A veszettség megoldott kérdés, mert kiderült, hogy főként a vadállatoktól kell tartani, azok a veszély fő forrásai... De hát túlságosan belebonyolódtunk a kérdésekbe, igazság szerint vannak ennél sokkal fontosabb problémák. A gyermeknevelés, a gyermekgyógyászat elég gondot okoz még, semhogy a kutyák sorsán siránkozzunk. Aki tud a számukra megfelelő életkörülményeket teremteni, van rá anyagi fedezete, kedvező környezete és hajlandósága, az csinálja. Aki nem, az inkább foglalkozzék mással... ■ Egyre gyűlnek jegyzetfüzetemben a kérdések: egészséges-e ez a mind tömegméretűbbé váló kutyatartási láz minálunk? Egyénenként, esetenként sok mindent meg lehet indokolni, lehet érteni és ki lehet magyarázni, de egy határon túl ijesztően hatnak a kutyatartás köré szőtt filozófiák, tudományosságok és egyéb misztifikációk. És bár álkérdés, mégis el kell töprengenünk azon, hogyan ér többet az ember, kutyával vagy anélkül? Lehet-e értékkritérium az — ha pusztán a tizenévesek között is —, hogy valakinek van-e s egyáltalán, milyen fajta kutyája van? Egyáltalán: ki miért tart kutyát? ■ Petőfi Sándor: A kutyák dala, 1847. „Süvölt a zivatar / A felhős ég alatt; / A tél iker fia, / Eső és hó szakad. // Mi gondunk rá? mienk / A konyha szöglete, / Kegyelmes jó urunk / Helyeztetett ide. // S gondunk ételre sincs. / Ha gazdánk jóllakék, / Marad még asztalán, / S mienk a maradék. // Az ostor, az igaz, / Hogy pattog némelykor, / És pattogása fáj, / No de s ebcsont beforr. // S harag múltán urunk / Ismét magához int, / S mi nyaljuk boldogan / Kegyelmes lábait!“ ■ Már csak arra tudok egész biztosan válaszolni, hogy én miért nem tartok kutyát... Pedig csodálatos történeteket hallottunk anyámtól egy szentbernáthegyiről, amely éveken át volt a gyermekkori játszópajtása. Iskolába kísérte, a táskáját cipelte, órák végén megvárta az utcasarkon, átvezette az úttesten. Egy ilyen átkelés közben futott beléjük egy teherautó: anyám megmenekült, a bernáthegyi kimúlt. Anyám nem is akart többé kutyáról hallani, minden állat szerencsétlenül járt játszópajtására emlékeztette. Hanem azért, egyik öcsém egyszer mégis megpróbálkozott a lehetetlennel: pár hetes dakszlikölyköt csempészett az udvarunkra. Anyám lassanlassan beadta a derekát, s a barna „csőkutya“ hamarosan az egész család kedvence lett. Fél évig tartott a gondtalan, békés együttélés, egy nyári napon sintérek bukkantak fel a fertályban, s minden kutyát összefogdostak a kertekből. Mire a tacskó után mentünk, már a klinikai ketrecekben, vírussal beoltva versenyt vonított a többiekkel. Bosszúból pár hónap múltán, amikor a sintérek újra megközelítették a házunk környékét, kinyitottuk a sintérkocsi rácsos ajtaját, s szélnek eresztettük valamennyi vergődő, marakodó, felborzolt szőrű, kínnal-keservvel befogott ebet... Gyermekeim is pedzették párszor a kutyatartás lehetőségét, váltig bizonygatva, mily szívesen s könnyűszerrel elgondoznának egy kutyát; bezzeg ennek az osztálytársnak meg amannak az osztálytársnak van, nem is egy!... Alaposan átgondoltuk az egészet, ámde taszított az, hogy egy tömbházlakást, amelyben 3 gyermek él, megosszunk egy akármilyen rokonszenves négylábúval. Inkább elhatároztuk, hogy egy esetleges kutya ajnározására szükséges időt is a gyermeknevelésre fordítjuk. Hogy haszonnal tettük-e, majd elválik, eleddig nemigen lehet rájuk panasz, mert lám, mostanig megúsztuk a „kész tények“ politikája nélkül — legalábbis, ami a kutyákat illeti ... Cseke Gábor ?