Enigma, 1998 (5. évfolyam, 14-19. szám)
1998 / 14-15. szám
A TÉKOZLÓ : REMBRANDT Nem lenne egészen haszontalan, ha összevetnénk Bryson különbségtételét diszkurzivitás és figuralitás között a szimbolikus és ikonikus Peirce-féle fogalmaival, néha ugyanis megfogalmazásai elég közel állnak hozzá. A kettő ötvözése azonban félrevezető lenne. Az itt tárgyalt könyvek célja ugyanis éppen a - közönséges festői hasonlóságként felfogott - ikonicitás megkérdőjelezése. Az ikonikus sajátosan peirce-i értelemében csak egy alcsoportját képviseli a figuralitásnak. Az ikonicitás a jelentésképzés egyik kiindulópontja, ha úgy tetszik, egyfajta kód, ami analogikusan - egy közös tulajdonság alapján - létesít kapcsolatot a jel és a jelentés között. A térkép nem azért ikonikus, mert a földterületre hasonlít, hanem mert osztozik vele egy tulajdonságában: körvonalak határolják. A szimbolikus ezzel szemben olyan kód, amely a konvenció jelképezte megegyezés alapján létesít kapcsolatot jel és jelentés között. Jó példa erre a perspektíva, amit sokáig a realizmus legsajátabb eszközének tekintettek. Lehetséges, hogy ikonikus a szó specifikus értelmében, de lényegesebb ennél a szimbolikus jellege.17 Azért tekintjük „természetesnek”, realisztikusnak a perspektívát, mert megszoktuk, jóllehet tudjuk, hogy saját kultúránkon belül és kívül egyaránt sok olyan művészeti forma létezik, amely nem perspektivikus. A peirce-i értelemben vett ikonikus hangsúlyozottan nem azonos a vizualitással. Jobb eleve tisztázni ezt az esetleges félreértést, mert időnként felhasználom Peirce terminológiáját. Íme egy példa az olyan ikonikus jelentésképzésre, amely nem vizuális, mégis vannak megfelelői a művészettörténetírásban. Jonathan Culler (1988:100) bizonyítja, hogy Bachelard filozófiai diszkurzusát ikonikusan megfertőzték azok a korábbi filozófusok, akikről ír. A szöveg stílusa bizonyos vonatkozásaiban analóg tárgyának stílusával. Jóllehet a jel (Bachelard szövege) és a jelentés (az a diszkurzus, amit kommentál) viszonya ikonikus, ebben a fajta (többletjjelentésalkotásban nincs semmi kimondottan vizuális jellegű. Következő példánkban már ott a vizualitás, de nem magában az ikonikus viszonyban. A történetírás retorikus mivoltát hangsúlyozó Hayden White nyomán Michael Holly (1988, 1989) rámutat arra, hogy a Burckhardthoz és Adamshez hasonló nagy korai kultúrtörténészek írásait ikonikusan milyen nagy mértékben formálják saját képükre azok a festmények és festett üvegablakok, amelyekről éppen értekeznek. Olyan stílusban írják történészi fejtegetéseiket, amelynek poétikája ama műalkotásra utal, amelynek a leírásába belefogtak: szinte formájukhoz hasonul. Itt maga a jel diszkurzív, míg jelentése vizuális, az ikonikus viszonyt pedig a vizuális tárgy határozza meg. Ennek a fajta ikonicitásnak az ellenpárja érhető tetten Michael Baxandall Giotto and the Orators (1971) című művében. Baxandall szerint a festmények megformálása a korabeli humanisták latin fogalmazásmódját követi. Ebben az esetben tehát a jel, a festmény egy aspektusa - kompozíciója vizuális, ellenben a jelentése nem az. A jel és a jelentés közötti viszony - minthogy analogikus - ismét ikonikus jellegű. Egyszóval a Bryson vizuális értelmezése szerinti figurálist feltétlenül meg kell különböztetni az ikonikustól. 17 Lásd Hubert Damisch nagyszabású, nélkülözhetetlen tanulmányát a perspektíváról, L’Origine de la perspective (1987). Panofsky híres esszéje, „Prospective as Symbolic Form" (1927) ugyanezzel az igénnyel lép fel, de nem foglal állást egyértelműen. 139