Enigma, 2003 (10. évfolyam, 35-38. szám)
2003 / 37-38. szám
EMLÉKEZETRÉSEK apja háborús naplójának információbőségével vagy azokkal a korabeli felvételekkel, amelyek a szöveget kísérték. A két fénykép mégis megkérdőjelezi a bizonyíték természetéről alkotott elképzeléseinket, hiszen a megrendezett, tudatosan felmutatott információhiányt - magát az ürességet - nyilvánítja az óriási bűn bizonyítékának." Akkor, amikor a holokauszt hamarosan eltűnik az élő emlékezetből és csak a történelemkönyvek lapjain marad meg, a Sobibórról és Ohrdrufról készült két tájképfotó nem a levéltárak kritériumai alapján alakítja a múltat. A két kép azáltal, hogy egyszerre mutatja meg a fénykép befejezettségét és hívogat a hely megtapasztalására, megszólítja vagy felszólítja a nézőt, s ez sokak számára már nem magától értetődő. A néző mint tanú A fényképek tényszerűsége, látszólagos szószerintisége vagy „valósághatása” olyan dolgot ragad meg, ami egyaránt túlmegy a történelmi narrativizáción (vagy „történetesítésen”) és a konceptualizáción.51 Ezek a képek azzal a nyugtalanító - és fel nem oldott - feszültséggel dolgoznak, hogy egyszerre válunk részévé a helyszínnek (azaz helynek tekintjük) és érezzük, hogy kirekeszt magából (azaz térnek tekintjük). Itt van tehát ez a villódzás, csábít a kép, de nem tudhatjuk meg, mi a vonzerő forrása, tudatára ébredünk saját helyzetünknek ez előtt a látvány előtt, amely láthatólag fontos a számunkra, de nem osztja meg velünk értelmét vagy jelentését. A perspektíva és a nézőpont olyan erősen hat ránk, hogy nem győzzük keresgélni, honnan is eredhet a kép vonzereje. De a vizuális vizsgálódás folyamata örökösen zátonyra fut, hiszen a képek szinte hipnotikus vonzása nem egy adott, konkrét tárgyból ered, hanem a távolság és a mélység illúziójából a kétdimenziós képeken. Megfeneklett kísérletünk, hogy rájöjjünk, mi a kép jelentőségének rejtett forrásra, oda vezet, hogy ráébredünk: a megértés hiánya összefüggésben van nézőként elfoglalt helyzetünkkel. Más szerzők is kifejtették már, hogy kapcsolatunkat a holokauszt történelmi eseményével alapvetően meghatározza „alanyi helyzetünk”. „A holokauszt - írja LaCapra - a történészt az indulatáttétel lehető legtraumatikusabb formájával szembesíti - méghozzá olyannal, amely az alanyi helyzet változásaival maga is módosul.”52 * 54 A szerző folytatja: bárki legyen, aki kapcsolatba kerül a holokauszt valamely aspektusával, szükségképpen tudatára ébred, mennyire befolyásolja saját identitása az eseményre adott válaszát. Ám a túlélők vallomásait alapul véve azt is tudni kell, hogy a könnyen vállalható „alanyi helyzet” kényelme - akárcsak az identitás legbensőbb tartalma - korántsem elérhető mindenki számára. Kétségtelenül óriási jelentőségű, hogy az egyén tudatában van-e saját pszichológiai reakcióinak (legyenek azok a „legtraumatikusabbak” vagy 52 Manuel Koppen (szerk.): Kunst und Literatur nach Auschwitz. Berlin, 1993.166. ! Arról a kérdésről, hogy vajon a „végső megoldás" belefoglalható-e történelmi narratívába, Id. Hayden White, Martin Jay és Carlo Ginzburg tanulmányait. In: Saul Friedländer (szeri): Probing the Limits of Representation. Nazism and the .final Solution”. Cambridge, Mass., 1992. 54 La Capra: Representing the Holokaust 46. (a kiemelés a szerzőtől). 153