Batizfalvi István: Magyarország története Olvasókönyvül a magyar nép számára. Első füzet (Pest, 1864)
V. Árpád fejedelmei utódai
Az ősi vallás legszebb hitágazatai közé tartozott a lélek halhatatlanságának, a till világi megjutalmazásnak hite. A lelket isten leheletének tartották, mely a halál után tüstént a mennybe ment, hol az életet a legnagyobb boldogság közepette folytatá [52]. Az istent imádkozás, ének- és áldozatokkal tisztelték. Hogy az ének és ima az istentiszteleti szertartások közé tartozott, annak számos nyomai találhatók a régi történetiratokban. Áldozati tárgyak voltak a lovak, ökrök, juhok, kecskék. Szokásban volt még a föld, fű és víz feláldozása vagyis inkább felajánlása istennek, mely utóbbi tárgyak felajánlásuk alkalmával a magasba vetettek föl. Az isten tiszteletére szánt épületeik, templomaik nem lévén, az isten tiszteletet szabad ég alatt, hegyeken, berkekben, erdőkben, források, patakok, folyók mellett végezték [53]. 51. Őseink a fák környékét szent helyekül tekintették. Rendszerint erdőkben, berkekben helyezték el az áldozóköveket s mutatták be istennek áldozataikat. Különös tiszteletben állott pedig a diófa, melynek nyoma dalaink, közmondásaink, és népmeséinkben mai napig megmaradt. 52. A régi magyarok oly helynek tartották a mennyet, hol életök napjai a vadászat és fegyvergyakorlatok s diadalmas csaták örömei között fognak lefolyni, és hol az életükben legyőzött ellenségeik szolgálni fogják őket. De ezen mennyei boldogság csak a csatákban elesett hősöket illeté. A kórágyon való meghalálozás méltatlannak tekintetett, s kiket e sors ért, testüket haldoklás közben megsebesítik, hogy vitézül elesett bajnokokhoz méltóan jelenjenek meg a más világon., 53. Az áldozatra kiszemelt szent helyre egy nagy lapos oldalú kő helyeztetett, ez az áldozó kő volt , más pogány népeknél az oltár. Ha pedig sirhalmon tartották az áldozatot, ez esetben áldozó kőül a sirt fedő kőlap szolgált. — Áldozati szent edények voltak a kupa és a kürt, mely utóbbi ivó-