Katolikus gimnázium, Eperjes, 1902
PETŐFI KÖLTÉSZETE. Viharban, napfényben félszázad járt el fölöttünk, az jelölte meg Petőfi Sándor nagyságát. Szinte azt hihettük már, hogy géniusza odavész messzemessze földeken, idegen világokban. Ott fogadták híre első vándorútjain s nőttették a végtelenségig alakját. Mire a magyar róna délibábja visszahozta közénk, már kolosszusnak látszott, akinek a fellegvilágba nyúlik koszorús feje. Meteorszerű a pályája, vakítón ömleszti szellemének szikráit, valóságos fénypászmát áraszt, melyhez a szem nehezen szokik, de ha megszokta, úgy van vele, mint az erős napsugárral: káprázatos hatása hosszan megmarad. S mint a meteor távoli keringését nagy időközök után újra kezdi: az ő költészetének fényvilága is új meg új hatást okoz. Mondjuk ki: folyton erősebbet. Olyan ez a hatás, mint az emlékezésé: sokat elhullat magából, hogy az erő vonásait annál inkább kidomborítsa, s olyan, mint a nap járása: tüze az idővel azért enged föl, hogy óriási árnyékot nőttessen maga után, de az árnyékvilágot másnap új színpompájával oszlatja szét. Kora alig tudta megérteni, kevés azoknak száma, akik hamar felismerik, s azok is szinte megdöbbenve állnak szobortalapzata előtt. Mértékök a sejtése: annyira szokatlan az őserő, a mely ércalakja izmaiból megszólal. Hatása előszörre csupa ellentét; felkavarja inkább szülöttei földjét s valóságos forradalmat idéz elő benne. Előbb irodalmit, aztán országosat. S hamar megtetszik, hogy a formalizmus örökösei és ő közötte lehetetlen a fegyverbarátság. Az irodalmi harc, melyet támasztanak, a tehetetlen gigászoké, akik sárral, piszokkal dobálják végre arculatját, amikor már a fegyver kihullott kezekből. Parányi foltot sem ejthettek azonban rajta: őket magukat sötétíti el minden támadás. A bátortalan hang másfelül, mely érdemét hirdeti, ha előbb óvakodva, utóbb csak egyre szózatosabb ajkon tör elő. S látni való legott, hogy nem belemagyarázni kell az új meg új fényvonásokat: költészete, mintha a tengerszem varázslatát mutatná, ezernyi szinváltozattal lepi meg, ha ismételten fölkeresi, a tekintetet. Mintha a világ ősköltészete ébredne meg benne, az, a mely souverain hatalommal szakít meg minden összeköttetést a múlttal s a jelen világát újjá, a saját képére teremti. Egy új kor énekét zendíti meg tehát, mint Homeros, Shakspere, Göthe és Mistrale költészete, s ez az ének a hagyomány conventióit megtagadja, az egyént a históriai feltételek béklyóiból kiemeli és új ideált szab korának is, a jövendő időknek is. Saját eszmék, saját érzelmek, saját aspirációk s a saját népgéniusz hordozása jel * Mireille, Gimn. Ért. — 1