Érdekes Ujság, 1957. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-04 / 1. szám

b 5­3 h­ ogy a gyerekeknek egy mulatságuk legj­eit írta: THURY ZOLTÁN — Valami játékot kellene kitalálni ezek­nek a gyerekeknek — mondta az asszony. — Szörnyen unják magukat. A gyerekek összemosolyogtak s egy apró vakkantás is hallatszott, mintha já­tékos kis kutya rikkantása volna. Ez a hang háromesztendős pisze kis lánykából tört ki Még egy ennél kisebb lány is to­tyogott a szobában. Az összekapcsolta a kezét és azt mondta: áték... áték... A kisebbik, a pisze leánynál azonban két­­ esztendővel idősebb fiú, odaadó naivitás­sal az apjára rontott s kunyerált: papus­­kám, csinálj valamit. Csiinálj! A nagyob­bik fiú hosszú szempillája, mint valami szőke selyemeresz alól kifigyelve, komoly nyugalommal várta, hogy mi lesz. — Ugyan, csinálj már nekik valamit — nó­gatta a férfit az asszony, mire az meg­mozdult. A mi Urunk Jézus Krisztus lépéseit nem figyelték nagyobb áhítattal a tanítványai, mint ezt a fiatalembert a gyerekek. Ehhez mérten körülményes is volt azután. Min­den rekvizítumot külön vitt be a szobába és különféle ajtókon át. Egyszer a konyhá­ból jött, azután a fürdőszobából, azután a hálóból. Behozta a szappantálat, azután vizet, azután szappant, azután künnről, hátsó udvarból sok keresés után alkalma­tos szalmaszálakat. Néhány szappanforgá­csot feloldott a kis tál vízben, a szalma­szálak egyik végét szerte kigörbítette, hogy olyanok lettek, mint a vízemelő tor­nyok tetején a kerék. A várakozás körül, amint mondani szokták, a tetőpontra há­gott. A nagyobbik kislány ráripakodott a kisebbik bátyjára: ne lökj! Az egészen ki­csi most már türelmetlenül követelőzött j­áték, áték — s a kisebbik fiú nagy dió­barna szemét mérhetetlen bizalommal az apjára függesztve bámult. A nagy fiú már sejtette, hogy mi lesz s mosolygott. A férfi végre mindennel rendbejött és kijelentette, hogy szappanosgömböket fog fújni Meg is kezdte. Belemártotta a szür­kés nyúlós vízbe a szalmaszálat, s bele­fújt, mire egy csöpp szappanos víz hullott a nadrágjára. Ez kissé felbosszantotta. Nem nagyon, hanem összehúzta a szemöl­dökét s most már türelmetlenül fújt. — Ugyan várj — mondta az asszony. — Hagyj békében — s újra fújt. Azután várt egy ideig s végre csakugyan finom, csillogó üveggolyó gömbölyödött ki a szal­maszálból. Mind nagyobb lett, hanem egy kis kellemetlenség esett vele A legkisebb gyermek tudniillik nagy rikoltással ráro­hant és belemarkolt. A férfi erre dühbe jött és kiabált — Mari! Mari! Kis, félszeg falusi lány jött be — Vigye innen ezt a haramiát! Ettől a majomtól semmit sem lehet csinálni. — A kisasszony ordított de a nyers erő diadal­maskodott. A leány, miután néhány rú­gást kapott a hasába, kicipelte. A férfi to­vább fújt s egy-egy sikerült alkotásnál rá­kiabált az asszonyra: — Nagyszerű, nézd! Felséges! — S keményen mozdult a gyer­mekekre: — Ne tolakodjatok. — Azok megilletődve vonultak hátrább s sóvár pil­lantással kísérték útjában a szalmaszálat a tálig, meg vissza, s majd kidűlt a sze­mük, úgy bámulták illendő távolságból a gömböcskéket, amelyeket könnyed libben­­téssel a levegőbe dobott föl az apjuk. Csak akkor estek neki mindnyájan, ahogy le­felé szállott s szertepattant a kezükön. Ezt nem bánta a férfi, akkor ő már új gömböt fújt, azzal volt elfoglalva s mivel­hogy a száját nem használhatta egyébre, hát csak a kezével intett mérgesen, ha va­lamelyik gyerek a közelébe tévedt. Az apparátust azonban kissé tökéletlen­nek találta. Nagyon sokáig kellett fújni s a gömb végül mégiscsak akkorácska lett, mint egy kisebbfajta alma. Tollért kiabált s azt is mondta, hogy mozogjanak, nem várhat estig Egyéb dolga is van. Az egyik lány fölment a padlásra, a másik pedig arra emlékezett, hogy a házmesterné mintha ludat vett volna a múlt héten. Hát elmentek mind a ketten s ezt a percet a legkisebb gyerek arra használta föl, hogy bebátorodjék a játék színhelyére. De csak az ajtóig jutott, mert akkor már rákiáltott az apja: — Indulj, te betörő! — A betörő megfordult és lábánál fogva maga után hurcolva egy majdnem akkora babát, amekkora ő maga — visszatipegett a má­sik szobába. A nagy fiú a bennlévő töme­get tartotta rendben. Visszalökdöste őket, ha előre léptek s magyarázott azonközben: — De édeskéim, a papa nem tud fújni, ha­­ a keze alatt vagytok. Az öccse fölvetette a fejét, mint valami makrancos kis csikó, és kijelentette, hogy ő is fújni akar. A kislány behúzta fejét a válla közé s szintün ráhatározta magát, hogy nyilatkozzék: — Én is fájok. Az apjuk csak rájuk nézett s mivelhogy egy sikerült kékes, felül narancssárgás gömb függött a szalmaszál végén, röviden fejezte ki magát: — Maradjatok. A fiú konokul erősködött: — De én fújok. A kis pisze sem hagyta magát. — Én is. Az asszony is beleszólott: — Ugyan hagyd őket. Legyen örömük. — Nézzék. Behozták a tollat a házmesterétől. A férfi megnézte, levágta a végét, belefújt s azt mondta: — Ez már beszéd. — Kis idő beletelt, míg alkalmassá tette a munkára. Azalatt csak bámultak a gyerekek, hanem azután, amikor az első gömb kirepült a levegőbe, egyszerre rárohantak az ap­jukra. Most már a nagy fiú is: — Papa, én is! — Az apjuk megmártogatta a szappa­nos vízben a tollcsatorna végét s szomorú szemrehányással szólott nekik: — Hát látjátok, így van ez. A papuská­­nak egyéb dolga is lenne. Te nagy kamasz vagy, legalább te megérthetnéd, a papuska nem abból él, hogy itt nektek szappant fújjon. Hanem hát a papuska, jó, csinál nektek játékot s azután megrohanjátok, mint valami betyárok. Hát aztán legyen kedve az embernek... A fiú komolyan elhúzódott. Sokkal ked­vetlenebből, mint a másik, de nem moz­dult helyéről a kislány s nem igen hango­san, de határozottan jelentette ki: — Én fújok. — Fújsz? — kérdezte az apja, de most már nagyon mérgesen. Hát nem érted a szép szót? Tudok én másképp is beszélni. Mars innen! Takarodj a sarokba! A kislány húzódva indult el. Visszapis­logott, hogy talán még visszahívják, csak a másik szobában kezdett el sírni. De na­gyon. A férfinak egy kicsit kiabálni kel­­­­lett, hogy megértse az asszony. — Azért mégis hálátlanok ezek a gye­rekek — mondta. — Az ember csinál ne­kik játékot és ez a köszönet. — Fújj bele füstöt. — Persze. A férfi óriásra fújt fel egy golyót, s az­után a cigarettájából kis füstöt bocsátott bele. A füst kavargott a vékony, gömbö­lyű, tökéletesen átlátszó falak között s mi­velhogy az ablakon át bekukkantott a nap, gyönyörű lett a lomhán libegő, könnyű, ezer színben pompázó karika Az asszony is gyönyörködött bent é­s fölugrott. — Adj egy kis füstöt nekem is. Szívott a cigarettából, azután ő fújt fel egy labdát. Ebbe már több jutott a füst­ből. A hamvas vadgalambpehely szinte dominált benne és míg nézték, hogyan ereszkedik le, meg sem hallották a kiseb­bik fiút, amint konokul ismételte: — Én is fújok A nagyobbik fiú is beleszólott. Szépen kérve, nagy vágyakozással: — Én is, papa, füsttel. — Hát még mit nem? — Papuskám ... A férfi lecsapta az asztalra a cigarettát s idegesen lármázni kezdett. — Te már okos vagy, hát nézzed. Nem szép ez, mondd? Gyönyörködj benne. Lásd, apuka itthon maradt, hogy játékot csinál­jon nektek s ti folyton zaklatjátok A gyermek szeme megtelt könnyel, ne­hézkesen, tempósan végigfolyni indult az arcán s félszemmel fölpillantva az apjára, könyörögve, valami nagyon is szívhezszóló keserves vágyakozással szólott: — Papuskám, füsttel még sohase csi­náltam. Ahogy látta, hogy az apja rá sem hall­gat, keserves, feltartóztathatatlan zokogás tört ki belőle. Elment a díványra és fuldo­kolva, görcsös lihegésben sírt. A kicsi, az öccse meg­ismételte, azután meg újra mondta. — Én fújok A férfi most már az asszonyra volt dü­hös. — Minek lovalsz bele engem ilyesmibe? Hát,látod, az ember mindent megtesz ér­tük, azután ez a köszönet. "

Next