Érdekes Ujság, 1958. július-december (3. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-30 / 35. szám

Kislányok, és a sírokban a halott agglegények Az ötfütty-öböl, egy nyári délután (R. P. felvételei) RUFFY PÉTER: AZ ÖTFÜTTY-ÖBÖLBEN, EGY NYÁRI DÉLUTÁN Abból az alkalomból, hogy tizenkilenc éve, 1939. szeptember 1-én Danzig szabadvárosban kitört a második világháború. Micsoda felhők, sirályok, egek, tengerek, emberek! Mindez búzavirágszínű és párában reszket, mint lányok pillája, ha csuromvizes. Ha félig lehunyom a szemem, a hattyúk, tavát látom, égi kékben s röptét a sirálynak, mely fűszálkarcsú és cikázása, mint száguldó gondolat, olyan. Béke van és nyár van és sószag van és „Paula Rahn” Hamburgból nyújtottan dudál. A második világháború elsőhősi halottait keresem, századmagammal, az „Okrzeja” fedélzetén. Gdanskban vagyok, a lengyel tengerparton s közeleg az évforduló, az ünnep, a sikoly, a csend, a gyász. Siklunk a gyász felé. Ez különös, mert hallgatunk, míg körülöttünk minden nevet: a nyár, a kék, az ég. S akkor lezuhan egy szó, mint a kalapács. Egy lángvörös matróz a tatra áll, kordován bőre villan a napban, karját kitárja, mint próféta a pusztán, a vízre mutat, s ennyit mond: — Itt. Az ötfütty-öbölben vagyunk, a Balti-tenger és a történelem tengerén. „Itt”, ezen a ponton, ebben az öbölben, ezen a nagy csattanásokkal locsogó vizen huhogta ki először negyvenöt ágyútorkán a német Schleswig-Holstein hadihajó a halált. Itt tört ki a világháború. Itt kezdődött holta millióknak, a régi lakásomnak, barátaimnak, százezer doni halottnak, ezért lettem én ötven év felé haladva már magános és egyedüli. Az én gyászom is lengyel szemekben reszket. Lengyel pillákon ül; már-már ruháit szeretné tépni az ember, mint az őrült dervisek. De csak néz, tikkadt, s félszegen motyog: »# “ I«! • Elsüllyedt emberek, szétvert családok, elmállt embercsontok, kis temetők lakói, kik valaha éltek, kiket valaha szerettem, csókoltam, kikkel együtt ittam, nevettem, éltem, hol keresselek. Itt? • Békalencse úszik a vizén, fehér pelyhe a sirálynak és a kimondhatatlan semmi. • „Itt” tizenkilenc éve a Schleswig-Holstein állt, mint Lengyelország és Danzig szabad város vendége, s a vendég 1939. szeptember 1-én hajnali négy óra negyvenöt perckor negyvenöt siú ágyúja fekete torkából hadüzenet nélkül tüzet nyitott a Westerplatte 185 lengyel katonájára. Westerplatte huszonhét hektáros földnyelv, maroknyi félsziget, kis lengyel ablak volt, a tengeren, amelyet Polonia az első világháború után Versailles-ban kapott. Az ablakban két kis ágyúval, nyolc tűzfegyverrel és egy akna- 90 vetővel 185 agglegény ült, halálraszántan és várta a megdicsőültlést. Mert az 52 éves agglegény, Suharszki őrnagy már a háború v előszele idején mindenkit hazaküldött, vagy áthelyezett, akinek a családja volt. Itt csak az maradjon, akit nem fog gyászolni senki, se csak mindenki, akinek már mása sincs, csak a vérbeborult Pokilépünk a félszigetre az ötfütty-öbölben, melyet egy bolondos matróz nevezett el valamikor, még a Hansa-város idején, mindkor a danzigi szakállas patríciusok lengyel búzával telt hajóin ötször kellett itt fütyüljenek, nehogy összeütközzenek az öt irányból érkező vitorlásokkal. • A földön bodzaillat csap meg, ez az erdei méz, de a fáik M. gyászban állnak, üstökük koromfekete. Tizenkilenc év után! A tölgyek, úgy látszik, nem ismerik a gyászéveket. És nem ismernek feloldozást. És nem tudnak felejteni. És nem hiszik, hogy begyógyulnak a sebek és nem is reményük, hogy van feltámadás, ahogy Suharszki őrnagy agglegényei sem támadtak fel hajó porukból soha. A hitleri hadigépezet tengerről, földről és levegőből hét nap és hét éjjel lőtte ezt a tengeri ablakot, ezt a tenyérnyi foltot, ezt a bodzaillatú kis Lengyelországot, kiszárítva még a fák nedveit is, ezért néma e föld és fekete. A Blitzkrieg már mindent felégetett De Westerplatte ellenállt. Már nem volt Varsó, s hol volt Chopin szegény szerelmes szíve?... De az agglegények még védekeztek. Mit vártak? Egy sort a történelemkönyvben, hogy Westerplatte hű maradt? Talán e jövendő könnyet várták e kislány szeméből, mely most gördül ki előttem, gurulva, mint a labda, a sírkövekre, hol az agglegények pihennek, felejtve mindent, de meg nem bocsátva semmit, e magyar formájú muskátlik alatt?! ötezer ember rohanta meg őket. Ők védekeztek, mint Szondy, még féltérden is, vérbeborulva. A német fasiszták aláaknázták a félszigetet, hogy a semmibe röpítsék a lengyel gondolatot; az agglegények vérbefojtották a tervet, s az ekrazit a nácikat ölte meg. Akkor a németek egy viharfényes éjszakán benzinciszternákat toltak a síneken a félsziget felső csücskére, hogy leöntsék ezt a fekete és gyönyörű és legyőzhetetlen félszigetet és felgyújtsák, ki még ellenáll. Az agglegények a benzintartályokba eresztették az utolsó gépfegyversorozatot. Azután ültek a balti ég alatt és várták a halált. Mikor minden elveszett, mikor Lengyelország már nem élt, csak az ég volt talán még lengyel a megtiport föld felett, s egy nagy nép csak Chopin bánatában élt tovább. Suharszki őrnagy tépett zubbonyára csatolt tengerésztőrével megindult a párás partokon s egy vérfoltos fehér zsebkendőt lengetett. Az első SS tőrét lecsatolta. A hadihajó parancsnoka látta ezt, s a tőrt szó nélkül visszacsatolta. Ez az ember talán egész városokat lőtt szét ezután, de Suharszkit nem tudta megszégyeníteni. Ezt az egyet még ő sem. Csak akkor kezdett a balti széllel együtt üvölteni, mikor az utolsó védők, néhányan, megindultak a fogság felé. — És a többiek? Az ezrek és ezrek? De még egy zászlóaljat sem találtak a kormos, csonka fák között. Az emberi nagyság nem a nagy számokban él. Valahol másutt van a fészke, ahol a vérkörök dobognak. Suharszki pedig elment agglegényeivel Kelet-Poroszország egyik fogolytáborába, azután megszökött, egy rongyos bárkán leevetett Afrikáig, és 1945-ben tüdővészben meghalt Nápolyban. Az agglegények közül még él nyolcvanhárom, az eltelt 19 év alatt tovább öregedve. Egy meghalt tavaly, szívszélhűdésben, szeptember elsején, a Westerplatte ünnepén, mikor hosszú idő után viszontlátta a fehér könnyek és fekete fák gyönyörű színterét. S mi, kik mások vére árán élünk tovább, már megyünk, megint, az Ötfütty-öbölben kis hajónk lágyan suhan, az „itt” már messze van, már „ott” van az „itt”, s a tengerkék alkonyaiban azon kapom rajta magam, hogy kezem összekulcsolódik, szám magyar szavakat mormolt a balti ég alatt s azon fohászkodik, hogy harmadszor már ne legyen ilyen „itt” a föld abroszán. Sem itt. Sem ott. • lonna. • it • &tf • • ff: *♦ * He• 4i• %• & •