Enigma, 2005 (12. évfolyam, 43-46. szám)

2005 / 43-44. szám

H­Í­V­Ó­S­Z­Ó Már egész fiatalon, mielőtt a világhír felé indult, a Kammon (a volt Pilvax)­kávéházbeli cimborái úgy emlékeztek rá, hogy: „Nem volt délután, nem volt est, hogy Munkácsy köztünk meg ne jelent volna, s amily nehezen lehetett belevonni a társalgásba, és oly készséggel vetette oda a márványasztal sima lapjára torzképeinket.”14 Justh Zsigmond, „a legfinomabb körökből,” „vékony silhouette”-jével, „trónpretendensi szakál­­lával, két fehér keze stilizáltságával, Velasquez modorában”15 ahányszor megemlíti párizsi napló­jában Munkácsyt, sosem mulasztja el, hogy nyelvi (és gondolkodásbéli) inkompetenciáját, egysze­rűségét, földhözragadtságát föl ne említse. „Grosse race. Primitív ember.... Mint ember, jó, kedélyes férfi, semmi brilliáns tulajdon. Érdekes hallgatás. Magyarul elfelejtett s franciául nem tanult meg. Ez utóbbi lacune-je meg fütyülése (Magasan száll a daru stb.) teszi őt a legnagyobb hazafivá.”16 Szomory Dezső ír le egy - talán az eseten túlmutató - találkozást, amikor festőbarátjánál ülve egyszer csak betoppant Munkácsy: „­ Hol látja ezt? - kérdezte K.-hoz fordulva s egyszerre kémlelve a színeket s az arcomat, egy­­egy röpke tekintettel. - Hol látja ezt? És ezt? És ezt? - s mindig csak ezt kérdezte. Néha, csön­desen, egy ecset után nyúlt, egy kicsit kevert a palettán, amit K. mint egy tálcát tartott elébe, s amúgy cilinderben, a bakaijával az esernyőjére támaszkodva, egy kicsit pingált a képen, miközben kéklő tekintete, összevont pillái alól, úgy éreztem szívembe tűz­egyenest. Aztán, végül, azt mondta, egy sóhajjal: »Inkább gyerünk ebédelni!« s már indult is s már rohantunk utána, csak éppen, hogy K. lecsapta a palettát és eláztatta az ecseteit egy cserépbögrébe. Munkácsy elöl, mint egy vezér, K. mögötte, egy fejjel magasabban, s a harmadiknak jó magam a kettő mögött, láttunkra, egy női árny suhant, a művész hitvese... Nyilvánvalóan nem nagyon lelkesedett az ilyen magunkfajta vendégekért, hogy így eltűnt hirtelen.... Egy inas hozott egy ezüst tálban, magasan a karján valami borjúpörkölt-félét, amiért nyilvánvalóan meghivattunk, ... és egy maitre d’hotel állott mereven a házigazda mögött egy conquistador előkelőségével, s figyelni látszott az ezüst kanalakat. Mi csak ettünk. - Jó? - kérdezte Munkácsy kurtán. - Kitűnő! - feleltem. - Christi’s Himmlfahrt! - szólott K. teologico-szellemesen ... Egy perccel később, a sajt után, már a kávét öntötte az inas három ezüst gyűszűbe egy olyan terebélyes ezüst kannából, a la Louis XIV., hogy azt hittük, tele van. K. rögtön felhörpintette a magáét, s még kért egy gyűszűnyit, máriahilfi tájszólással. Munkácsy hátrafordult az élő szoborhoz. -Encore du café!- mondta, ingatag franciasággal, de nagyon barátságosan. - N­ n’yen a plus Monsieur!- felelte a szobor, már kevésbé ingatagon... - Nem baj! - szólt Munkácsy a vállát vonogatva. - Majd átmegyünk a kávéházba - fordult hozzánk két kék szeme vigaszával. ^ Szana Tamás: Munkácsy Mihály. Bp., 1900. 42. ^ Szomory Dezső: A párizsi regény. Bp., 1929.119. ^ Kozocsa Sándor (szerk.): Justh Zsigmond Naplója és levelei. Bp., 1977. 75-76. 118

Next