Élővilág, 1964 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1964-08-01 / 4. szám

A Televízió néző lélektana, kapcsolata a tele­víziós ismeretterjesztő adásokkal A Televízió közönsége nem annyira ön­kéntes jellegű, önkiválasztódó, mint egy üzemben vagy egy területen szervezett elő­adás hallgatósága. A TV néző pihenő- és szórakozó idejében ül le a készülék elé, és így nem ugyanazzal az igénnyel várja az adást, mint egy speciális szakprobléma után érdeklődő hallgatója ez előadásnak. Magya­rán: a TV-s ismeretterjesztő adás hallgató­sága sokkal heterogénabb, mint egy kis elő­adásé. Hatalmas műveltség és érdeklődés szerinti különbözőséggel találkozhatunk a többmilliós nézőseregen belül. A Televízió­tól ma még a nézők nagy többsége elsősorban szórakozást vár. Ezért az ismeretterjesztő szerkesztőnek, rendezőnek az ismereteket közlő adást olyan érdekessé és vonzóvá kell tennie, hogy az kiállja a versenyt a szórakoz­tató műsorokkal is. Külön problémaként kell megemlítenünk, hogy az ismeretterjesztő előadások közönsége, ha iskolában vagy KISZ szervezetben tartjuk, akkor ifjúsági, míg a Nőtanács vagy a Munkásakadémiák keretében tartott előadások határozottan fel­nőtteknek szóló jellegűek. A Televíziót a legtöbb esetben a család egésze nézi, így a szerkesztőnek és a rendezőnek a hangvétel és a közérthetőség szempontjából ezt a na­gyon széles körú skálát is figyelembe kell ven­nie. Kivételt itt talán csak az egészen késői időpontban sugárzott adások alkotnak, mint pl. a „Hol tart ma az orvostudomány?" A televíziós tudományos ismeretterjesztés né­hány sajátos vonásáról A Televízióban közölt tudományos isme­retterjesztő műsorok alapvető vonása, hogy a cselekményes képiség uralkodik bennük. A Televízió nem bírja a sok, cselekmény nél­küli szöveget. Az adások ideje viszonylag rövid (15—30 perc). De ez a néző számára nem jelent kevesebb megterhelést, mint egy klubteremben meghallgatott egy órás elő­adás. A Televízióval szemben a néző igen nagy technikai igényeket támaszt. Alaposan doku­mentált, didaktikus, látványos magyaráza­­tot kíván kevés szöveggel, tömören és köz­érthetően. A televíziós képi ábrázolásnak a természettudományos folyamat lényegére kell szorítkoznia. El kell kerülnie mindent, ami terheli a lényeget. Képen absztrahálni sokkal nehezebb, mint egy előadásban, de ahol a kamera nem képes megoldani ezt a feladatot, ott a mozgó vagy álló sematizált trükkrajzot veszi igénybe a rendező. A Televízió közönsége sokrétű. A je­lenlegi műsor­struktúra, a csatornák száma (jelenleg egy) még nem teszi lehetővé, hogy külön értelmiségnek vagy külön falunak és városnak szóló ismeretterjesztő műsoro­kat sugározzunk. Olyan műsort kell készí­tenünk, amely a legszélesebb skálát is „fog­ja”. Mindenki számára közérthető legyen, de a magasabb alapműveltségű néző számá­ra se tűnjék triviálisnak, laposnak, primitív­nek. A szöveg gondos megmunkálásán kívül itt van döntő szerepe a „képi eszperantó­­ak”, amelyekhez ezért kell ragaszkodni a Televíziónak. A természettudományos ismeretterjesztés mód­szerei a Televízióban A legklasszikusabb televíziós adásforma a helyszíni közvetítés, amely rendkívül vonzó, eleven, életszagú , hiteles. A helyszíni köz­vetítéseknek azonban jelentős technikai ne­hézségeik vannak. A tudományos intézetek helyiségeit egyrészt biztonsági, másrészt a nyugodt munkalehetőséget szolgáló szepa­rálás következtében igen szűken méretezték. A TV kamerák, amelyeket általában nagyobb térségekre terveztek, nem „szeretik” az ilyen szűk „lehetőségeket”. Problémát je­lent a helyszíni közvetítéseknél, hogy pl. a kémiában vagy a fizikában a folyamatok gyakran hosszabb idő alatt zajlanak le, így adásidőben való beillesztésük nehézségeket okoz. Két lehetőségünk van ilyenkor: a fo­lyamatot elindítjuk, s mondjuk 15 perc múl­va visszatérünk az eredményhez, vagy pedig lemondunk a folyamat (tehát a mozgás) át­­tolásáról, és a kiindulópontot, valamint az eredményt szinte állóképként mutatjuk meg a nézőnek. A néző azonban szereti figyelem­mel kísérni a történést, és éppen ezért nem kedveli az ilyen megoldásokat. Nem kevés fejtörést okoz szerkesztőknek és rendezők­nek a láthatatlan folyamatok megmutatása. Gyakran kényszerülünk modellesítésre vagy filmfázis-trükkök játszására. A legjobb ter­mészetesen az, ha a folyamat látható. Ez didaktikus, érdekes és hiteles is egyúttal. A tudományos ismeretterjesztő adások jelentős részét filmre rögzítjük. A filmen elkerüljük a helyszíni közvetítésnél adódó mozgás- és szöveghibákat. A kísérletek be­mutatását sokkal didaktikusabbá és látha­tóbbá tudjuk tenni, sokkal pontosabbra tud­juk szerkeszteni a kép és a szöveg szinkron­ját. A televíziós szerkesztőnek és rendezőnek még egy szempontból sokkal nehezebb a helyzete, mint egy előadónak a területen. Az adás hatását nem tudják azonnal felmérni. A befutó néhány tucat telefon vagy levél nem feltétlenül a tömeghatás tükre. A TV isme­retterjesztés hatása hosszú időn keresztül halmozódó eredményt szül, nehezen mér­hető. Az a tudat azonban, hogy a magunk erejével csak kevéssel is hozzájárulhatunk a hazánkban végbemenő óriási kulturális fej­lődéshez, átalakuláshoz, felelősségérzettel, egyúttal büszkeséggel is tölti el a televízió ismeretterjesztés munkásait.

Next