Embernevelés, 1947 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1947-11-01 / 11. szám
JEGYZETEK PÁLFFY ZOLTÁN CIKKÉHEZ507 a sznobok hamisan erőlködő harsonázása hamar kifullad. Már a modern költészet első forradalma, a szimbolizmus fénykorában ezt írja két francia költővel kapcsolatban Justh Zsigmond, aki pedig fogékony volt minden túlfinomultság és újszerűség iránt (s nyilatkozata éppen ezért őszinte): »Ricard a nagy mély gondolatokat a lehető legegyszerűbb, legvilágosabb formában adja, Tailhade a semmit aranyköntösbe bujtatja és sűrű fátyollal veszi körül. Egyáltalán a dekadens költészetnek nagy jövője van, mert absolute a szamarakra számít, azt mondván : ki nem ért meg s kit nem ragadtam el, szamár. És a tömeg sohasem az; legalább meg akarja az egyeseket erről győzni.« (Napló 223.) A művészi alkotás értékének fedezete, hatásának titka az őszinteség és az eredetiség, amelynek azonban ismernie kell a határt, ameddig szabadsága terjed, hogy a mű valóban emberi és művészi tett legyen s értelmetlen, öncélú játékká ne váljék. Kovalovszky Miklós Hirosima és az emberi intellektus. Tárgyilagos, elfogulatlan, mély emberi érzéssel megírt könyv. Nincs benne semmi hatás vadászat. Az író helyesen érzi meg, hogy ami Hirosimában történt, az nem szorul rá, hogy jelzőkkel, költői hasonlatokkal fokozzák a jelentőségét. Az történt, hogy 1945 aug. 6-án reggel 8 óra 15 perckor Hirosimában felrobbant az első atombomba, a város 100.000 lakója elpusztult azonnal vagy rejtélyes betegségekben. Az apokaliptikus pusztulásban hat személy életben marad. Ennek a titokzatos módon megmaradt hat embernek a sorsán keresztül a valóságot tükröző pillanatfelvételekben látjuk lejátszódni az eseményeket : a zajtalan villanást, melynek hatása alatt emberek és dolgok összeomlanak, a tűzvészt, amellyel nem tudnak megbirkózni, a feleszmélést, hogy a részleteket felderítsék ; olyan gyorsan, visszavonhatatlanul, szinte magától értetően következnek egymás után az események, hogy a regény hőseinek szinte idejük sincs elmélkedni azon: hogyan jutottak ide? hogyan menekülnek az átokból? — hanem ösztönösen teszik azt, amit a pillanat, vagy jobb emberi érzésük diktál. Egymást a romok alól kiásni, egymás sebeit bekötözni, a betemetett élelmiszereket előkészíteni, végeszakadatlanul nyílnak meg ezek a feladatok az életbenmaradottak előtt. A kórházi orvos, akinek ágyait szalmazsákjait, laboratóriumi eszközeit összetöri a pusztulás, napokig nem tudja lehajtani a fejét és a kórházba özönlő betegeket kötözi. Ebben a rettenetes és elbűvölő állapotban is ez a legnagyobb rejtély az egész rettenetben — tovább szunnyad a megbénított emberi intellektus. Mikor a törött lábával gyötrődő Szaszaki kisasszony megkérdi Kleinsorge pátertól: »Ha a maguk Istene olyan jóságos, hogyan engedheti meg, hogy az emberek így szenvedjenek? — olyan mozdulatot tett, mely magába foglalta összezsugorodott lábát, a szobában fekvő többi beteget és egész Hirosimát. — Kleinsorge atya csak ennyit felelt rá : »Gyermekem, az ember helyzete ma nem olyan, amilyennek Isten akarta. Bűnével eljátszotta a kegyelmet.« És amikor a japán császár rádión bemondta, hogy »a világon tapasztalható általános tendenciák és a birodalmunkban jelenleg uralkodó körülmények miatt arra az elhatározásra jutottunk, hogy véget vetünk a mostani állapotnak« vagyis a háborúnak, akkor az emberek nagy része csodálkozott hogy — nem nyerték meg a háborút, és meg voltak illetődve, hogy »császárunk saját hangján fordult a rádión át hozzánk, Japán közönséges népéhez”. És így minden rejtély között a legizgatóbb rejtély marad : még Hirosima sem tudja mozgásba hozni és szociológiai következtetésekre kényszeríteni az emberi intellektust? Kemény Gábor : John Hersey atombomba-regénye. Gáspár Endre, Dante, 1947.