Előre, 1909. május (5. évfolyam, 18-22. szám)

1909-05-01 / 18. szám

2 2-ik folytatás.) A marxista e kérdésre — úgy hisszük — következőkép felelne. Elsősorban is a gazdasági viszonyokat veszi szemügyre. Nem azért, mintha mindent kizárólag a gazdasági tényezőtől, a technika, a termelőviszonyok, az egész gazdasági struktúra automatikus fejlődésétől tenne függővé. Tudja, hogy ahhoz, hogy a gazdasági alapon annak megfelelő felülépítmény keletkezzék, szükséges a tömegek akarása, tudatos cselekvése. De azt is tudja, hogy a gazdasági fejlődés oly törvényszerűségnek van alávetve, amely könyörtelenül határozott útra tereli. Meggyőződése, hogy a szocializmus csak akkor valósítható meg, ha a munka produktivitása oly fokot ért el, amely fölöslegessé teszi a kemény munkakényszert és ha az üzemek oly formákat öltöttek, amelyek megfelelnek a szocializált termelési processzusnak. Az ipari burzsoázia feladata, hogy a termelés ezen fokot elérje. A szocializmus útja a burzsoá régime-en visz keresztül. Ezért azt kell mondania: ha nincs kapitalizmus, nincs szocializmus. Mert ha nincs kapitalizmus, a munka tökéletes produktivitása ki nem fejlődhetik és a szocializált termelés sem. És a kapitalizmus nélkül ipari bérmunkás proletáriátus sincsen. A szocializmust nem csinálhatják sem a parasztok, sem a kézművesek, sem az intellektuellek. Mert ez nem az ő dolguk. Az ipari bérmunkásság dolga. Ezen fölismerésből következik, hogy a proletárságnak az aktuális politikai kérdésekhez és magához a politikához való állásfoglalását az ország gazdasági fejlődésfokához kell alkalmaznia. A proletariátus nem nézheti egykedvűen a kapitalista gazdaság fejlődési szimptómáit és a burzsoá regime -eseményeit. Minthogy a kapitalizmus a szocializmus előfutára, már ma, a kapitalista társadalomban érdekli mindaz, amiről úgy látszik, hogy a szocializmus felé való fejlődés szempontjából jelentőséggel bír. Három főcsoportba oszthatók ama általános, társadalmi jellegű jelenségek, amelyek a szocializmus felé való fejlődés tekintetében a munkásosztály szempontjából különös fontossággal bírnak. Ezek 1. gazdasági, 2. politikai, 3. intellektuális jellegűek. 1. A proletárság legelső érdeke minden egyes ország gyors ipari fejlődéséhez fűződik. Elsősorban és főképen azért, mert maga a szocialista társadalmi rend csak a szocializált munka magas produktivitása mellett lehetséges, ez pedig nem érhető el egyedül mezőgazdaság, még kevésbbé a kapitalizmus előtti kisüzem útján. De fontos körülmény még az ipari fejlődés gyorsaságának foka is. Nemcsak azért, mert az óhajt, hogy közvetlen utódaink s talán már mi is jobb létföltételek közé kerüljünk, ezáltal gyorsabb megvalósulás reménye kecsegteti — minek folytán a harci kedv s az áldozatkészség emelkedik — hanem leginkább azért, mert sokszor megfigyelt tény, hogy a kedvező gazdasági konjunktúrák s a fölfelé törő ipari fejlődés ideje egyúttal azon idő is, amikor a munkásság forradalmi szelleme a legélénkebb s osztályharca a legerélyesebb. A szocializmusnak igen lényeges pszichikai előföltétele, hogy a munkásságot minél gyakrabban s minél tartósabban tartsa a forradalmi hangulat lelki tréningjében, hogy lelkébe oltsa a lázadás álandó szellemét, amelyet semmi körülmény közt se nyomhasson el a szolgaság szelleme. Ebből azonban egyáltalában nem következik, hogy a munkásosztály “a gyorsabb ipari fejlődés érdekében” úgynevezett iparfejlesztési politikát űzzön, hogy pártolja a szubvenciókat és a prémiumokat, a gyarmatpolitikát s az exportpolitikát, sőt mi több , amit különösen Francia-, Olasz- és Magyarország és egyéb iparilag hátramaradott országokban nemegy szocialista (bár gyakran csak szemérmes célzás formájában) a munkásságnak ajánlott , hogy a gyönge iparnak kiméleti időt engedjen hogy akadálytalan fejlődésének érdekében ideiglenes fegyverszünetet kössön a kapitalistákkal. Fejtegetéseink távolról sem akarják az ipari békét, ezt a legújabb jelszót, amelyet ma nemcsak polgári ajkakról hallunk, új érvekkel támogatni. És ellenkezőleg. Ha a harc — az individuális vagy a csoportos harc — a természetes fejlődés mozgató ereje, akkor egyúttal a társadalom fejlődésének is főrugója. “Minden eddigi társadalom története osztályharcok története.” Sehol sincs igazi, viruló gazdasági fejlődés, ahol a gazdasági osztályok azt tartják, hogy harcukat kölcsönös szívességekkel, gazdasági és politikai csereüzletekkel, állami protekcióval helyettesíthetik. Nézzük ama országok iparának fejlődését, ahol az ipari burzsoáziának nem volt bátorsága, hogy komolyan nekitámadjon a feudális nagybirtoknak. Még oly hatalmas rendszabály, mint a védővám —■ az az ezerjófű, amelyet a nagybirtok saját érdekében az iparnak is szívesen engedélyez — sem segíthet sokat rajta. Ma még nagyon kérdéses, hogy a védővám csak egyetlen esetben is teremtett volna ipart. A keleteurópai országok tapasztalatai nem támogatják ezt a föltevést. Az azonban bizonyos, hogy a már fennálló ipari vállalatokra többnyire elernyesztő hatással van, mert a vállalkozókat fölmenti a kényszerűség alól, hogy iparáguk fejlődésének érdekében folytonosan széles látókörrel és friss vállalkozási szellemmel dolgozzanak. Franciaország szolgálhat példaképen.Még nagyobb mértékben áll ugyanez a prémiumokról és a szubvenciókról, amelyek befolyásos, hatalmas iparosok csoportjainak, sőt néha egyes embereknek szánt személyes ajándékoknál többnyire nem jelentenek egyebet. Ezáltal hathatósabb módon léphetnek föl munkásaikkal szemben, illetve ezzel rekompenzálhatják a veszteségeket, amelyek őket a munkásmozgalom következtében érték, viszont azonban egyenesen meggátolják, hogy e veszteségeiket a termelési mód javításával igyekezzenek kiegyenlíteni. Ami végül a sztrájkokat illeti: ha a sztrájk és a szabadság és függetlenség szellemének fokozódása a kedvező gazdasági konjunktúrák szubjektív reflexe, akkor maguk a sztrájkok a frissebb ipari fejlődés szükségszerű tünetei. A sztrájkok hiánya és az ipar hanyatlását jelzi s a sztrájkok épen nem teszik tönkre — amint ezt néhány szocialista is állítja — az ipart. A munkásságnak ilyenformán semmi oka, hogy a gazdasági harcot ú. n. békésebb formákba szorítsa. És ellenkezőleg: fő célja legyen hogy e harcot élessze, hogy a legnagyobb energiával s a legnagyobb kíméletlenséggel vigye, nemcsak saját közvetlen, de nem kevésbbé ama gazdasági fejlődés érdekében, amelynek gyorsított menete az egész társadalmat gyorsabban viszi jobb rendszer felé. És kell, hogy a munkásság az összes különleges eszközeivel iparkodjék meggátolni, hogy a munkáltatók ne lassíthassák s ne tartóztathassák föl állami védelemmel — saját kényelműk s a munkásosztály közvetlen és közvetett kárára — ezt a fejlődést. 2. A munkásosztály politikai napi érdekei már kevésbbé fontosak ama érdekeknél, amelyek a kapitalista társadalmon belül a gazdasági fejlődéshez fűződnek. Ha a munkásmozgalommal kapcsolatban politikáról beszélnek, akkor Nyugat- Európában általában és a szocialisták is leginkább ez alatt egyetértenek: a parlamenti akciót. Úgy hisszük, fölösleges annak taglalása, hogy a parlamentarizmus egyáltalán nem fedi a politika fogalmát. A parlamenti akció csak része a politikainak. Politika alatt ama tevékenységek összességét értjük, amelyek az államnak és szerveinek befolyásolására irányulnak. A fogalmi meghatározás szempontjából mellékes, vajjon ezen befolyásolás közvetlen vagy közvetett-e és pozitív vagy negatív intézkedést céloz-e, a lényeges az, hogy mindenkor a közhatalomról, az államról, a törvényhozás és végrehajtás szerveiről van szó. Ezen fogalmak meghatározása egyáltalában nem szőrszálhasogatás. Úgy hiszszük, hogy a szindikalizmust sok tévedéstől — melyek sokszor sodorták ferde helyzetekbe — óvta volna meg, ha a parlamentarizmust, a politikát s az államot nem azonosították volna némelyek oly durva kézzel. Anarkista minta szerint a politikával elvből mitsem törődni, mert a parlamentarizmus része a politikának, nem jelent egyebet, mint a realitásról ,tudomást venni — nem akarni. De csak nem akarni, mert ha cselekvésre kerül a sor, már más a helyzet: maga az állam — sajnos — realitás és csak oly munkásmozgalom volna képes, hogy lépésről-lépésre beléje ne ütközzék, amely munkásmozgalom — maga nem realitás. A munkásosztálynak kétféle fontos érdeke fűződik a közhatalom szervezetéhez. (Folyt. köv.) Szindikalizmus és szociáldemokrácia. IRTA: SZABÓ ERVIN. ELŐRE Május ünnepén. Úgy mondja egy görög rege: A’titánoknak Japetusnak és feleségének, Clymenének fiuk született, ki a Prometheus nevet kapta. Ő volt az emberiség megteremtője, más monda szerint az emberek őszinte barátja, kik a világot kormányzó Zeus (Jupiter) főisten alatt nyomorult életet éltek. Mert az istene az isteneknek, durván elhanyagolta a föld lakóit, nem juttatott nekik semmit mindazon javakból, melyek fölött rendelkezett. Prometheus kiben az emberiség szomorú élete szánalmat fakasztott, elhatározta magában, hogy erejét, bölcseségét latba veti, megmenti őket ama súlyos bilincsektől, melyekbe a zsarnok Zeus által taszítva lettek. Legelőbb felrázta az emberek tompa, reménytelen gondolatait, megtanította őket bízni saját erejükben, szétrombolta az önkivületi állapotot, melyben azok állatokhoz hasonlóan sorvadtak, kultúrát terjesztett, annak áldását hirdetve közöttük. Zeus, a dolgok ilyen folyását bizalmamatlansággal, haraggal figyelte. S midőn Prometheus egy ügyes fordulattal az isteneknek hozott áldozatok bemutatásánál, azoknak az elégett csontok illatát juttatta, míg a húst az embereknek adta oda, akkor Zeus haragja fenyegető magasságra szállott, s elhatározta, hogy ezért megboszulja magát Prometheuson és az emberiségen. Egy szép nőt, Pandora asszonyt teremte meg, kinek különféle csábító tulajdonságokon kívül egy szelencét is adott, melyben minden lehető kínok, szenvedések voltak elzárva. Pandora asszonynak kellett volna Prometheus feleségének lenni, ez azonban nem hagyta magát becsapni, hanem kibújt a házasság kényszere alól. Erre bátyja, Epimetheus kötött frigyet a szép asszonnyal. Ekkor Pandora asszony kinyitotta a szelencét, melyből számtalan kin, szenvedés tört elő, elborítván a földet és annak lakóit. A doboz fenekén ült a Remény s mielőtt az kijöhetett volna. Pandora asszony újból bezárta a szelencét s igy megtartotta azt az egyedüli jót, a mit a doboz tartalmazott. Mindez a főisten, Zeus parancsára történt, aki Prometheusnak szigorúan megtiltotta, hogy az üldözött emberiséget továbbra is segítse, ellenkezőleg, hagyja azokat a végromlásba jutni. Prometheus nem hajlott a kemény tilalomra, hanem erejét összeszedve, azon mesterkedett, hogy az emberiség elviselhetetlen sorsán könnyítsen, így megmentette őket a borzalomtól, hogy haláluk idejét előre tudják, miáltal nyugalom szállta meg az embereket. Aztán elhozta nekik a Pandora szelencéjébe bezárt Reménységet. Végül még egy dolog hiányzott az emberek boldogságához: a tűz. Prometheus vérző szívvel látva ezt, újabb lépésre határozta el magát. Vulkán isten kovácsműhelyéből, Lemnos szigetén, hol a villámokat, mennyköveket gyártották, ellopott egy szikrát s azt az emberek közé hozva, megismertette őket ezzel az isteni tulajdonnal is. Zeus, a mindenható, e kihivó cselekedete fölött féktelen haragba tört ki. Elfogatta Prometheust s a Kaukázusi hegyek közé hurcolva, egy kiálló sziklacsúcshoz kovácsoltatta. Mellén keresztül vastag éket vertek, vállai, kezei, lábai elszakíthatten láncokkal valának a sziklához erősítve, így csüngött Prometheus sok időkig élve, az idők viharának kitéve, míg egyszer egy irtózatos földrengés a mélységbe dobta. De miután még ekkor sem tagadta meg a sorsüldözött emberiség iránti szeretetet, újra visszakerült a sziklákra láncolva. Kínjainak fokozására egy óriási ölyv támadta meg, s elevenen vájta ki a májat Prometheus testéből, mely minden harmadnap megnőtt s az ölyv véres, kegyetlen munkáját újra meg újra folytatta. Évezredekig tartott a rettenetes kínzás, évezredekig szenvedett Prometheus azon forró vágyáért, hogy az elnyomott, szenvedő emberiséget boldoggá tegye, míg végre egy sokáig őrzött titok megnyilvánulása szétzúzta kötelékeit, neki szabadságot s munkás életet biztosított. Ekkor visszatért az Olympusra, az istenek lakóhelyére és továbbra is csak a régi módon cselekedett. .. Ez röviden, vázlatosan a történet az emberszerető Prometheusról. A görög hit- rege nagyszerű formájában mutatja be az emberiség örök harcát a boldogság és szabadságért. * S midőn mi a verőfényes május elsejét a munka ünnepének ezen magasztos napját nevéhez méltóan megüljük, tör elő ujjból Prometheus isteni szikrája, mely állandóan, a műhelyi munkánál a sokat ülldözött proletariátus kohóinál izzik s újra hatalmas lángokba csap föl. Újból megkísérli a munka, mely a sivár, gondteli köznapokon egy jobb jövő fáradsággal felépített otthonán dolgozik, hogy tudtára adja a világnak azt a megingathatatlan nézetét, hogy a szabadságért, boldogságért mindenre kész, semmitől sem riad vissza, hogy azt mint a legfőbb jót igazsággá varázsolja s a vele szembeszállókat, az azt eltiporni akaró hatalmasokat fékezze, leverje. Ma nincs, legalább a modern munkástömegek nem hisznek azon mondaszerü istenben, ki valahol az Olympuson trónol, ki ellen a feltörekvő emberiség nyilai irányitják, mert az gonosz hanyagságból azok javát figyelmen kívül hagyja. A szervezett munkástömegek rég eltértek attól, hogy minden bajnak, szenvedésnek forrását a felhők fölött keressék. Valóban prometheusi fejek egymás okát fedezték fel a dolgoknak. S ezt nap nap után bemutatják, igazolják számtalan esetben a kutató, gondolkodó agyvelő előtt, hogy minden bajnak, kínnak okozója senki más, mint maguk a felhők alatt élő emberek. Az a vonal, mely az ég és föld között — mondaszerűen — létezett, a természetbúvárkodás kisugárzó fényénél, amely a világot az ő összes napjaival, csillagjaival mint egy egészet fogja fel, eltűnt, azaz alászállott az emberiség soraiba s áll ember emberrel szemben. Emberek tehát azok, kik embertársaik felett uralkodnak. S ha már akarunk egy istent, akit okoljunk a kínokért, úgy ez Mammon ő felsége, a rettenetes, ki a népek szabadságát, boldogságát önző embertelenségből gátolja. A kínokkal teli Pandora szelencét kiszórja reánk, iszonyú bőkezűséggel, melynek nyomában betegség, gond, bánat, szenvedés soha meg nem szűnő folyamata fakad s az emberiség legnagyobb részére a földet siralomvölgy-gyé változtatja. A természettel, mely a tavasszal virrad, hogy üdeségével, virágaival díszítse a világot, karöltve ébred a munka is, hogy művelői részére emberi jogokat, s a földnek mindazon javait követelje, melyek általa termeltettek. Hozzájuk szegődik a Reménység, mely a legádázabb ellensége minden zsarnokságnak, elnyomatásnak. A vigasztalónk nehéz napjainkban, a bátorság anyja és buzdító társnő az élet harcaiban. A nélkül mindnyájunkat ólomsúlyú köd nyomna a földre. Abban a pilanatban, midőn a Szocializmus a tompa gondolatokat felrázta, a munkásokat gondolkodni tanította, reszketett a dühtől a tőke őfelsége és hitvány társai, tudván, hogy csak addig létezhetnek, míg türelmes rabszolgaházak hordozzák őket. A szervezkedés gondolata nőtt ki az ő modern alakjában, mint gyümölcse a megismerésnek, hogy csak az a mienk, amit magunknak kiküzdünk. És így bontotta ki a mi Prometheusunk az elnyomott, dolgozó millióknál a tudatot, hasonlóan a mondabeli alakhoz, harcolni az emberiség jóvoltáért, boldogságáért. Hasonlatunk nem lenne teljes, ha elfelejtenék a követést a mi Prometheusunk és a mondában levő között. Nézzük csak a minden országban forrongó, zajló munkásmozgalmakat, akkor egy számtalan sokasága a leláncolt harcosoknak vonul el szemeink előtt. Látjuk ott az uralkodó hatalmasokat, a mint könyörtelenül gázolva, irtó háborút indítanak az új gondolat követői, hirdetői ellen. Látjuk, a mint családok ezrei zuhannak a nyomor vértanuságának poklába, láncot csörgetnek azok, kik az emberiség jogaiért síkra szállnak, kenyér nélküli, éhező munkások sóhaja, átka hallatszik, valamint a bosszúállás ölyve is állandóan munkában van. Vájjon meddig tart még? Reméljük, nem sokáig. Addig pedig dolgozzunk vállvetve a mindent alkotó proletár munkás emberiség felszabadításáért s igyekezzünk szétzúzni láncait. Sorakozunk tehát a győzelmet hozó munkára, ünnepeljük május elsejét. S szivünkben biztató reménységgel daloljuk a költővel. Kiderül majdan az ég. Ragyog a napsugár. Nem lesznek elnyomók. S nem lesz proletár. Székány Dezső. KLVT ABL AKI—Pártoljuk az “KVKt" hirdet fiit Szik .téri teteink beszerzősénél. He dakozfidAsnál herztsvre fél az “Elors” hirdetfiit In emlittük meg az “Elfirit.” Minél tfihb a birds tónk, annál erősebb lom • I*fntmnk. 1909 május 1. A forradalom napján. IRTA: EUGENE V. DERS. Ez az első és egyetlen nemzetközi munkás ünnepnap. A munkásosztály ünnepje ez és a forradalomnak van szentelve. Ma a világ minden munkása hosszú és fáradságos robotolásában megpihen; a tüdők tágulnak a tiszta levegőtől; szivünk rípes a pihenés e napján, midőn ujjongva üdvözöljük az eljövendő Szabadságot. Üdv néked, munkások nagy napja, május elseje ! Te vagy a proletárok tiltakozásának napja! Te vagy a szilárd elhatározás napja! Te vagy a nemes vágyak napja! Emeljétek e napon magasra a Forradalom vérvörös zászlaját! A munkás zászlót, a szabadság zászlaját. • A rabszolgának, még a legutolsómat is — ha néma és kétségbeesett is — lelkében nagyszerű vágyak lakoznak. Ha bár szárnyát szegik vágyainak ezerszer is, soha kitépni azt nem tudja senki sem. Kovácsoljátok csak láncaikat, hatalom urai, bánjatok csak gazul rabszolgáitokkal, sziveikben él a szabadság utáni törhetetlen vágy. A modern rabszolgák felfedezték végre rabságuk okát és azt, hogy szolgaságukból csak önmaguk szabadíthatják fel magukat. Ez szolidaritásuk titka; reményeik lüktető, éltető szíve; a lelkesedés, mely megacélozza izmaikat. Rabláncokban sínylődnek meg, de sziveikben bátrak már; kiemelkedtek az elnyomatás sorából és emelt fővel, mint emberek haladnak a kitűzött cél felé — előre ! Növekvő hatalmuk tudatában a jövő reménye várja őket kitárt karjaival. Amint a munkásság rabszolgasága —nemzetközi, úgy felszabadítási küzdelmük is nemzetközi. A mai napon az egész világ minden népe, nemzete — ezernyi nyelven — üdvözli rabszolgatársát. Milliónyi szolga ma öntudatra ébredt. S bár évezredeken át szenvedés volt sorsuk, a nyomor és szenvedés keserű kelyhét fenékig ürítették, ma a szabadság nedűjét ízlelik meg, az hevíti őket. Mert ma végre a múlt szomorú történetének utolsó lapjához értünk és már pirkadóban a hajnal, mely egy uj világ felkelő napját sejteti. * Vérvörös, mint szívünk vére — a mi nemzetközi testvériségünk jele. Láttára a zsarnokok reszketnek a félelemtől és haragtól. Mi pedig e napon megújítjuk szövetségünket — jöjjön bár élet avagy halál — a Forradalom vérvörös zászlajához. # Testvéri üdvözletünket küldjük a világ minden szenvedő, öntudatra ébredő proletárjának. Éljen a Forradalom! A világ minden nyelvén a legnagyszerűbben hangzik e szó — Forradalom! Úgy rezeg át a lelken, úgy lelkesíti a szivet. Zsarnokok és a kislelkű szolgák megremegnek hallatára, de az öntudatos millióik gyönyörtől eltelve üdvözlik. A trónusok meginognak, valahányszor e szót harsogja a munka elnyomott népe, de elő száll a karokba, bizalom a szívekbe, ha a nyomor rabszolgái hallják azt. Ünnepeljük ma a múlt idők forradalmait és üdvözöljük az eljövendő idő legnagyszerűbb forradalmát, mely felszabadítja, boldoggá, széppé teszi a munka gyermekeit, mely az év minden napjából május elsejét varázsol a földre a szenvedő emberiség megváltására !... GYERMEKEK SZTRÁJKJA. Az alsóbajori iparfelügyelőségnek e napokban megjelent jelentésében a következő igen érdekes részt találjuk: “Alburgban a tűz által elpusztított házak újraépítésénél iskolaköteles gyermekek — a törvény által meg nem engedett módozatok mellett — alkalmaztattak. A gyermekek munkája az első napon 60 pfenniggel díjaztatott. A gyermekek azonban egyöntetűen a munkát beszüntették és elhatározták, hogy csak akkor veszik föl újra, ha 80 pfenniget kapnak naponként. Ezen követelés teljesíttetett, mire a gyermekek újra fölvették a munkát.” Nálunk, Magyarországon bizonyára, dacára hogy a gyermekek alkalmaztatása törvényellenes, csendőrökkel kényszerítették volna a munka fölvételére.