Erdély, 1871 (1. évfolyam, 1-44. szám)

1871-01-26 / 4. szám

26 De azért sóhajtott is illendően, va­lahányszor csak ezt a szükség és ember­­baráti illem úgy kívánta, fejét csóválgatta hol arra, hol erre, s közbe-közbe egy-két vigasztaló szót is ejtett: nem kell félni, nem kell megijedni. Torokbaj, nem nagy baj, rendes gyermekbaj. Oh e szép vigasztaló szavak mily jól eshettek a szülőknek ! A férj oda borult hörgő kis­fiára, majd leányához szaladt; az anya is most ennek tapogatta kezecskéit, majd a má­sikéit borította el csókjaival. Így vonult el a rettenetes éjszaka, lassan vontatva, nehézkes lépésekkel, megszámlálva minden egyes sóhajt, nyö­gést , kiáltást, hörgést, megszámlálva a hulló könyeket, a zokogva tördelt imád­ságokat, s egy tekintetre sem méltatva Könyves Tamás úr könnyű libegéseit. Hajnal felé járt már az idő, midőn az öreg doktor biztató szavak között tá­vozott. Tamás úr nem mozdult, ő ma­radt. Szív volt-e az, mely marasztotta, vagy csak hogy nem jött álom szemeire? Ki tudna a szív legrejtettebb, legbensőbb redőibe látni? Meglehet, azokról, a­mik ott élnek, éreznek, sírnak, örvendenek, ál- ' danak és átkozódnak, maga a szív tulaj­donosa sem tud semmit, így nem tudta talán Könyves Tamás sem, mit csinál ? Nem tudom. Annyi való, hogy Tamás úr sokszor elgondolkozott; tekintetével oda mélyedt az apára, felfogta hulló könyeit, szaggató sóhajtásait, melyek, mintha az erős fér­fiúnak széles mellét tépdesték volna s figye­lemmel kísérte búgó hörgéseit, melyek ezerszeresen hangoztatták az istenem, oh édes jó istenem — kitöréseket. Mit sir? tépelődhetett talán magá­ban a pesti vendég — mit sírhat úgy felnőtt, ember, férfi, egy gyermeken, a ki­nek élete­ van is, nincs is? Hát fájhat úgy egy gyermek elvesztése? akkora kincs lehet egy parányi gyermek ? Hisz ő is vesztett már az életben sokat: apát, anyát, barátot, testvért, ked­vest — még­se tudott úgy sírni soha. Vagy ezek közül egy se lett volna oly drága, mint idt­e haldokló gyermek? Nem, nem tudott volna magának szá­mot adni Könyves Tamás úr érzéseiről, elgondolkozásáról. Csak ült ő is ott a többiekkel együtt, és virrasztott, s mikor valamelyik rettegésében nagyot talált si­­k­oltani — ő maga is fölijedt, szivéhez kapott, nyögött, hörgött, csak sírni nem tudott. Odáig nem tudták magukkal ra­gadni a szülők. Mikor az orvos távozása után egye­dül maradt a szülőkkel, mintegy felhíva, sőt feljogosítva érezte magát, hogy az or­vos helyét ő foglalja el. Orvosságot adott, a betegeket megforgatta, kis fejüket fe­leld­­tette, lábacskáikat betakargatta, vi­gyázott leheletükre, s szinte jól esett szivének, hogy ime az apa is anya is föl­kel, egyik egyik, másik másik ablakba áll — s­őt, a­ki még soha sem volt ná­luk — ott hagyják legdrágább kincsük, gyermekeik mellett. E becses bizodalomnak szive legerő­sebb érzésével igyekezett megfelelni. Alig mozdult meg valamelyik beteg, már fö­lébe hajolt, ütemét vizsgálta, lehelletét mérte, hogy forró-e nagyon, lélekzete ne­héz-e, sebes-e erősen? Maga lett a teljes odaadás, virrasztó gond. Most, most érezte igazán, hogy ifjú, hogy él, s az élet kedves előtte. A szülők pedig az ablakban sírtak és vigasztalták egymást. — Látod angyalom — szólalt meg a férj — Lászlóéknak három gyermekük volt, szépek, nagyobbak már, mint ezek a miénkek — s egyszer egy hét alatt, tudod, mind a hármat eltemették. Ez vigasztalás akart lenni, hanem a férj is nő is kezükbe rejtették arczukat és zokogtak szívszaggatóan. Könyves Tamás úr fölütötte fejét, fél fülét oda fordította a házastársak felé s hallgatózott, hogy micsoda halottakról folyhat a szó. — Három egyszerre, s annyi is meg­halhat egy hét alatt! — mormogá ma­gában. Kérintő mégis a családi élet. S a két beteg gyermeket szinte csak úgy vette már, mintha ott feküdnének a hideg ágyon. — Ne féljetek — kiáltott fel jó­­akarólag, ama rettentő gondolatra felelve — itt vagyok én, eligazítok én mindent. (A mindent alatt értette a halotti szertartások eli idézését.) — Jaj uram teremtőm! kiáltott si­­koltva az anya, oda szökve a beteghez — meghalt ? — Dehogy halt — válaszolt Tamás úr — még nem halt meg. De ha úgy történnék , akkor se kell félni. Mondom, hogy én itt vagyok. Menjenek, nyugodja­nak le, szólok én, ha baj találna lenni. Azt gondolta szegény Tamás úr, hogy ezek a szavak mind a leghathatósabb vi­gasztalások, szemen szedett jóféle orvos­szerek. S mikor látta, hogy most mind a férj, mind a feleség még jobban sírnak, rínak, hol egyikhez szaladt, hol a másik­hoz, hangosan, de jó szívvel kiáltozván: az úr adta, az úr elvette, no no, te Gá­bor, kis gyerek, no, hisz nem olyan nagy dolog, ad az isten másikat! Hogy ne adna édes nagysád — szólt az anyához, azon biztos hitben, hogy ez állítás igaz­ságát az is be fogja látni, s megnyug­szik a sors akaratában. Azonban tapasztalnia kellett, hogy dehogy nyugodott, a világért se nyugo­dott meg. Az apa az egyikre, az anya a má­sik haldoklóra borult, s Tamás úr elér­­zékenyedett szívvel most azt, majd amazt ránczigálta el a betegtől. — Ugyan az isten áldja meg, ugyan az isten áldja — kiabált a legjobb aka­rattal föl s alá futkosva — mit akarnak ? Hát minden apa ilyen gyönge ? Szégyen ez barátom! Hát minden anya ilyen kis­hitű? Kérem kérem! Micsoda? hisz az élet tán csak nem két gyermekből áll? Ha meghalnak, hát meghalnak. Megtör­tént ez másutt is. No, hisz maguk mondták. Mind­eme feddéseket a leghathatósb vigasztalásoknak gondolta, midőn azt vette észre, hogy szavainak majd szinte semmi hatása. Kedvetlenül rázogatta fejét, s hálá­kat adott magában istennek, hogy őt ily iszonyú állapottal megőrizte. A szegény vendég e tébolyító sírás­­ban jajban, sikoltozásban nem tudta hova legyen. Égett, szédült, izzadt, remegett, s várta, hogy az a két gyerek haljon már meg, ne kínozza azokat a boldogtalan em­bereket, s legyen már egyszer vége az egész borzasztó jelenetnek. Jó kívánságaival hiába akart javára lenni barátjának s nejének, mert a két gyermek még mindegyre nyögött, fuldo­kolt, kékült, szederjesedett, szóval nem tudott sehogy is meghalni. A szívszorító jelenet nemcsak reggelig elhúzódott, de az egész következő éjszakán is tartott. Tamás úr végre egészen kifáradt, hasztalan volt szívében a jóakarat, hogy még virasszon, nem bírta tovább. Érezte, hogy szégyen, de le kell nyugodnia. Bo­csánatot kért, hogy pár perczre távozik, s aztán visszatér megint. Nem tért vissza, a világért se tudott volna visszatérni. — Szemei, a hódítani vágyó szép szemek le­ragadtak, kezei lecsuklottak élettelenül. Pe­dig azt gondolta, hogy egy szép kis kérő levelet ír, ezer meg ezer fontos, hiteles ok kíséretében i s megy vissza Pestre, le­szólt, megvetett agglegény társai közé. Akármit akart, most nem tudott mást, mint lefeküdt. Elaludt rögtön, s álmodott rettentőket. .Mind a két gyermek meghalt; előbb a fiú, az az élhetetlen kis jószág, azután a leány, ki jóllehet leány volt, mégis se­hogy sem akart meghalni. A boldogtalan, szánni való szülök micsoda eget, földet rázó siva­­­kodást vit­tek véghez. Az ágy elé térdeltek, nyög­tek, hajukat tépték, az itt-ott megkapott gyermekruhácskákat csókolták. Majd egy­más nyakába borultak. Kin. valóságos kin volt nézni a köny­­borította sápadt arczokat.

Next