Erdély, 1871 (1. évfolyam, 1-44. szám)
1871-01-26 / 4. szám
26 De azért sóhajtott is illendően, valahányszor csak ezt a szükség és emberbaráti illem úgy kívánta, fejét csóválgatta hol arra, hol erre, s közbe-közbe egy-két vigasztaló szót is ejtett: nem kell félni, nem kell megijedni. Torokbaj, nem nagy baj, rendes gyermekbaj. Oh e szép vigasztaló szavak mily jól eshettek a szülőknek ! A férj oda borult hörgő kisfiára, majd leányához szaladt; az anya is most ennek tapogatta kezecskéit, majd a másikéit borította el csókjaival. Így vonult el a rettenetes éjszaka, lassan vontatva, nehézkes lépésekkel, megszámlálva minden egyes sóhajt, nyögést , kiáltást, hörgést, megszámlálva a hulló könyeket, a zokogva tördelt imádságokat, s egy tekintetre sem méltatva Könyves Tamás úr könnyű libegéseit. Hajnal felé járt már az idő, midőn az öreg doktor biztató szavak között távozott. Tamás úr nem mozdult, ő maradt. Szív volt-e az, mely marasztotta, vagy csak hogy nem jött álom szemeire? Ki tudna a szív legrejtettebb, legbensőbb redőibe látni? Meglehet, azokról, amik ott élnek, éreznek, sírnak, örvendenek, ál- ' danak és átkozódnak, maga a szív tulajdonosa sem tud semmit, így nem tudta talán Könyves Tamás sem, mit csinál ? Nem tudom. Annyi való, hogy Tamás úr sokszor elgondolkozott; tekintetével oda mélyedt az apára, felfogta hulló könyeit, szaggató sóhajtásait, melyek, mintha az erős férfiúnak széles mellét tépdesték volna s figyelemmel kísérte búgó hörgéseit, melyek ezerszeresen hangoztatták az istenem, oh édes jó istenem — kitöréseket. Mit sir? tépelődhetett talán magában a pesti vendég — mit sírhat úgy felnőtt, ember, férfi, egy gyermeken, a kinek élete van is, nincs is? Hát fájhat úgy egy gyermek elvesztése? akkora kincs lehet egy parányi gyermek ? Hisz ő is vesztett már az életben sokat: apát, anyát, barátot, testvért, kedvest — mégse tudott úgy sírni soha. Vagy ezek közül egy se lett volna oly drága, mint idte haldokló gyermek? Nem, nem tudott volna magának számot adni Könyves Tamás úr érzéseiről, elgondolkozásáról. Csak ült ő is ott a többiekkel együtt, és virrasztott, s mikor valamelyik rettegésében nagyot talált sikoltani — ő maga is fölijedt, szivéhez kapott, nyögött, hörgött, csak sírni nem tudott. Odáig nem tudták magukkal ragadni a szülők. Mikor az orvos távozása után egyedül maradt a szülőkkel, mintegy felhíva, sőt feljogosítva érezte magát, hogy az orvos helyét ő foglalja el. Orvosságot adott, a betegeket megforgatta, kis fejüket feleldtette, lábacskáikat betakargatta, vigyázott leheletükre, s szinte jól esett szivének, hogy ime az apa is anya is fölkel, egyik egyik, másik másik ablakba áll — sőt, aki még soha sem volt náluk — ott hagyják legdrágább kincsük, gyermekeik mellett. E becses bizodalomnak szive legerősebb érzésével igyekezett megfelelni. Alig mozdult meg valamelyik beteg, már fölébe hajolt, ütemét vizsgálta, lehelletét mérte, hogy forró-e nagyon, lélekzete nehéz-e, sebes-e erősen? Maga lett a teljes odaadás, virrasztó gond. Most, most érezte igazán, hogy ifjú, hogy él, s az élet kedves előtte. A szülők pedig az ablakban sírtak és vigasztalták egymást. — Látod angyalom — szólalt meg a férj — Lászlóéknak három gyermekük volt, szépek, nagyobbak már, mint ezek a miénkek — s egyszer egy hét alatt, tudod, mind a hármat eltemették. Ez vigasztalás akart lenni, hanem a férj is nő is kezükbe rejtették arczukat és zokogtak szívszaggatóan. Könyves Tamás úr fölütötte fejét, fél fülét oda fordította a házastársak felé s hallgatózott, hogy micsoda halottakról folyhat a szó. — Három egyszerre, s annyi is meghalhat egy hét alatt! — mormogá magában. Kérintő mégis a családi élet. S a két beteg gyermeket szinte csak úgy vette már, mintha ott feküdnének a hideg ágyon. — Ne féljetek — kiáltott fel jóakarólag, ama rettentő gondolatra felelve — itt vagyok én, eligazítok én mindent. (A mindent alatt értette a halotti szertartások eli idézését.) — Jaj uram teremtőm! kiáltott sikoltva az anya, oda szökve a beteghez — meghalt ? — Dehogy halt — válaszolt Tamás úr — még nem halt meg. De ha úgy történnék , akkor se kell félni. Mondom, hogy én itt vagyok. Menjenek, nyugodjanak le, szólok én, ha baj találna lenni. Azt gondolta szegény Tamás úr, hogy ezek a szavak mind a leghathatósabb vigasztalások, szemen szedett jóféle orvosszerek. S mikor látta, hogy most mind a férj, mind a feleség még jobban sírnak, rínak, hol egyikhez szaladt, hol a másikhoz, hangosan, de jó szívvel kiáltozván: az úr adta, az úr elvette, no no, te Gábor, kis gyerek, no, hisz nem olyan nagy dolog, ad az isten másikat! Hogy ne adna édes nagysád — szólt az anyához, azon biztos hitben, hogy ez állítás igazságát az is be fogja látni, s megnyugszik a sors akaratában. Azonban tapasztalnia kellett, hogy dehogy nyugodott, a világért se nyugodott meg. Az apa az egyikre, az anya a másik haldoklóra borult, s Tamás úr elérzékenyedett szívvel most azt, majd amazt ránczigálta el a betegtől. — Ugyan az isten áldja meg, ugyan az isten áldja — kiabált a legjobb akarattal föl s alá futkosva — mit akarnak ? Hát minden apa ilyen gyönge ? Szégyen ez barátom! Hát minden anya ilyen kishitű? Kérem kérem! Micsoda? hisz az élet tán csak nem két gyermekből áll? Ha meghalnak, hát meghalnak. Megtörtént ez másutt is. No, hisz maguk mondták. Mindeme feddéseket a leghathatósb vigasztalásoknak gondolta, midőn azt vette észre, hogy szavainak majd szinte semmi hatása. Kedvetlenül rázogatta fejét, s hálákat adott magában istennek, hogy őt ily iszonyú állapottal megőrizte. A szegény vendég e tébolyító sírásban jajban, sikoltozásban nem tudta hova legyen. Égett, szédült, izzadt, remegett, s várta, hogy az a két gyerek haljon már meg, ne kínozza azokat a boldogtalan embereket, s legyen már egyszer vége az egész borzasztó jelenetnek. Jó kívánságaival hiába akart javára lenni barátjának s nejének, mert a két gyermek még mindegyre nyögött, fuldokolt, kékült, szederjesedett, szóval nem tudott sehogy is meghalni. A szívszorító jelenet nemcsak reggelig elhúzódott, de az egész következő éjszakán is tartott. Tamás úr végre egészen kifáradt, hasztalan volt szívében a jóakarat, hogy még virasszon, nem bírta tovább. Érezte, hogy szégyen, de le kell nyugodnia. Bocsánatot kért, hogy pár perczre távozik, s aztán visszatér megint. Nem tért vissza, a világért se tudott volna visszatérni. — Szemei, a hódítani vágyó szép szemek leragadtak, kezei lecsuklottak élettelenül. Pedig azt gondolta, hogy egy szép kis kérő levelet ír, ezer meg ezer fontos, hiteles ok kíséretében i s megy vissza Pestre, leszólt, megvetett agglegény társai közé. Akármit akart, most nem tudott mást, mint lefeküdt. Elaludt rögtön, s álmodott rettentőket. .Mind a két gyermek meghalt; előbb a fiú, az az élhetetlen kis jószág, azután a leány, ki jóllehet leány volt, mégis sehogy sem akart meghalni. A boldogtalan, szánni való szülök micsoda eget, földet rázó sivakodást vittek véghez. Az ágy elé térdeltek, nyögtek, hajukat tépték, az itt-ott megkapott gyermekruhácskákat csókolták. Majd egymás nyakába borultak. Kin. valóságos kin volt nézni a könyborította sápadt arczokat.