Embernevelés, 1946 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1946-11-01 / 9-10. szám
és bátran alkalmazni tudjuk az iskolai munkában, ezekkel a veszedelmekkel őszintén szembe kell néznünk. Az egyik az, hogy ez a szemlélet erősen függvénye a mindenkori korszellemnek, s hajlamos arra hogy a múltat is a jelen politikai vagy társadalmi szükségleteinek képére és hasonlatosságára formálja. Sajnos , az utóbbi évtizedek szomorú példákat mutattak arra, hogyan sajátították ki az irodalmat a maguk hasznára a legkülönfélébb rendszerek és irányzatok. Nem volt olyan társadalmi vagy politikai irány, amely ne talált volna igazolást a múlt egyik vagy másik írójában, vagy még inkább — féligazságok árán — nagy íróink egyik vagy másik oldalának egyoldalú kiemelésével. Csak Ady magyarázatának metamorfózisaira kell gondolnunk, a »fajmagyartól« a nemzetköziig s az eszményi reakcióstól a radikális forradalmárig ! Az ilyen egyoldalú, kiemelő vagy túlzó ideológiai felhasználásokkal természetesen könnyen a tárgyilagos irodalmi múlt eltorzításának tévedésébe eshetni. A szemlélet másik veszedelme: hajlamos arra is, hogy egyeduralomra jusson a többi irodalmi szempont rovására, s bizonyos egyoldalúságra vezessen a tisztán irodalmi megítélésben. Természetes, hogy a politikus és a szociológus elsősorban a politikai magatartást bírálja, a haladás eszméinek szolgálatát értékeli az íróban ; az esztétikusnak, az irodalmi kritikusnak viszont ezen kívül egyéb értékelő és bíráló szempontjai is vannak. Lukács Györgynek, a szociológiai irány európaszerte elismert képviselőjének érdekes könyvében olvassuk »Petőfi és Ady azért nagyok, mert a magyar demokrácia kérdéseit reálisan ... a magyar népélet összes kérdéseire egységesen kiterjedő módon voltak képesek felvetni és megválaszolni« (írástudók felelőssége, 6. 1.). Ugyanott »Röviden összefoglalva : minden igazi írói nagyság végső fokon haladó erőknek terméke« (19. 1.). Révai József Ady-monográfiájában — mint ő írja : »Ady marxi elemzésében« — ugyane szemlélet alapján válik Arany — Petőfi javára — a kompromisszumos és reakciós 67-es politika irodalmi vetületévé (az »ál-népiesség« útján), vele szemben naggyá nő az irodalmi és politikai ellenfelek tábora : Vajda János, Zilahy Károly, Justh Zsigmond és Tolnai Lajos. Ady harcos forradalmiságával szemben csatát veszt a »Nyugat«, mert »Ignotusék esztétikai formalizmusa mögött a harc elől való kitérés kísérlete rejtőzött«, s »a XX. század legtöbb jelentékeny lírikusa, mint Rilke, Stefan George, Paul Claudel... a reakciós társadalmi közhangulatból merítette költészete tartalmát és hangját«, minthogy »az »örökkévalóságra«, Istenre függesztett tekintetük, önlelkükre figyelésük valójában nem a burzsoáziával, hanem a nép harcával szemben jelentett ellenzéki magatartást« (40. 1.). Mindez pontosan igaz lehet politikai és szociológiai szempontból, de nem meríti ki az írók és költők irodalmi megítélésének teljes egészét. A művészi alkotás esztétikai értéke például nem mindig függ attól, hogy milyen szerepe volt vagy van a társadalmi fejlődésben. A haladás szolgálata nyilván kritériuma az írói nagyságnak, de nem csak ez. Ha ezt az elvet elvetjük, akkor az irodalomtörténet nem is a művelődéstörténet, hanem a politikai történet vagy a társadalomtörténet egyik fejezetévé, az irodalom az iskolában részben illusztrációs, részben propagatív anyaggá, a tankönyvtörténeti olvasókönyvvé válnék. Ha ezt a két elfogultságot elkerüljük, az irodalom, az irodalmi korok, törekvések és alkotások szociológiai vizsgálata okvetlenül méltánylást érdemel és fel kell használni az iskolai irodalomtanításban.