Élővilág, 1964 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1964-08-01 / 4. szám
A Televízió néző lélektana, kapcsolata a televíziós ismeretterjesztő adásokkal A Televízió közönsége nem annyira önkéntes jellegű, önkiválasztódó, mint egy üzemben vagy egy területen szervezett előadás hallgatósága. A TV néző pihenő- és szórakozó idejében ül le a készülék elé, és így nem ugyanazzal az igénnyel várja az adást, mint egy speciális szakprobléma után érdeklődő hallgatója ez előadásnak. Magyarán: a TV-s ismeretterjesztő adás hallgatósága sokkal heterogénabb, mint egy kis előadásé. Hatalmas műveltség és érdeklődés szerinti különbözőséggel találkozhatunk a többmilliós nézőseregen belül. A Televíziótól ma még a nézők nagy többsége elsősorban szórakozást vár. Ezért az ismeretterjesztő szerkesztőnek, rendezőnek az ismereteket közlő adást olyan érdekessé és vonzóvá kell tennie, hogy az kiállja a versenyt a szórakoztató műsorokkal is. Külön problémaként kell megemlítenünk, hogy az ismeretterjesztő előadások közönsége, ha iskolában vagy KISZ szervezetben tartjuk, akkor ifjúsági, míg a Nőtanács vagy a Munkásakadémiák keretében tartott előadások határozottan felnőtteknek szóló jellegűek. A Televíziót a legtöbb esetben a család egésze nézi, így a szerkesztőnek és a rendezőnek a hangvétel és a közérthetőség szempontjából ezt a nagyon széles körú skálát is figyelembe kell vennie. Kivételt itt talán csak az egészen késői időpontban sugárzott adások alkotnak, mint pl. a „Hol tart ma az orvostudomány?" A televíziós tudományos ismeretterjesztés néhány sajátos vonásáról A Televízióban közölt tudományos ismeretterjesztő műsorok alapvető vonása, hogy a cselekményes képiség uralkodik bennük. A Televízió nem bírja a sok, cselekmény nélküli szöveget. Az adások ideje viszonylag rövid (15—30 perc). De ez a néző számára nem jelent kevesebb megterhelést, mint egy klubteremben meghallgatott egy órás előadás. A Televízióval szemben a néző igen nagy technikai igényeket támaszt. Alaposan dokumentált, didaktikus, látványos magyarázatot kíván kevés szöveggel, tömören és közérthetően. A televíziós képi ábrázolásnak a természettudományos folyamat lényegére kell szorítkoznia. El kell kerülnie mindent, ami terheli a lényeget. Képen absztrahálni sokkal nehezebb, mint egy előadásban, de ahol a kamera nem képes megoldani ezt a feladatot, ott a mozgó vagy álló sematizált trükkrajzot veszi igénybe a rendező. A Televízió közönsége sokrétű. A jelenlegi műsorstruktúra, a csatornák száma (jelenleg egy) még nem teszi lehetővé, hogy külön értelmiségnek vagy külön falunak és városnak szóló ismeretterjesztő műsorokat sugározzunk. Olyan műsort kell készítenünk, amely a legszélesebb skálát is „fogja”. Mindenki számára közérthető legyen, de a magasabb alapműveltségű néző számára se tűnjék triviálisnak, laposnak, primitívnek. A szöveg gondos megmunkálásán kívül itt van döntő szerepe a „képi eszperantóak”, amelyekhez ezért kell ragaszkodni a Televíziónak. A természettudományos ismeretterjesztés módszerei a Televízióban A legklasszikusabb televíziós adásforma a helyszíni közvetítés, amely rendkívül vonzó, eleven, életszagú , hiteles. A helyszíni közvetítéseknek azonban jelentős technikai nehézségeik vannak. A tudományos intézetek helyiségeit egyrészt biztonsági, másrészt a nyugodt munkalehetőséget szolgáló szeparálás következtében igen szűken méretezték. A TV kamerák, amelyeket általában nagyobb térségekre terveztek, nem „szeretik” az ilyen szűk „lehetőségeket”. Problémát jelent a helyszíni közvetítéseknél, hogy pl. a kémiában vagy a fizikában a folyamatok gyakran hosszabb idő alatt zajlanak le, így adásidőben való beillesztésük nehézségeket okoz. Két lehetőségünk van ilyenkor: a folyamatot elindítjuk, s mondjuk 15 perc múlva visszatérünk az eredményhez, vagy pedig lemondunk a folyamat (tehát a mozgás) áttolásáról, és a kiindulópontot, valamint az eredményt szinte állóképként mutatjuk meg a nézőnek. A néző azonban szereti figyelemmel kísérni a történést, és éppen ezért nem kedveli az ilyen megoldásokat. Nem kevés fejtörést okoz szerkesztőknek és rendezőknek a láthatatlan folyamatok megmutatása. Gyakran kényszerülünk modellesítésre vagy filmfázis-trükkök játszására. A legjobb természetesen az, ha a folyamat látható. Ez didaktikus, érdekes és hiteles is egyúttal. A tudományos ismeretterjesztő adások jelentős részét filmre rögzítjük. A filmen elkerüljük a helyszíni közvetítésnél adódó mozgás- és szöveghibákat. A kísérletek bemutatását sokkal didaktikusabbá és láthatóbbá tudjuk tenni, sokkal pontosabbra tudjuk szerkeszteni a kép és a szöveg szinkronját. A televíziós szerkesztőnek és rendezőnek még egy szempontból sokkal nehezebb a helyzete, mint egy előadónak a területen. Az adás hatását nem tudják azonnal felmérni. A befutó néhány tucat telefon vagy levél nem feltétlenül a tömeghatás tükre. A TV ismeretterjesztés hatása hosszú időn keresztül halmozódó eredményt szül, nehezen mérhető. Az a tudat azonban, hogy a magunk erejével csak kevéssel is hozzájárulhatunk a hazánkban végbemenő óriási kulturális fejlődéshez, átalakuláshoz, felelősségérzettel, egyúttal büszkeséggel is tölti el a televízió ismeretterjesztés munkásait.