Enigma, 2005 (12. évfolyam, 43-46. szám)
2005 / 43-44. szám
HÍVÓSZÓ Már egész fiatalon, mielőtt a világhír felé indult, a Kammon (a volt Pilvax)kávéházbeli cimborái úgy emlékeztek rá, hogy: „Nem volt délután, nem volt est, hogy Munkácsy köztünk meg ne jelent volna, s amily nehezen lehetett belevonni a társalgásba, és oly készséggel vetette oda a márványasztal sima lapjára torzképeinket.”14 Justh Zsigmond, „a legfinomabb körökből,” „vékony silhouette”-jével, „trónpretendensi szakállával, két fehér keze stilizáltságával, Velasquez modorában”15 ahányszor megemlíti párizsi naplójában Munkácsyt, sosem mulasztja el, hogy nyelvi (és gondolkodásbéli) inkompetenciáját, egyszerűségét, földhözragadtságát föl ne említse. „Grosse race. Primitív ember.... Mint ember, jó, kedélyes férfi, semmi brilliáns tulajdon. Érdekes hallgatás. Magyarul elfelejtett s franciául nem tanult meg. Ez utóbbi lacune-je meg fütyülése (Magasan száll a daru stb.) teszi őt a legnagyobb hazafivá.”16 Szomory Dezső ír le egy - talán az eseten túlmutató - találkozást, amikor festőbarátjánál ülve egyszer csak betoppant Munkácsy: „ Hol látja ezt? - kérdezte K.-hoz fordulva s egyszerre kémlelve a színeket s az arcomat, egyegy röpke tekintettel. - Hol látja ezt? És ezt? És ezt? - s mindig csak ezt kérdezte. Néha, csöndesen, egy ecset után nyúlt, egy kicsit kevert a palettán, amit K. mint egy tálcát tartott elébe, s amúgy cilinderben, a bakaijával az esernyőjére támaszkodva, egy kicsit pingált a képen, miközben kéklő tekintete, összevont pillái alól, úgy éreztem szívembe tűzegyenest. Aztán, végül, azt mondta, egy sóhajjal: »Inkább gyerünk ebédelni!« s már indult is s már rohantunk utána, csak éppen, hogy K. lecsapta a palettát és eláztatta az ecseteit egy cserépbögrébe. Munkácsy elöl, mint egy vezér, K. mögötte, egy fejjel magasabban, s a harmadiknak jó magam a kettő mögött, láttunkra, egy női árny suhant, a művész hitvese... Nyilvánvalóan nem nagyon lelkesedett az ilyen magunkfajta vendégekért, hogy így eltűnt hirtelen.... Egy inas hozott egy ezüst tálban, magasan a karján valami borjúpörkölt-félét, amiért nyilvánvalóan meghivattunk, ... és egy maitre d’hotel állott mereven a házigazda mögött egy conquistador előkelőségével, s figyelni látszott az ezüst kanalakat. Mi csak ettünk. - Jó? - kérdezte Munkácsy kurtán. - Kitűnő! - feleltem. - Christi’s Himmlfahrt! - szólott K. teologico-szellemesen ... Egy perccel később, a sajt után, már a kávét öntötte az inas három ezüst gyűszűbe egy olyan terebélyes ezüst kannából, a la Louis XIV., hogy azt hittük, tele van. K. rögtön felhörpintette a magáét, s még kért egy gyűszűnyit, máriahilfi tájszólással. Munkácsy hátrafordult az élő szoborhoz. -Encore du café!- mondta, ingatag franciasággal, de nagyon barátságosan. - N n’yen a plus Monsieur!- felelte a szobor, már kevésbé ingatagon... - Nem baj! - szólt Munkácsy a vállát vonogatva. - Majd átmegyünk a kávéházba - fordult hozzánk két kék szeme vigaszával. ^ Szana Tamás: Munkácsy Mihály. Bp., 1900. 42. ^ Szomory Dezső: A párizsi regény. Bp., 1929.119. ^ Kozocsa Sándor (szerk.): Justh Zsigmond Naplója és levelei. Bp., 1977. 75-76. 118