Előre, 1915. június (11. évfolyam, 1032-1057. szám)

1915-06-22 / 1050. szám

NAPI ESEMÉNYEK A török hadügyminisztérium jelentése szerint a legutolsó csütörtökön a Gallipoli-félszigeten Avi Bur­­nunál felállított török ütegek súlyosan megrongáltak egy ellenséges torpedó-üldözőt. PÁRIS, június 21. A francia tengerészeti minisztérium a következő­­ jelentést tette közzé: ‘‘Kap Matapan, Görögország és­­ Kréta között, egy francia torpedóüldöző elfogott egy­­ kis görög vitorlást, amely hamisított okmányokkal ha­ladt. A hajó Enver pasától Tripoliszba indított — tö­­­­rök tisztekből álló delegációt vitt magával. ----------------( PETROGRAD, június 21. A kevéssel ezelőtt Moszkvában lefolyt nagy a rá-­f nyu németellenes demonstrációnak 500 üzlet és 200 la­­s­kóház esett áldozatul. A kár hozzávetőleges becslés­­ szerint meghaladja a 20.000.000 dollárt. Szemtanúk , állítása szerint a felizgult tömeg megbolygatta az egész , város rendjét. A zavargók kezdetben csupán a közis­mert németek és német származásúak üzleteit támad- , ták meg. Később azonban — miután néhány szeszke- ■ reskedés kifosztásán-,ál —­ leitták magukat, általános­­ pusztítást kezdtek — tekintet nélkül arra — hogy a szétrombolt üzletek, épületek tulajdonosai németek vagy oroszok voltak. A megsemmisített, és felgyújtott épületek közül 113 német és osztrák-magyar alattvalók tulajdonában volt. A rombolás június 9-én vette kez­detét és 24 óránál tovább tartott. A felgyújtott épüle­tek nagy része a lángok áldozatává lett, mert a tűzoltó­ság — az egy időben több ponton támadt — tűzzel szemben tehetetlen volt. Június 10-én összeült a váro­si tanács, hogy rendszabályokat léptessen életbe a za­vargások elfojtása és — a jövőben — hasonlók kitöré­sének megakadályozása érdekében. A hatóság még nem állapította meg a meggyilkol­tak és megsebesítettek számát. KONSTANTINÁPOLY, június 21. A török hadügyminisztérium jelenti: “Egy Ölti közelében csapataink és az orosz csapa­tok között (Ölti Trans-Kaukázusban fekszik, 55 mért­­földre nyugatra Karstól) lefolyt ütköztben az oroszok közül 200 elesett és számos fogságunkba jutott. A zsákmányolt hadifelszerelés mennyiségét még nem si­került pontosan megállapítani.” BERLIN, június 21. A német nagyvezérkar jelentése szerint a német csapatok lelőttek egy ellenséges repülőgépet, azok kö­zül, amelyek a flandriai Iseghemet bombázták. Egy másik aeroplánt Vouziers közelében (Champagne) kényszerítettek leszállásra a német csapatok. LONDON, június 21. A Reuter-ügynökség részére jelentik Kopenhágá­­ból, hogy azon három német alattvalót, akik a Dániá­ban internált Zeppelin-tisztek kiszabadítását tervez­ték, a dán bíróság 14 napi fogházbüntetésre ítélte. GENF, június 21. Az olasz kormány felszólította a Chiarraban tar­tózkodó laptudósítókat hogy haladéktalanul hagyják el Olaszország területét. Ezen intézkedésre azon kö­rülmény adott okot, hogy az illetők az olasz front mö­gül az ott folyó hadmozdulatokról küldtek jelentése­ket, amelyeket a monarchia vezérkara hasznára for­díthatott. VELENCE, június 21. Az olasz hadvezetőség Velence — légi támadások elleni — védelmére szigorú óvintézkedéseket léptetett életbe. Éjszakánként a házak ablakaiból világosság­nak egyáltalán nem szabad kiszűrődni, nehogy ezáltal megkönnyüljön az ellenséges aeroplánok pilótáinak tájékozódása. PÁRIS, június 21. A “C. Ferdinand Lacisz” Hapag-gőzös, amelyet kínai vizeken a háború kitörésekor elfogott egy fran­cia hadihajó, tegnap Marseillesbe érkezett. LONDON, június 21. A “Central News” jelenti Amsterdamból hogy a berlini­ gázművekben szombaton tű­z támadt, melynek áldozatul estek a retortákat fedő épületek. BÉCS, június 21. Az osztrák-magyar haditengerészet főparancsno­kának jelentése szerint a monarchia hadiflottája csü­törtökön és pénteken eredményesen bombázta az olasz partokat és kikötőket. A bombák megsemmisítették a Tagliamento torkolatánál felállított Aemaphor-állo­­mást és súlyosan megrongálták a Rimini közelében, a Metcure és Arcile folyókon átvivő vasúti hidat. RÓMA, június 21. A “Giornala d’Italia” tudósítója megintervievál­­ta Passeh szerb kormányelnököt. A szerb államférfin oly értelmű kijelentést tett, hogy Románia háborúba való beavatkozása csupán napok kérdése lehet. KOPENHÁGA, junius 21. Bécsből jelentik, hogy tegnap az osztrák császár­városban az osztrák és a magyar kormány között 10 órás tárgyalás folyt, amelyen gazdasági és financiális kérdések kerültek megvitatásra. A két k­ormány meg­egyezésre jutott a k­özös költségvetésre vonatkozóan. Ezenkívül ids határozta néhány szükségszerű törvény életbeléptetését. KONSTANTINÁPOLY, június 21. FELSZABADULÁS A sövényből font kapu ki van zárva. A havas, sáros udvarban­ szomorúan terpeszkedik a halál fe­­­kete fiákerosa, a szent Mihály lo­va. A nap nem mutatkozik. Mégis: az andalítóan szomorú minden­­ségben mintha a tavasz szellője su­hanna, mely az udvar, a mező ha­vát veszti és latyakos sárban az­ újjászületést hozza. A házból ki-bejár a halottkisé­résre összegyülekezett nép. Nin­csenek sokan. Egy-két nagyken­­dőbe bugyolált öreg asszony — öregszemű olvasót csavargat ki­száradt keze fejére, — egy-két szomszédasszony, a halottvivő em­berek, néhány legény, leány, gye­rek és más senki. A kis, keskeny udvarban így is szorosan vannak. A ház gazdájának szűken mérték a házhelyet.. . Az igaz, hogy nem is volt szüksége nagyobbra. Mert bizony ezen az udvaron jó, szekér úgy sem fordult meg soha. Most még ezt a szűk lakást is fel kel­lett cserélni egy még szőkébbel, f a sírral. Egy kis ól állott a ház végében j­ó üresen. A belevaló elkelt már régen patikaszerre, miegymásra. [ Egy öreg fűrész lógott a gádor falán, jó rozsdásan... Egy-két köteg rozsé is hentergett az ól tövében. Az örökséget leltározó hivatali bélieknek nem­ sok dolguk akad itt... . Az udvar hideg sarában tipró­­dó nép körülveszi a szent Mihály lovát. Közbe be-betekintgetnek a házba, hozzák-e már kifelé a ko­porsót. Addig az asszonyok meg nem állják szó nélkül. —­ De pap nélkül temetni, pap nélkül! — sopánkodik egy öreg­asszony — Eltemeti az elnök, ne féljen kend, még a pap se különben, az­tán ez ingyenbe megy — szólal meg az egyik szomszédasszony. — Mária szűzanyám, milyen vi­lág ez... Hová leszünk, hová?! — csóválja a fejét­ az öreg néni. — Lássa kend, a pap kimondta: ő hitelbe nem temet, földön fe­lül pedig nem lehet hagyni a ha­lottat, ugy­e? — Miért is nem tette hát le az Agnes a pénzt? Se beszentelve nem lesz, se semmi... Mi lesz ev­vel a szegény halottal a másvilá­gon? — De könnyen mondja kend: miért nem tette le a pénzt. Ahol nincs o­tt az istennyila sem­ itt, azt kend is tudhatná. Ha nem, ha van másvilág, akkor ezért a szegény Gyuriért a papot perzselik ott meg, csak perzseljék is úgy, mint ülés után az urasáig hízott... Négy ember hozza ki a házból a koporsót. Egyik kezükkel roz­maringot nyomkodnak az orruk alá; a koporsóból rettenetes szag árad. A vörösbarna, vastag, enyves festék alól is meglátszik a kopor­só deszkáján minden gyalutaszin­­tás és ághely. Hitelbe készült a munka .Nem is lehet hát rossz né­ven venni a mesterétől, ha­­nem sok időt töltött a gyaluköszörü­­léssel... a földbe azért igy is jó lesz. — Az özvegynek nem kell roz­maring. Háborús a koporsóra és zokog, zokog. — Emberem, édes emberem!... Itt hagytál. Mi lesz velem, mi lesz velem !...­ Az asszony zokogását túlharan­gozta a szó:­­ — Atyafiak! ! Az elnök beszél. Szép­­szál­em­­i­ber. A nézéséből kilátszik az érte­lem, az igazi ember, a felsőbb lény. A férfiak lekapják a süve­get a fejükről, asszonyok is félbe­­hagyják a suttogást és valamen­­­­­nyien várják az elnök ajkáról a­­ szót. A beállott csöndben csak még jobban hallatszik az özvegy , könyfakasztó csuklása. , “Atyafiak! — szól az elnök. — Ehol­ni, temetünk. Aztán se pap, se ekrkumdederunt. Ugy­e pedig, mikor az öreg uraságot temették, hat pap is volt, minnisztráns­ gye­­rek is egy falka? A Gyurinak meg egy Ser jutott: se pap, se miniszt­­rátis. De ez még nem is volna baj. Mert hej! mennyi ember kerül a föld alá papi ceremónia nélkül! És ezek közül még egyet sem ve­tett ki az úr. Nem is panaszlom, hogy ide nem került pap, hanem azt : miért nem került. “Ugy­e tudjuk mind: a szegény Gyuri még élt, józan ember volt szorgalmas és jó dolgos. A sok do­logba szakadt is bele. Nem is volt­­ még idős ember, még elélhetett­­ volna. Másnak dolgozott a sze­gény, mint mink valamennyien. Mikor aztán megszakadt, nem ma­­­­radt a sok dolgának semmi más láttatja, mint, az a rozsdás öreg­­ fűrész, ni... A mai világban ez a dolgos ember sorsa. “Ne sírj, Ágnes, ne! Ne emészd magadat. Jól járt az urad. Látod, most eggyel kevesebben vagyunk, kik a gazdák marhái, disznói elől élesszük a cukorrépát, meg a krumplit.... “Mondtam, nem maradt semmi ez után a Gyuri után, mint ez a rozsdás, öreg fűrész. Az asztalos megcsinálta a koporsót, a zsidó meg adott szemfedelet, mindket­tő emberségre. Csak a pap mond­ta: ő a malasztot nem adja hitel­be, mint a zsidó tavasszal az ültet­ni való kukoricát; neki pénz kell vagy nem temet. És nem is temet. Azért nincs most itt a pap. Mert úgy van az, hogy a cifra temetést, himibocsámatot és menyországot csakis pénzért osztogatja a pap. Persze, csakis uraságoknak, pén­zes embereknek. A pénztelen em­beré meg csak legyen a vétek, a pokol... így vagyunk mink “egy atyának fiai...’’ Igen, mink sze­gények, a mostohafiai... “Jézusnak, a szeretet, a sze­génység és az alázatosság volt a hitvallása! Uramisten! Mi lett belőle? Malasztkereskedés lett be­lőle. És benne a gyűlölködő, gaz­dag, büszke pap, a boltos. A bolt- f­ia : a templom. Akinek van pénze és fizet, annak juttat a malaszt­­ból, aki nem fizethet, annak nem....” Ezt a beszédet az öreg asszo­nyok nem tudták elhallgatni. Ve­tették magukra sűrűn a keresztet és nagy ijedten siettek el a ha­lottasháztól. Az elnököt ez nem zavarta, ha­nem folytatta tovább: — Bizonyosan láttatok már a csizmadiánál olyan ráspolyt, ame­lyik valami láthatatlan erővel a szegeket magához húzza és csüng­nek rajt­a szegek, mintha oda vol­nának ragasztva. Benneteket ép­pen úgy húz a papotok láthatat­lan ereje a boltjába és ti csüng­tök ott tehetetlenül, mint a sze­gek a ráspolyon. Ezért nincs be­csületünk sehol se és ezért van az,­­ hogyha megszakadunk a munká­ban, nem marad utánunk semmi, , mint az a szerszám, amit kiejtünk a kezünkből. Atyafiak! Ez lesz mindegyikünknek a sorsa, mi a Gyurié! De ha emberek tudnánk lenni, másképpen is lehetne. És én hiszem, hogy lesz is, Amen, — Amen, amen, — mondogatta rá a nép. A szemeikből szinte ki­áltott a szilárd elhatározás, hogy emberek akarnak lenni. — Ne menjünk hát, mondja az elnök. Csend volt a faluban. A haran­gok nem zúgtak, mint máskor, a pénzes temetésnél A néptelen, ha­vas utcán, az olvadozó hóban a In­dák féllábon álltak és fejüket hát­ra dugták a szárnyuk közé, így gubbasztottak álmosan, míg a me­net fel nem zavarta nyugalmukat. A menet láttára a házakból kitó­dultak az utcára az emberek és eleinte cska bámulták a hangta­lan, furcsa temetést. A jobbérzé­­sűekben azonban csakhamar fel­támadt a nemes harag, amiért a pap ezt a szegény halottat igy ki­nullázta és a menethez való csat­lakozásukkal juttatták kifejezés­re a pap lelketlen eljárása felett érzett felháborodásukat. Mire a falun végig értek, már majd az egész nép hozzájuk csatlakozott s zúgott a méltatlankodás moraja zúgott a pap lakása felé. A pap éppen az ablaknál állt és gúnyosan mosolygott. Igen, mo­solygott. De csakhamar az arcára fagyott a mosoly és eltisztult­ az ablaktól, a száz meg száz szikrá­zó szempár haragos villámai elől. — Malasztkereskedő! — kiabál­tak feléje a legények. A harangozó összefont karok­kal állt a temlom ajtajában. Fity­málva szemlélte az olyan teme­tést, amelynek még csak nem is harangoznak: tisztára zsidóteme­tés, még a kalapjukat sem veszik le, éppen mint a zsidók... De nem sokáig sajnálkozhatott a ke­­vély harangozó, miért csak azon vette magát észre, hogy néhány legény ellöki az ajtóból és szól az öreg harang, a kis­­harang, a lé­lekharang, zug, húg, cseng mind­­ a három olyan erővel, mintha egy új, erős, fiatal világ kezdetének harangoznának be... ...Az andalitóan szomorú min­­denségben a tavasz szellője suhan, mely a mező havát veszti és a la­tyakos sárban az újjászületést 120 A legnagyobb részük munkások és leginkább szo­ciáldemokraták voltak. Bár mindannyian már hónapok óta a fogházban ültek, mégis valamennyien igen jó és for­radalmi hangulatban voltak. Kapttal is igen kellemesen hatott reám a nép viselke­dése a politikai számű­zöttekkel szemben. Minden hely­ségben, ahol keresztülmentünk, a csendőrség és rendőr­ség erélyes tiltakozása ellenére is, ha csak lehetett, tün­tetően fogadtak bennünket és melegen búcsúztak el tő­lünk. Szibéria lakossága Gsaljabinszktól kezdve, egészen sajátságos módon mutatta ki irántunk érzett rokonszen­­vét. Munkások, parasztok és­­intelligens emberek nagy tömegekben­­gyűltek a vasúti állomásokhoz s elárasztot­tak bennünket kérdésekkel, hogy mi történik Oroszor­szágban, mit lehet még remélni a duma feloszlatása után? É­s így tovább. Sokan azt hitték, hogy a duma tagjai vagyunk, aki­ket száműztek. Amint azt az előttünk megjelenő közön­ségből megállapíthattuk, a hangulat bátor és emelkedett volt. Többen kifejezést adtak szilárd meggyőződésük­nek, hogy a reakció már nem sokáig tarthatja magát uralmon és hogy hamarosan el kell jönnie a valódi sza­badságnak. Mi természetesen erősítettük őket reményeikben. Igen gyakran volt alkalmunk meggyőződni arról, hogy Möler-Szakowalszki és Rennekampf tábornokok büntető expedíciói nem­ kevésbé járultak hozzá a szibé­riai népek felizgatásához. A “békeszerzők” neveit a leg­nagyobb gyűlölettel emlegették s irtózatos dolgokat be­széltek arról, hogy miket műveltek. A vonatokon, amelyek velünk ellentétes irányból jöttek, gyakran láttunk politikai elítélteket, akik szám­űzetésük helyéről menekültek, néha naponta többet is láttunk. Minden akadály nélkül odajöttek a mi kocsi­jainkhoz s elbeszélték, hogy és mint élnek a száműzetés­ben és hogy milyen módon volt lehetséges onnan eltün­­niök. Némelyek gyakorlati tanácsokat adtak, hogy mi­ként kövessük az ő példájukat s megbízható elmeket is bocsátottak rendelkezésünkre. Elbeszéléseik után ítélve, egyáltalán nem volt vala­mi néhesi dolog a száműzetésből megmenekülni, csak pénz kellett hozzá. Ezek a szökevények mind nyugati Szibé­ria legközelebb eső számű­zetési helyeiről jöttek, de nem párt tagjaival, újságot olvastunk és fogadtuk a látogató­kat, a ‘‘szabadságiból jövőket. Este cellámba mentem, teljesen kifáradva a benyo­mások áradatától. Egyedül akartam lenni, hogy felüdüljek, vagy hogy valamivel foglalkozzam. De a nyitott ablakon át rette­netes lárma és zsivaj hatolt be. Száz és száz hangon be­széltek össze-vissza, kiabáltak egymásnak, újságokat és más tárgyakat küldöttek egymásnak a “posta” útján, a mely zsinórokból állott s minden cellából különböző irá­nyokba futott. A vastag kőfalak pedig, amelyek úgy voltak építve, mint a kutak és egész nap ki voltak téve a napsütésnek, most elviselhetetlen bőséget leheltek ki. Ezekben az órákban ingre­gatvára vetkőzve hente­regtem deszka­ágyamon és sem olvasni, sem aludni nem tudtam. A kavics az udvarban, amely a Péter Pál-erődben el­töltött fogságom után az első napokban kellemes szóra­kozást nyújtott, most már idegessé tett. Néha visszaki­­vánkoztam a hűvös kőkoporsóba, ahol legalább nyűgod- ■ tan olvasgathattam és elmélkedhettem. E forró esték egyikén csikorgott a kulcs a zárban és egy körülbelül ötvenéves úr lépett be hozzám, fogh­á­zra­­vatalnoki egyenruhban. . —Azt hiszem, zavarom is önt, talán már aludni akart volna? — mentegetődzött udvariasan. Bocsánatot kértem, hogy nem voltam felöltözve. -J- Ön nagyon megváltozott -!- jegyezte meg látoga­tóm. — Hát ismert ön engem régebben is? — kérdem tő­le. — Természetesen, midőn 1884-ben ön itt ült, én ak-­­­kor segédtiszt voltam. Mindig kellemes dolog régi ismerősökkel, bárkik le­gyenek is azok, találkozni s különösen kellemesek az ily találkozások a fogházban; régi emlékek elevenednek fel s az ember ugy érzi, hogy az ilyen régi ismerőshöz fűzi valami. Ilyesmit éreztem én is ezen az estén. Megkínáltam látogatómat, hogy foglaljon helyet a kis vasszéken, amit nagyon szívesen meg is tett. Kérdeztem, hogy még most is segédtiszt-e, mire mint a vizsgálati fogház igazgatója mutatkozott be. Eleinte régen elmúlt időkről beszélgettünk, régi dől- ELŐRE MIÉRT AJÁNLJUK MI ÖNNEK, HOGY HASZNÁLJA A PARTOGLORY ÉLETITALT? E kérdésre a következő módon felelünk: 1. A beteg­ idegzetet meggyógyítja. 2. Az egészséges idegzetet megóvja a betegségtől. 3. Utolérhetetlen erővel orvosolja a gyengeséget. 4. Véget vet a gyakori fejfájásnak. 5. Megszünteti a szédülést. 6. Meggyógyítja a hátfájást. 7. Nyugodt alvást biztosít. 8. Vidám életkedvet ad. 9. A sápadt arcot rózsaszínűvé változtatja. 30. Munkabíróvá edzi az embert. Már az itt felsoroltak is eléggé bizonyítják, hogy a Partogloronak ott kell lenni minden ember házában. DE KÜLÖNÖSEN AJÁNLATOS A LÁBBADOZÓ BETEGEKNEK ÉS A GYÖNGE, KIMERÜLT, VÉR­SZEGÉNY NŐKNEK. Nagy üvegenkint egy dollárért, hat üveggel öt dol­lárért küldi a ‘ Partos Patika 160 Second Ave., New York _______________________— 137 —_____________________

Next