Enigma, 2015 (22. évfolyam, 82-85. szám)
2015 / 82. szám
56 HIVOSZO Jó negyedórát szekereztünk vele. Kérdeztem a régiekről. Emlékezett mindenre, mindenkire. Puskás Lídia él, ott lakik a szomszédságában, nem fog rajta az idő vasfoga, még most is szemrevaló szép asszony. A Czombos István három gyönyörű legény fiát gyászolja, kettőt orosz föld, egyet - a legkisebbet - a Monte St. Michael kőtörmeléke temetett. A Zana István két hete halt meg. „Hát tetszett ösmerni? Persze persze, hisz még süvölvény legény volt, örömét lelte a világi vigasságban és színházat is játszott a kis urunk kedvéért. Később megvilágosodott és megtért. Nagyon szerette az Úr, sokat szenvedett ebben az életben. - A Szentiványi Jóskát tetszik kérdezni? És még az, de már nem a régi nyalka gyerek, rongya sincs már a szép libériának... Most is ott él a tanyán, béres a zsidó bérlőnél...” Megmozdult a szívem, hát találok még ott valakit a közvetlen környezetéből és éppen azt, aki lefogta a haldokló szemeit. Nem fogadtuk el a felajánlott uzsonnát, a falu közepén leugrottunk a szekérről és nekivágtunk az útnak. Alig ismertem ki magam, a százesztendős nyárfák, jegenyék barbár módon kipusztítva. A csonka gyökértörzsektől úgy búcsúztam, mint egy-egy lelkemnek kedves régi embertől. Hát még a kastély! Kerítése árva romokban. Nyesetlen utak, összedőlt idagóriák, félig a földbe temetett csonka szobrok, a piros muskátlis rondelláknak nyoma sincs. Pusztulóban minden. De jó is, hogy embert se látok és nekivághatunk a bozótnak, tudom a járást, megtalálom a sírköveket. Besüppedt, virágtalan halmok. Csak az ő márványkeresztjét futja, öleli a borostyán. A tábláját, az egyetlen szóval, ami rá volt vésve „Fuimus” - ellopták. Csupa sivárság minden, jobb is lett volna nem látni... Előkapdásszák az ólak közül Szentiványi Jóskát. Toprongyos, rosszul táplált öreg ember cammog elé. Erről se hinné senki, hogy valaha a párisi lányok, menyecskék kacsingattak rá. Zsigának volt a belső cselédje, bizalmasa, totumfakja. Kérdem, megismer-e? Jól rám néz és nemet int. Nem is csoda. Harminc esztendeje is van, hogy nem látott. Aztán megmondom neki, hogy ki vagyok. „A kicsi úrfi, lelkem!” és alig tudom meggátolni, hogy meg ne csókolja a kezemet. Aztán szóbeszédből felépítjük a régi boldog világot. Nagyot nézett volna valami nem bennfentes, mikor hallotta volna, mint emlegetett, hibátlanul mondva a neveket, ez a vagabundus alak külországi hercegasszonyokat, világhíres-neves írókat, tudósokat. Nagy szóbeszédben odaérünk az oszlopos tornáhhoz... Jóska, ballagva mellettem, egyszerre megtorpan és rám néz. „El se tudom hinni, hogy itt van az úrfi, a temetés óta nem járt itt senki fia...” Mindenütt rendetlenség, lezüllés. Percekig se ő, se én nem tudtunk szólani. „Nem a régi világ van itt úrficskám! Még a kegyelmes úr is élt, mikor árendába adták a birtokot, azóta felé se néznek. Pláne amióta Aradon oláh világ van. A sok drága holmit mind behurcolták a városba. Nem méltóztatik itt már semmire se akadni a boldog időkből, „ ha csak magamat nem prezentálom”, viccelt az öreg, de kicsordult a könnye... Mégis bementünk a házba, az „öregek”-ébe. Sírni való ízléstelenség tobzódott. Az ősi antik bútorok helyén rossz vásári holmi, a színpompás szőnyegeken rongyok... A bibliotékában, ahol a drága koporsó feküdt, förtelmes szecessziós lányszoba. Jóska kulcsokat zörget. Menjünk át a „legényházba”. „Ott lesz ám csak nagy szomorúsága, ifiuram!” A benyíló, a két szoba, ahol Zsigának otthona volt, most