Erdély, 1871 (1. évfolyam, 1-44. szám)
1871-10-19 / 34. szám
340 foglalni, tessék parancsolni, hála Istennek, csak hogy itthon az urfi! — Jól van, jól öreg, — szólt hozzá. Gyula, — csak menjen, kerítsen egy kis száraz fát és gyújtson tüzet a kandallóba, mert át vagyunk fázva s e terem is oly hideg, mint egy pince. Az öreg Józsi aztán mozgott ide, mozgott oda, hajtogatta magát, fejét vakarta s végre eltávozott nagy sietve. A két ifjú pedig egy óriási nagy, de kopott bördivány két szögletébe telepedett le s Férj azonal szivarra gyújtva, keményen füstölni kezdett. Mint egy negyedórás csend után Gyula szakitá meg a hallgatást: — Már most láthatod barátom, hogy csakugyan szerencsétlen és elhagyatott vagyok — atyám minden vagyonát eladta, rólam merőben megfeledkezett s ugyszólva kitagadott; pedig jól emlékszem, hogy 7—8 éves koromig szeretett — de mióta az intézetbe küldött, egyetlen levelet sem irt nekem; ez az öreg cseléd irt néha egy pár sort, midőn csekély havi pénzemet elküldötte. — De hisz a végrendeletben te vagy megnevezve, mint általános örökös. — Oh, barátom az a rosz asszony, ki atyám szeretetét elrabolta, gondoskodott arról is, hogy vagyonát kezei közé kaparja, és elég ügyes volt arra, hogy a birtokokat eladassa s a pénzt vegye magához... — De hát ez a kastély ? — Az igaz, e kastély s pár hold terület az enyém, de hisz ez csak gúny, mert a kastély fenntartására több kell, mint azon terület jövedelme; nyomorult szegény, elhagyatott árva vagyok barátom ........ — No nem épen, kérem alásan — monda a visszatérő öreg, ki az utolsó szavakat hallotta, ölében száraz fenyőfát hozva — nem épen úgy van; az igaz, hogy az a nő nem sokat hagyott, a bútorokat elhordotta, a gabonát, a bort és marhákat eladta, az ezüstöt eldugta; alig voltunk képesek, én és a kis Irma kisasszony valamit elrejteni előle — gonosz lélek lakja azt az asszonyt — oh kérem itt minden szoba üres, az éléskamra üres, a pince üres, minden üres; de azért nem hagyjuk magunkat, nem bizon ... s ez alatt jó tüzet rakott a kandallóba s nagy szemű idéivel és kis szemeivel hunyorított jobbra-balra. — Öreg — kérdésem — mennyit hajt az el nem adott birtok ? — Ezer forint haszonbért fizetnek érte uram___ — No már most láthatod magad, hogy ebből meg élni nem lehet. — Nem lesz abból, — szólt az öreg — mert fele évi hagyomány Zefi kisasszony számára... — Haj, haj, — kiáltott Feri — de azt nem adjuk ám ki s megtámadjuk perrel az egész végrendeletet; de hallja csak öreg: hát az eladott birtokok ára hol van ? — A pénz? kérdé a vén ispán felegyenesedve s kezeit zsebeibe sülyesztve. — Igen, igen a pénz! — Azt én uram nem tudom, szólt vállait fel- és lehuzogatva. — Tudod mit Gyula, kérdezzük ki azt az asszonyt, majd én rövidre fogom. — Zefi kisasszonyt ? — kérdé az öreg — azt bajos lesz kikérdezni, elment a már, rettenetesen szitkozódva szaladott a faluba, átkozott mindenkit s azt mondta, hogy soha vissza nem jő, mert azt mondja, hogy az Istenben boldogult nagyságos úr megcsalta, Gyula urfi pedig megrabolta, mert ez a kastély is ötét illeti, engemet és a kis Irma kisasszonyt tolvajoknak nevezett, — és én hiszem is, hogy ez életben soha többé nem látom — higgyék meg kérem, elvitt legalább húszezer forintot, amit itt félév alatt összekapart s legalább annyit érő felkelhető vagyont... — De hát a jószágok árát — kérdésem — nem vitte magával? — Azt nem tudom — mormogá az öreg. — És leánya? kérdé Gyula. — Az itt van. — És miért nem ment el anyjával ? én nem akarom látni, mit akar itt, miért nem távozik el innen? Hogyan az urfi azt akarja, hogy ő elmenjen, hogy innen eltávozzék? — Úgy van, én nem akarom látni? miért kellene nekünk találkozni? De hisz Irma kisasszony.......... — Azt akarod mondani ugye öreg, hogy testvérem, lehet, én erről mit sem tudok, csak azt tudom, hogy ők megraboltak engemet minden vagyonomtól, elrabolták legdrágább kincsemet, atyám szeretetét és áldását! mi szükség van hát arra, hogy mi, kik soha sem láttuk egymást most találkozzunk. — Irma kisasszony mind azt bizonynyal nem téve — őt anyja nem akarja magával vinni, visszalökte, megütötte az urfi és rárivalt, hogy ötét soha se kövesse — idi e leány ily bűnökre nem képes.... — De képes az anyja. És az egyre megy. — Igaz az a nő, azt megtette volna. Az ember, nagyságos urfi, sok bűn elkövetésére képes — monda az öreg elbusulva — és gyakran, ha megbánta is, többé meg nem történtté nem teheti. — • De végre is — szólt közbe nyersen Feri — hát hol lehet az a nagy vagyon ára, ha sem itt nincs, sem az aszszonynál és a végrendeletben mit nekünk Váradon felolvastak, az egyedüli örökös Gyula barátom s ez örökség most csak harmincad része az egykori vagyonnak? — Talán le van téve valakinél, a vidéken itt, vagy ott a városban, ki tudja előbb utóbb átadja az urfinak. — Mindenesetre furcsa ember lehet, ki hét hónap óta még nem jelentkezett pedig beszéltünk az öreg kanonokkal Váradon, ki a jószágot megvette, s mint az előmutatott nyugtákból láttuk az egész összeget kifizette. (Folytatása következik.) — Ballata. — Motto: Ex regi monumentum aere perennius. 2. Horat. Fl. I. Egy csillag van csak az égen — Mint ragyog! — Dicső Frankhon! neked sincs több... De az a te csillagod... Az a csillag szabadságodért ragyog... .. .Sötét az éj Frankhon terén — Sötét bú —... Messze, messze... merre szem lát.. A zsarnokság szele fú-------Van-e, hol még fennviraszt a honfibú ?... Halovány szűz — éjfél után — Egyedül — Ablakában ül merengve — Arca könytől nedvesül... Idős szivére honleányi bánat gyűl... Halvány árnyak járnak otthon, Véresen... Kezeikkel fölmutatva — Föl az égre... rémesen... Azután eltűnnek újból, csendesen .. Halovány szűz, összeborzad — Égre néz, Sim, az égről im feléje Int merőn egy szellemkéz: A legszebb csillagra mutat — s elenyész. .. „Ah, tehát az én csillagom Az amott... Szerelem-e, vagy dicsőség, Mi onnan felém ragyog?... Vagy egyszerre mindkettő rám mosolyog...?“ Nem, nem!... az nem a szerelem Csillaga... S bár — belőle dicsőségnek Száll rád, lányka, sugara: Az a csillag — Frankhon védő csillaga!... .. .Halovány szűz elérti az Égi jelt, Szive zajgó hullámzásba ■ Hozza a szűzi kebelt: „Frankfion, érted!“ mond, s egy forró könyvt ejt... II. „Isten hozzád, szülőföldem, hazám, Ős apáim vérrel szentelt földje !... A mily hőn szeretlek, oly igazán Száll szivemből, értetek, az áldás !