Áldor Imre: Kossuth és Perczel (Pest, 1868)
Szándékosan halasztani máig e néhány sor közrebocsátását. Nem mintha perczig is haboztam volna: melyik részen az igazság vagy mintha a közvélemény magatartását lestem volna, hogy a történeti okmányok és megcáfolhatlan adatok Brennus kardját vethessem a netán bizonytalanul ingadozó mérlegbe; saját ítéletem s a fölött, hogy Perczel nemtelen kifakadásaira az ország minden zugában millió torokból fölhangzó egyhangú „éljen Kossuth“ lesz a megtorló válasz, elejétől tisztában voltam s ha mégis vártam, vártam majd két hétig e füzet, kiadásával, egyedül azért történt, mivel magam is osztozván az országos indignátióban, sem a kellő határon túlragadtatni, sem a higgadt fejtegetés meggyőző érveit a Perczel támasztotta szóváltások és dulakodások zajától elnyomatni nem akartam. Történetünkben lelhető a legszebb példa, hogy az igazság kezében egy törékeny ág is elég hatalmas, hódító fegyver jogtalan támadások legyőzésére. Perczel, a jelenkor „Orlando furioso“-jával szemben is bátran beszélhetünk hát az elnézés és mérséklet hangján, midőn lázas fő és háborgó szívtől sugall s a miveltség legmélyebb fokán is alulmaradó kifejezésekkel tarkázott merész és valótlan állításait igaz értékekre visszavezetni igyekszünk. Sine ira et studio. 1*