Érdekes Ujság, 1958. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-05-10 / 19. szám

___Ti űzd, az anyád... — és Xi olyan cifrát káromkodott a fűrészelőjárom, Pista bácsi, a tagbaszakadt villamoskalauz, hogy annak papírra vetését tiltja az írói álszemérem. De hiába káromkodott a kalauz, elengedtem a fűrészt. — Nem bírom tovább, Pista bácsi! — sóhajtottam, és szégyenemben a könnyem is kicsordult. Reggel hét órakor kezdtük a sudár tölgyek kivágását és már dél felé járt az idő. Talán egy tucatot kidöntöttünk, levágtuk az ágakat... Én még tizenöt éves sem voltam, rövid nadrágban jártam. A karom tizenegy óra után úgy elnehezedett, mintha ólmot öntöttek volna belé; a derekam fájt, mintha vastag doronggal verték volna el, és a baltával is olyan erőtlenül suhintottam, hogy egy helyett négyszer kellett odavágnom. Annál is inkább bántott, hogy már az első nap nem bírtam szusszal, mert reggel, amikor a kalauz fitymálva nézett rajtam végig, fogadkoztam, hogy jobb favágó vagyok, mint akármelyik hivatásos erdőirtó legény. Szájhősnek bizonyultam. Nagy szégyen ez a dolgozó emberek előtt. Az iskolában tanultam, hogy minden évben új gyűrű keletkezik a fa törzsében. Ezeknek a tölgyeknek a gyűrűi a katolikus nevelő társulatnak, az Angolkisaszszonyoknak nőttek. Mert az erdő a Zugligeti út páros oldalán a Szarvas megállótól felfelé egészen a végállomásig az Angolkisasszonyok nevű jezsuita leánynevelő társulaté volt A történelemben voltak fsodák. Talán nem csoda az, hogy az Angliából elmenekült szegény katolikus hölgyek utódai Budán erdőtulajdonosok lettek?! A Tanácsköztársaság bukása után, 1919 őszén, e történet idején, Budapesten nagy volt a tüzelőhiány, és felszökött a fa ára. Az Angolkisasszonyoknak pedig, úgy látszik, nemcsak a leányneveléshez, de az előnyös gazdasági műveletekhez, magyarul a spekulációhoz is volt isteni rendeltetésük. Gyorsan elrendelték az erdőirtást, és kiadták a munkát, részes alapon a környék tüzelőhiányban szenvedő lakosainak. Bűnös vagyok, irtottam az ózondús levegőt adó fiatal tölgyerdőt, rontottam Zugliget és a főváros levegőjét! Mentségemre szolgáljon, nem én voltam az értelmi szerző, hanem az Angolkisasszonyok társasága. Öt öl kitermelt és az útra leszállított fából egy öl volt a favágóé, négy öl pedig a spekuláns Angolkisasszonyoké. Az apám megállapodott a szomszédjával, Pista bácsival, hogy ketten tíz öl kitermelését vállalják, így mindegyikőjük kap majd egy-egy ölet. Ennyi elég a családnak a télre. Igen ám, de a munka megkezdése előtti napon az öreg gyomorvérzést kapott, és beszállították az Új Szent János kórházba. Így mentem el én az apám helyett az irtásra. Pista bácsi kapott néhány nap szabadságot és később is, amikor szabadnapos volt, együtt vágtuk a fát az erdőben. Az irtás talán öt percnyire volt a lakásunktól, ugyanis a Friedrich-féle nyárilakban laktunk, amelynek területén most az amerikai követség épületei emelkednek. Így tehát igaz a nóta, hogy: „Erdő mellett nem jó lakni, Mert tok fát kell hasogatni. ” Egész novemberben vágtuk a fát. Tíz öl — húsz szekér — nem kevés a tizennégy éves amatőr favágónak. A legnehezebb volt a súlyos törzsek lecipelése. Volt egy meredek árokszerű csúsztató a kőbánya mellett, a feldöntött, letisztított törzseket kettőnknek ehhez a csúsztatóhoz kellett vonszolnunk. Kötéllel is húztuk, rúddal emeltük és néha a vállunkra vettük a súlyos fatörzseket. Ha már bedobtuk az árokba, úgy zuhant lefelé a hegyről, hogy rengett tőle a föld. Még nézni is félelmetes volt. Lent aztán felfűrészeltük méteres gömbfákra és ölbe raktuk. Minden sor szélére két vastagot, közepére vékonyabbakat, hogy több legyen benne a levegő és kevesebb a fa. A megállapodás szerint a vékony galyákat, a rőzsét, mi, a favágók hazavihettük. Bevallom, hogy munka után izomláztól égő karral, sajgó vállal, nem csupán rőzsét, de egy vastag hasábot is hazavittünk. De hosszú volt ilyenkor az ötperces út! Dehát a nyomtató lónak sem kötik be a száját. Szomszédom a hazahozot hasábot korán reggel felfűrészelte, felaprította és felesége még aznap villamoson beszállította a városba, jó pénzért a klienseinek. A férj kollégái felengedték az aszszonyt a villamosra, de civilnek fát szállítani akkor villamoson tilos volt. A hazahozott hasábokat én a fáskamrában gyűjtöttem. Jó lesz ez nekünk a télen! Végre átvette a gazdaság vezetője az ölberakott fát, és hazaszállítottuk a részünket. Boldogan raktam a fáskamrába a kemény munkával megkeresett tüzelőt. Egy hónapi favágás ronggyá tépte a ruhámat, cipőmet, kérges lett a tenyerem, de megkeményedtek az izmaim, és megtanultam a favágás kemény mesterségét. Vasárnap reggel boldogan ültem a meleg konyhában, kanalaztam a kávémat, s azt a tiszta örömet éreztem, amit az első tisztességes kereset okoz. Megkerestem egymagam a család egész évi tüzelőjét! Nem kell az anyámnak és testvéreimnek fagyoskodniok, amikor Budapest lakosságának a fele didereg. Kopognak, nyílik az ajtó, egy nagybajuszú rendőr jön be, utána az Angolkisasszonyok birtokának potrohos gazdatisztje és az erdész. Az anyám és két kishúgom ijedten bámulnak a jövevényekre. A gazdát keresik, aki fát lopott. Az anyám megmondja, hogy már több mint egy hónapja kórházban fekszik. Egy pillanatra zavarba jönnek. „Ha a kórházban feküdt, hogyan is lophatott?’’ De a rendőr feltalálja magát: — A lopott fáért jöttünk. — Nálunk lopott fa nincs. Ami van, azért a fiam nehezen megdolgozott — mondja könnyes szemmel az anyám. — Majd megnézzük — feleli az erdész, és máris indulnak a fáskamra felé. Tudták, hol van. Én viszem a lakatkulcsot, megnézik a fát — Ez a mi erdőnkből való — mondja a potrohos. — Tölgyfa, friss vágás, máshonnan fát ide nem hoztak. — Ez a részesedés a favágásért — mondom én. — Mennyit kaptál? — így a rendőr. — Egy élet. — Minél többet tüzelsz, annál több lesz a fád, mi? Mert egy hónapja fűtőzök vele, és itt most is van vagy másfél öl. Honnan? Zavaromban nem tudtam, mit válaszoljak. Valóban több, mint egy öl volt, de csak három nappal ezelőtt hoztuk haza, így nem is tüzelhettünk vele. Ezután a társaság átment a kalauz fáskamrájába, ő a jussát haza sem szállította. Ahogy megkapta, úgy eladta. „Minek a kamrában a fa, amikor a szomszédban az erdő” — mondogatta nekem Pista bácsi. Fáskamrája majdnem üres volt Régi fatolvaj volt ez a Pista bácsi. A rendőr meg is dicsérte őt. — Látod — fordult felém —, nem gyűjtött a kamrájában lopott fát Tanulj becsületet a Pista bácsitól! — mordult rám. Egy óra múlva visszatért a rendőr két szekérrel és felrakták az egész fát, amiért egy hónapon keresztül úgy dolgoztam, mint a barom. Szidtam őket, mint a bokrot, majd sírva fakadtam. A rendőr így vigasztalt: — Örülj neki, hogy a gazda beteg, és így büntető eljárás nélkül megosztátok! Persze az sem igazság — tette hozzá —, hogy minden fát az apácanövendékeknek szállítanak, azt sem tudják, hová tegyék. De ha az Isten és a törvény így rendelte, mit tehetek én? A rendőr azért mégis tett valamit az igazságért. Az engem illető egyik szekér fát behajtotta saját udvarába. 10VASMARTON: újz Antai kisassomyoktól— ÚJ LÁMPAOSZLOP A fény — és minden mesterséges fény — jellemzője, hogy temérdek pénzbe kerül Budapest szegény ország szegény fővárosa, bizony nagyon fogához kell vernie a garast. Lámpaoszlopaink ezreit hosszú évtizedek óta rágcsálja a rozsda. Évente többezer világító oszlopot bújtatunk a földbe. Kevés a vasunk, acélunk, a vasat és az acélt mohón eszi az időjárás. Négy fiatal magyar mérnök, Förster Tamás, Ruzicska Béla, Szekér Pál és Sziráki Zoltán tervei révén, most vasbetonoszlopok gyártását rendszeresítettük, amelyek a régi oszlopoknak mindöszsze a negyedébe kerülnek és hazai anyagból gyárthatók. Az új oszloptípus azonban nemcsak olcsóbb, de formamegoldására is sokkal mutatósabb, hangulatosabb minden eddigi megoldásnál. A Villányi úti új lakótelep körül már zöldellnek a virágágyak, emberesednek a díszfák, serdülnek a bokrok és a közeljövőben már városszerte ezekre a karcsú, szikár vasbetonoszlopokra szerelt neonlámpák árasztják világvárosi fényüket. ti