Enigma, 2001 (8. évfolyam, 28-30. szám)
2001 / 29. szám
RILKE / APOLLINAIRE periódust, amelyben az alapvető költői magatartásmód az idegenség [Fremdheit] és részesedés [Beteiligung] pólusai között keresi a maga helyét. A Rilke-recepció máig nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a háború ciklusában az értelemrendek igen magas fokú kidolgozottsága és meggyőző ereje rászorul az affirmáció különös elemi hevességére. Rilke már költészetének középső szakaszában is a minden átcsapás-művelet paradigmatikus eseteként, a világ legfájdalmasabb inverziójaként értelmezett megfordító repetícióban vázolja fel tárgy verseinek dolog-kategóriáját: „...mondani, óh, mint ahogy azt bensőleg a dolgok /még sose vélték.”13 Rilke éppen abban a költői periódusban talál rá saját hangjára, amikor felfedezi azt az alakzatrendet, a megfordító-keresztező repetíciót, amely a versszöveg mögött létmódalapító mozdulatként - a rilkei költészet metanyelveként is értékelhető - átfordított jelenlétként értelmezett dolog modelljének kiépítésével kísérletezik, amely a létet a létezőn keresztül megragadó metaforikus 14 értelemrögzítés helyett a „naturális cirkularitás”, a visszafordító kiazmatikus ismétlés differenciaelvű tapasztalatírásában, a létezők egymást kijátszó érintkezésében önmagát elrejtő lét visszahúzódó mozgásának követésében érdekelt.15 „...minden művészet ...átcserél bennünket erre az idegen világ anyagra, belénk plántálva a világot, minket pedig a világ tapasztalatává változtat, szenvedésünket beleoltja a dolgokba” - írja 1908 júniusában egy levelében. A rilkei alakzat új retorikája az Új versek kötettől fogva a metaforikus (jelentéskisajátító) értelemrögzítés helyett az értelemképződés bizonytalanságát fenntartó, a véletlennek szerepet biztosító abba képletű, kiazmatikus megfordító ismétlésként van jelen líranyelvében, amely a kivetkőzés alakzataként egyszerre biztosítja a jelentés felépülését és lebontását.16 Az azonosságra és teljességre törő metaforával szemben, ahol az ismeretlennek az ismerthez való hozzáigazítása folyik, és amely teremti, irányítja a jelentést, a kiazmus a valóság újraírásában annak inherens elemeit, előfeltételeit, alapjait cseréli fel. A metaforikus tudat analógiákat kivetítő mozgásával szemben az elemek véletlen, mert kifordítással ismételt cseréje jön létre, melynek során az elemek egy új létsorrendben értelmezik egymást, s így a véletlennek és szükségszerűnek egy új egyensúlya jön létre.17 13 A sorokat A kilencedik duinói elégiától a Kunst-Ding fogalmával kapcsolatban idézi Radnóti Sándor. Radnóti Sándor: Megtestesült költészet. In: Radnóti: A piknik. írások a kritikáról Bp., Magvető, 2000. 291. (ford. Szabó Ede) 14 Derrida szerint az ontológiai differencia létezésünk alapmetaforája. Derrida: Der Entzug der Metapherin: Die paradoxe Metapher, hrsg. von Anselm Haverkamp, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1998.197-234. 75 E probléma alapvető kényszerítő ereje azonban nem eliminálható, hogy az olvasó a tudatosság milyen szintjén képes az önmagát megvonót mint bármely retorikai alakzat játékában artikuláltat felismerni. 16 A XX. század kultúrelméleteiben rendre megjelenik a visszafordulás/visszatérés (Nietzsche) mint keresztezés (Kassner), a sajátra a kereszteződésben reflektáló (Freud, Lacan, Felman) ismétlés mint kultúraképző elem, amely összefüggésbe kerül a test önértelmező alakzataival: a találkozással (Patocka), a ciklikussal (G. Hartman), az összefonódással (Merleau-Ponty). 17 A tiszta véletlen retorikai szerkezete, a metonímia több szerző Rilke-elemzésének alapvető szempontja (Pór Péter, Erika Greber, B. A. Kruse). Ld.: Peter Por: Die orphische Figur. Zur Poetik von Rilkes „Neuen Gedichten”. Heidelberg, Universitätsverlag C. Winter, 1997. 141-147.; Erika Greber: Ikonen, entikonisierte Zeichen. Zur 81