Erdély, 1871 (1. évfolyam, 1-44. szám)

1871-10-19 / 34. szám

340 foglalni, tessék parancsolni, hála Istennek, csak hogy itthon az urfi! — Jól van, jól öreg, — szólt hozzá. Gyula, — csak menjen, kerítsen egy kis száraz fát és gyújtson tüzet a kandallóba, mert át vagyunk fázva s e terem is oly hideg, mint egy pince. Az öreg Józsi aztán mozgott ide, moz­gott oda, hajtogatta magát, fejét vakarta s végre eltávozott nagy sietve. A két ifjú pedig egy óriási nagy, de kopott bördi­­vány két szögletébe telepedett le s Férj azonal szivarra gyújtva, keményen füstölni kezdett. Mint egy negyedórás csend után Gyula szakitá meg a hallgatást: — Már most láthatod barátom, hogy csakugyan szerencsétlen és elhagyatott va­gyok — atyám minden vagyonát eladta, rólam merőben megfeledkezett s ugyszólva kitagadott; pedig jól emlékszem, hogy 7—8 éves koromig szeretett — de mióta az intézetbe küldött, egyetlen levelet sem irt nekem; ez az öreg cseléd irt néha egy pár sort, midőn csekély havi pénze­met elküldötte. — De hisz a végrendeletben te vagy megnevezve, mint általános örökös. — Oh, barátom az a rosz asszony, ki atyám szeretetét elrabolta, gondoskodott ar­ról is, hogy vagyonát kezei közé kaparja, és elég ügyes volt arra, hogy a birtoko­kat eladassa s a pénzt vegye magához... — De hát ez a kastély ? — Az igaz, e kastély s pár hold te­rület az enyém, de hisz ez csak gúny, mert a kastély fenntartására több kell, mint azon terület jövedelme; nyomorult szegény, elhagyatott árva vagyok bará­tom ........ — No nem épen, kérem alásan — monda a visszatérő öreg, ki az utolsó sza­vakat hallotta, ölében száraz fenyőfát hozva — nem épen úgy van; az igaz, hogy az a nő nem sokat hagyott, a bútorokat elhordotta, a gabonát, a bort és marhá­kat eladta, az ezüstöt eldugta; alig vol­tunk képesek, én és a kis Irma kisasszony valamit elrejteni előle — gonosz lélek lakja azt az asszonyt — oh kérem itt minden szoba üres, az éléskamra üres, a pince üres, minden üres; de azért nem hagyjuk magunkat, nem bizon ... s ez alatt jó tüzet rakott a kandallóba s nagy szemű idéivel és kis szemeivel hunyorított jobbra-balra. — Öreg — kérdé­sem­ — mennyit hajt az el nem adott birtok ? — Ezer forint haszonbért fizetnek érte uram___ — No már most láthatod magad, hogy ebből meg élni nem lehet. — Nem lesz abból, — szólt az öreg — mert fele évi hagyomány Zefi kisasszony számára... — Haj, haj, — kiáltott Feri — de azt nem adjuk ám ki s megtámadjuk per­rel az egész végrendeletet; de hallja csak öreg: hát az eladott birtokok ára hol van ? — A pénz? kérdé a vén ispán fel­egyenesedve s kezeit zsebeibe sü­lyesztve. — Igen, igen a pénz! — Azt én uram nem tudom, szólt vállait fel- és lehuzogatva. — Tudod mit Gyula, kérdezzük ki azt az asszonyt, majd én rövidre fogom. — Zefi kisasszonyt ? — kérdé az öreg — azt bajos lesz kikérdezni, elment a már, rettenetesen szitkozódva szaladott a faluba, átkozott mindenkit s azt mondta, hogy soha vissza nem jő, mert azt mondja, hogy az Istenben boldogult nagyságos úr megcsalta, Gyula urfi pedig megrabolta, mert ez a kastély is ötét illeti, engemet és a kis Irma kisasszonyt tolvajoknak ne­vezett, — és én hiszem is, hogy ez élet­ben soha többé nem látom — higgyék meg kérem, elvitt legalább húszezer fo­rintot, a­mit itt félév alatt összekapart s legalább annyit érő felkelhető vagyont... — De hát a jószágok árát — kérdé­sem­ — nem vitte magával? — Azt nem tudom — mormogá az öreg. — És leánya? kérdé Gyula. — Az itt van. — És miért nem ment el anyjával ? én nem akarom látni, mit akar itt, miért nem távozik el innen? Hogyan az urfi azt akarja, hogy ő elmenjen, hogy innen eltávozzék? — Úgy van, én nem akarom látni? miért kellene nekünk találkozni? De hisz Irma kisasszony.......... — Azt akarod mondani ugy­e öreg, hogy testvérem, lehet, én erről mit sem tudok, csak azt tudom, hogy ők megrabol­tak engemet minden vagyonomtól, elra­bolták legdrágább kincsemet, atyám sze­retetét és áldását! mi szükség van hát arra, hogy mi, kik soha sem láttuk egymást most találkozzunk. — Irma kisasszony mind azt bizony­nyal nem téve — őt anyja nem akarja magával vinni, visszalökte, megütötte az urfi és rárivalt, hogy ötét soha se kö­vesse — idi­ e leány ily bűnökre nem képes.... — De képes az anyja. És az egyre megy. — Igaz az a nő, azt megtette volna. Az ember, nagyságos urfi, sok bűn elkö­vetésére képes — monda az öreg elbu­­sulva — és gyakran, ha megbánta is, többé meg nem történtté nem teheti. — • De végre is — szólt közbe nyer­sen Feri — hát hol lehet az a nagy va­gyon ára, ha sem itt nincs, sem az asz­­szonynál és a végrendeletben mit nekünk Váradon felolvastak, az egyedüli örökös Gyula barátom s ez örökség most csak harmincad része az egykori vagyonnak? — Talán le van téve valakinél, a vi­déken itt, vagy ott a városban, ki tudja előbb utóbb átadja az urfinak. — Mindenesetre furcsa ember lehet, ki hét hónap óta még nem jelentkezett pedig beszéltünk az öreg kanonokkal Vá­radon, ki a jószágot megvette, s mint az előmutatott nyugtákból láttuk az egész összeget kifizette. (Folytatása következik.) — Ballata. — Motto: Ex regi monumentum aere perennius. 2. Ho­rat. Fl. I. Egy csillag van csak az égen — Mint ragyog! — Dicső Frankhon! neked sincs több... De az a te csillagod... Az a csillag szabadságodért ragyog... .. .Sötét az éj Frankhon terén — Sötét bú —... Messze, messze... merre szem lát.. A zsarnokság szele fú-------­Van-e, hol még fennviraszt a honfi­bú ?... Halovány szűz — éjfél után — Egyedül — Ablakában ül merengve — Arca könytől nedvesül... Idős szivére honleányi bánat gyűl... Halvány árnyak járnak ott­hon, Véresen... Kezeikkel fölmutatva — Föl az égre... rémesen... Azután eltűnnek újból, csendesen .. Halovány szűz, összeborzad — Égre néz, S­im, az égről im feléje Int merőn egy szellemkéz: A legszebb csillagra mutat — s elenyész. .. „Ah, tehát az én csillagom Az amott... Szerelem-e, vagy dicsőség, Mi onnan felém ragyog?... Vagy egyszerre mindkettő rám mosolyog...?“ Nem, nem!... az nem a szerelem Csillaga... S bár — belőle dicsőségnek Száll rád, lányka, sugara: Az a csillag — Frankhon védő csillaga!... .. .Halovány szűz elérti az Égi jelt, Szive zajgó hullámzásba ■ Hozza a szűzi kebelt: „Frankfion, érted!“ mond, s egy forró könyvt ejt... II. „Isten hozzád, szülőföldem, hazám, Ős apáim vérrel szentelt földje !... A mily hőn szeretlek, oly igazán Száll szivemből, értetek, az áldás !

Next