Erdély, 1871 (1. évfolyam, 1-44. szám)
1871-02-23 / 8. szám
hivatkozni! — Mennyire sajnos, hogy azon szerencsétlen nőnek, ki oly férfival kénytelen élni, amilyen te vagy, mindezen gyalázatos cselfogásokba be kell avattatnia ! Vagy órádat nézzem, hisz azt te az ajtó előtt, Isten tudja mennyivel, vitted visszafelé, — oh, én szegény elhagyott! oh, ön boldogtalan! A mint fennebb említők, Scheppeler úr ma, a rendes fertály bor helyett, kettőt s felet ivott és pedig sokkal erősebből, mint rendesen, miért kissé izgatott állapotban volt. Különösen szembetűnő volt az, hogy a felizgatott állapot miként nyilatkozott ezen változatlan, csendes kedélyű embernél. Tulajdonkép nem is lehetett azt felizgatott állapotnak, hanem csak emelkedett, kedélyes hangulatnak nevezni, miután nem látszott ki belőle, mintha egy egész sereg ördöggel is daczolni merészelne, csak bizonyos szívélyesség és kényelem szeretet mutatkozott rajta, anélkül, hogy tagjait vadul mozgatta, vagy heves szavakra fakadt volna, s élénk hajlamot érzett gyönyörteljes mosolygás közben szelíden és dallamosan fütyörészni. Így tett az igazgató azalatt, míg neje a boldogtalan éji őr ellen intézte ékesszólását, de nyugalma legkisebbé sem csendesíté nejét. — Scheppeler — mondá az utóbbi hatályos hangon — remélem hallasz engemet, mert talán csak nem vagy oly borzasztó mámorban, hogy ne lennél képes meghallani boldogtalan nőd jó szándékú intéseit. Az előbb ismeretes szerény magaviseletedről beszéltél — no, mentsen Isten attól, hogy én figyelemre is méltatnám a gonosz nyelvek csacskaságait, de azt még sem veheted tőlem rósz néven, ha egy hozzám hasonló szegény nőnek emlékében valami megmarad a sokból, amit szives és jóindulatú barátnőim mondottak rólad — oh! ami a te solid viseletedet illeti, Scheppeler — mondhatom, oly solid, oly szilárd az, hogy az embernek a haja szála áll fel miatta! Más alkalommal hihetőleg ezt mondta volna rá az igazgató: „de ugyan, kedvesem, hogyan hallgatsz te mások haszontalan fecsegéseire?“ azonban ma oly makacs és hallgatag volt a 15 kros miatt, hogy nemcsak semmit sem felelt, hanem még lassan nevetett is magában, sőt, ha arczmozdulatai nem csaltak, úgy látszik, hogy ajkait fetvörészésre hegyezte. — Talán kívánod, hogy elmondjam, mit mondanak rólad az emberek? Azt, hogy roszul bánsz nőddel, megveted ennek tisztelt családját, hogy te elégnek tartod, ha mi csupán élünk, létezünk, csak te dőzsölhess a jóllét karjai közt. Oh! hallgass ! semmit se szólj erre. Talán azt akarod szememre hányni, hogy bőven elég egy nőre nézve, ha van mit ennie gyermekeivel együtt; azt akarod talán velem elhitetni, hogy elég jól folynak dolgaim, elég nagyvilágiasan élek, pedig a világ minden női között én vagyok a legszerencsétlenebb, ezt akarod tán mondani? Úgy látszott azonban, hogy Scheppeler úrnak legkisebb kedve sincs valamit mondani, s már nemcsak fütyölésre készité száját, hanem valósággal fütyölt is, az igaz, hogy lassan, de mit? — ama könnyelmű dallamot szent Augustinról, — ez már hallatlan! — Jól van tehát, Scheppeler — mondá neje szívszaggató sóhajtások közt — te úgy teszesz, mintha nem hallanál engem, sőt fütyüléssel akarod elhallgattatni vétkes öntudatodat, — igen, mert a te öntudatod vétkes, legvétkesebb minden barátaid között, kik hozzád képest valódi becsületes emberek. Hiszen mi roszat is mondnak csak a számvevőszéki tanácsosról ? hogy gyakran megy a vendéglőbe, — oh, azt meg lehet neki bocsátani — hanem te! Wezer barátodról meg azt mondják, hogy minden héten más kedvese van, s kinek mi köze hozzá? hisz ő nőtelen,— de te! Sperber ha pazarló is, de csak magának tartozik számolni, neked azonban nőd és gyermekeid vannak; sőt Schmirgel kedves barátod sem bánik oly megbocsáthatlan módon családjával, mint te, ha nem is áll valami jó hitben — oh, én szegény, oh, én boldogtalan nő! Scheppeler úr egy párszor félbe akarta szakitni neje beszédét, s épen nyelvén volt a kérdés, hogy tulajdonkép miben áll az ő roppant boldogtalansága, de már oly sokszor kérdé azt, hogy könyv nélkül tudta rá a feleletet. — Talán tudni szeretnéd, hogy mi tekintetben vagyok boldogtalan, te képmutató ! hisz te legjobban tudhatod, hogy én kénytelen vagyok mindazt nélkülözni, amire egy nő igényt tarthat. Az igazgató elvégezvén a vétkezést, ágyába ment, miközben félbehagyta az andalító románcz-melodia fütyülését, s gyorsan kioltotta a gyertyát. Azt gondolta, hogy alig telik el öt perc, s már aludni fog, hisz a nagy vihar után, minőt ő kiállott, könnyen el szoktunk szenderülni. Még eddig soha sem volt ilyen Scheppeler, egyszer sem mert volna világért is nejének valami ellenvetést tenni, vagy épen szavaira fütyörészni, sőt ellenkezőleg mindaddig engesztelő szavakat mondott, mígnem azt mondta neje, most az egyszer hagyjuk abba a dolgot. Hogy tulajdonkép mit akart abban hagyni, a felett maga a mennybéli Isten összes mindentudósága mellett is csak oly nagy bizonytalanságban volt, mint maga Scheppeler. — Ah! — gondolá az úrnő — el akar aludni, hogy többé ne hallja szavaimat, pedig a harmadik pontot még nem tárgyaltuk. — Tehát annyira jutottál, úgy alásülyedtél, miszerint azt hiszed, jogod van hozzá mindennap reggel felé tántorogni haza, — igen, tántorogni, mert aki mámoros, az tántorog, te pedig az vagy; — pfuj! nem szégyenled magad, te, egy családatya, egy hivatalnok, ki felől valamicskét csak tart, vagy legalább képzel főnöke, de neked jogod van minden éjjel ily állapotban jőni haza, s mégis te? — ki így viseled magad, ki semminemű tekintetet, kíméletet nem ismersz nőd és gyermekeiddel szemben, — nem akarod elismerni, hogy én a legboldogtalanabb nő vagyok a földön, hogy nekem nem lehet többé semmihez reményem e világon, hogy mindkettőnkre nézve csak a halál hozhat szabadulást. Az igazgatót kellemetlenül érinté, s azonnal fölrázta félszendergéséből neje hivatkozása az élet végére; teljességgel nem szerette, ha a halálról beszéltek előtte, s neje mindig ezt használta vele szemben, utolsó tromfként. Scheppeler nyugodt hangon válaszolt: — Ne beszélj arról, ne hivd elő ama szomorú időszakot homályos rejtekéből, hisz a nélkül is elég korán eljön az, — távoztassa az ég azt tőled mentől több évekig; a mi engem illet, hidd el nekem, hogy egy özvegyasszony sorsa nem nagyon irigylendő, még ha oly borzasztó szörny is a férje valakinek, milyennek te rajzolsz engem. Ezzel más oldalra fordult, s elszenderülve, mint távoli mennydörgés visszhangja, hangzottak fülébe eme töredezett mondatok: „inkább nem élni, mint ily életet folytatni — ugyan miért élek én ezen a szomorú világon — nincs nyugalom, nincs béke — roszabbul már nem folyhatnak dolgaim.“ Számos sóhajtás után — melyek azon mértékben gyengültek s vesztettek erejükből, minél inkább meggyőződött Scheppelerné, hogy férje csakugyan csendes álomba szenderült, s ő maga is bezárta bádjadt szemeit, s néhány percz múlva már oly csendesen és mélyen aludt, a mint csak egy ily elnyomott, ártatlan és félreismert kedély aludni képes volt. Midőn valóban virradott s a hajnal fénye derengett hálószobájában, az igazgatónénak szomorú és rosz álma volt. Azt álmodta, hogy felébredett, s eltelve még a tegnap szenvedett méltatlansággal, áttekintett férjére, s midőn ezt téve, ismét bezárta hirtelen szemeit, s erősen megdörzsölte azokat, hogy ébredjen fel ezen oly szomorú álomból, azután újból Scheppeler úr ágyára tekintett, de többé nem látta őt rózsaszínben úszni, sem az egészséges álom üdítő hatása nem mutatkozott rajta. * 59