Érdekes Ujság, 1956 (1. évfolyam, 1-2. szám)

1956-12-20 / 1. szám

A­z anya a varrásra figyelt. Rengeteg munkája volt, jön a karácsony. Annival, a nagyobb lányával ver­senyt dolgoztak, nem is szóltak, hajtották a munkát A kisebbik lány főzött néha beszólt a konyhából és valamit kérdett de senkinek sem volt ideje rá válaszolni. Erre a fiatal lány duzzogva és csattogva vonult vissza. Berohant a srác: — Anya, anya,­­lemegyünk a térre focizni! — Nem megy sehova! — kiál­tott rá az anyja helyett a nagy nővére. — Első kiadás hallgasson! — kiáltott a fiú. Az anya nevetett s egy pilla­natra odavillant a szeme a fe­kete fiúra Mint a vas, mint a tűz. Most a kisebbik fiú rohant be lélekszakadva, kicsit selypítve beszélt: — Anya, anya, any­­, me­gyünk a térre focizni! — Nem mentek — kiabált a lány —, ha van, nem lehet! — Már elseperték. — Azért mégse lehet. Mindig csavarogni, szemtelenek! A nagyobbik fiú ellenségesen nézett rá. — Már mondtam, hogy első kiadás hallgasson. — Szamár! A gépek egy pillanatra sem állottak meg A varrógépek ak­kor is tudnak berregni, ha oda se n­éz a varrónő. Kintről be­süvített a villanyos csengése és rohanása. — Csak menjetek -­- mondta a lány —, hogy elmázol egyszer a villanyos. — Első kiadás hallgasson. Az anya kétszer ment férjhez. Első házasságából két lánya van, a másodikból két kis fiú. A lányok szőkék, a fiúk feketék, vadak, temperamentumosak. — Anya, lemehetek a térre? Anya, mehetek a térre? Az anya még meg sem szó­lalt, most is a lánya feleselt — Üljetek a feneketeken, ürüljetek, hogy éltek. — Első kiadás slussz. Én má­sodik kiadás vagyok. — Második rendkívüli kiadás! — sikított a kisebbik. Az anya nevetett. — Hadd menjenek le, legalább nem lármáznak — mondta csen­desen a lányának. — Aztán szaladhatunk utá­nuk, ha egyszer baleset lesz. — Ilyenkor lejön mennyből az angyal — mondotta az anya —, vigyáz a gyerekekre. — A, az angyalok most a Bel­városban bámészkodnak. A két fiú abban a pillanat­ban zsebrevágta a burkolt enge­délyt üvöltve: — Gyerünk, gyerünk, vedd elő a labdát A kisebbik fiú levetette ma­gát a földre és az ágy alá bújt Előkotorta a labdát. — Te mindent megenged­ nekik anya, de egyszer ki is tö­rik a nyakukat. De már Jani, a kicsi, jött a labdával az ágy alól. A labda egy testszín harisnya volt mely meg volt tömve keményen ronggyal s jól bekötve. Olyan finom labda volt hogy csoda. — Öltözzetek fel jól —, mondta az anya. — Öltöztesd fel őket — Akkor sose leszek készen. — Nem kell, magunk is tu­dunk. A fiúk felszedték a kis téli­kabátokat egymást gombolhat­ták és a sált begyűrték a­ kabát gallérja alá. A két nő csakugyan nem hagyta abba a munkát. Még álmukban is dolgoznak. Mikor a sapkát is a fülükre húzták, rohantak el, mint a szél. — Vigyázzatok egymásra. — Igen, anya. — És ne ordítsatok a folyo­són, mert megesz a házmester. — Első kiadás hallgasson — és már kint voltak a lakásból. A harmadik emeleten végig­rohantak, a szennyes lépcsőn le, a torkuk úgy dolgozott, mint a sziréna Ki az utcára Hideg szél volt, nem törődtek vele Előrehajtották a fejüket és nekidűltek a szélnek A keskeny mellékutcában kevesen voltak, egy szusszanás nélkül rohantak a főút felé. Annak a végében van a nagy tér. A kis lyukas kötött kesztyűt csak az utcán húzták fel, futás közben. Már az utcán karácsonyfát hoztak. Egy asszony elég nagy fácskát cipelt. Megállották, meg­­nézték. — Buta — mondta Imri, a na­gyobbik. — Minek vesz ez kará­csonyfát két nappal hamarább­’ Jani is addig nézett az asszony után, míg csak látta. — Szép fa, nagy fa. — Ilyenkor drága. Akkor kell venni, mikor már mindenki hazavitte a fákat. A maradék olcsó. Barátom, most tíz pengő is kell egy ilyen fáért, akkor ideadják húsz fillérért. Az asszony olyan messze gya­logolt a hosszú utcában a fával, hogy elunták a hidegben, hogy csak nézzék. Újra futni kezd­tek a tér felé. Villamos ment el, keresztül az utca nyílásában, megállották, nézték, ahogy elsiklik a szemük előtt. A villanyos tömve volt emberekkel. Nem szóltak sem­mit, újra szakadásra vették. Kiértek a térre. A túlsó oldal már szabad volt A főutca tele volt néppel. Mindenki sietett Sokan csomagokat vittek. Kis csomagokat, selyem papírban. Mindenki fázott A külvárosi téren gyengén vannak öltözve az emberek. Társzekerek men­tek, taxik robogtak. A szürke, opál0s ködön a nap alig tudott átrtörni. A nagyobbik fiú egy pillanatra megállott, önkénytelen utat adott a villanyosnak, látta, hogy nagy BAR-kocsi, ez a legveszé­lyesebb, mert igen erős kocsi és úgy rohan, mint a fene. — Várj itt, zónázni fogok. Már abban a pillanatban utá­navetette magát a kocsinak és elkapta az ütközőt, hogy fel­ugorjon rá, de nem sikerült a kesztyű miatt A kis keze lesik­­lik s amint esett elfelé, elkapta az áramszedő kötelét. Ott lógott a lantkötélen s az húzta maga után, a térde kopogott a jeges köveken. De ahogy a kötelet le­húzta, a kocsi tetején kikapcso­lódott az áramszedő lant és a kocsi megállott. Az összes utas kinézett, mi történt, a kalauzok leugráltak s Imri jól összevert térdekkel és könyökökkel eredt futásnak. A kicsi csak nézte távolról a bátyja esetét. Mikor az emberek felé­­szaladtak, megijedt és át akart szaladni a túlsó oldalra, hogy ő nem tartozik a csínytevőhöz. Igen, de jött a következő kocsi. Szerencse, hogy egy picit csen­desített , az előtte menő miatt, amelyik­ megállott s csak most kezdett újra tovább menni. Janika nem is vette észre a második kocsit s csak azon ret­tent meg, mikor a kocsi bal­esetvédője kidobta őt az úttest­re. Ott feküdt közvetlen a ke­rekek mellett. A lépcső majd­nem elvágta, de két centi azért volt közte és a lépcső vasa közt s az első lépcső szerencsésen el­haladt mellette. Halálos ijedtségben feküdt a jeges köveken, akkor a második lépcsőn egy utas állott, a zsú­folt kocsin ott rekedt a lépcsőn, nem tudott feljebb jutni. Ez az utas ebben a­ villanás­nyi időben zseniális ötletre jött: ledobta a lábát, hogy a kisfiút kigurítja távolabb a villanyos­tól. A kocsi még mindig túl gyor­­san ment s ő ahogy a gyerek felé rúgott a rúgás túl erős volt és rettentően megrúgta a gye­rek véknyát. Jani csak egy lábat látott és az iszonyú fájdalmat érezte, az­tán elájult Imri valamit látott, hogy az öccse és a villanyos egymásnak mente­k s megfordult és futott felé. Ott találta Janit a földön.­­Már akkor emberek siettek le a járdáról a gyerek felé. Imri letérdelt az öccse mel­lett, észre se vette, hogy fáj a térde. — No, mi az? Mi az? Mi van Veled? De a gyerek nem szólt, fe­héren feküdt és ájult volt. Valaki felvette a fiúcskát az ölébe. — Kié ez? — Mienk — szepegett Imrike. — Miféle gyerek ez? — Második... rendkívüli ki­adás ... Valaki nevetett. — No, ez elfogyott, ez a ki­adás — mondta. — Hol laktok? — Itt az utcában. Egy munkásember a karjára vette át si­kere­két. — Majd én hazaviszem. Már nagy csődület volt körü­löttük. Mindenki megállott. A karácsonyi csomagokkal az asz­­szonyok különösen sopánkod­tak. — Elgázolta a villanyos, öten is kísérték a kapuig a segélynyitó embert. — Meg kellene az anyját bün­tetni — mondta valaki, de Im­rike kísérte az öccsét Felmen­tek a harmadik emeletre. — Anya, anya, baj van! Az anya elsápadva állott fel a géptől. Ilyenkor az anyák is felállanak a legsürgősebb mun­kától. Ágyat bontottak, a gyereket levetkőztették, lefektették. Mindenki rémült volt. Sírtak sokáig. Csak éjjel tért magához a gyerek. Vizet itattak vele. — Mi történt kisfiam? Janika gondolkozott. Kis homlokát összehúzta. — Az angyal. — Milyen angyal, szívem? — A mennyből leadta a lábát és megrúgott. Az orvos csak most jött Hat­szor kellett menni az OTI-or­­vosért, de végre eljött: — Orvosság nem kell — mondta —, nyugodtan feküdjön a gyerek, ha belső sérülése nincs, akkor nem lesz baj .­­ Pár nap múlva újra ott fog ug­rálni a villanyosra... Hogy ne­velik maguk a gyereküket! Mennyben egy angyal meg­törülte a szemét Erre volt rábízva a két gye­rek, de elbámészkodott a Bel­városban.

Next