Erdély, 1871 (1. évfolyam, 1-44. szám)

1871-02-23 / 8. szám

hivatkozni! — Mennyire sajnos, hogy azon szerencsétlen nőnek, ki oly férfival kény­telen élni, a­milyen te vagy, mindezen gyalázatos cselfogásokba be kell avattat­nia ! Vagy órádat nézzem, hisz azt te az ajtó előtt, Isten tudja mennyivel, vitted visszafelé, — oh, én szegény elhagyott! oh, ön boldogtalan! A mint fennebb említők, Scheppeler úr ma, a rendes fertály bor helyett, ket­tőt s felet ivott és pedig sokkal erőseb­ből, mint rendesen, miért kissé izgatott állapotban volt. Különösen szembetűnő volt az, hogy a felizgatott állapot miként nyi­latkozott ezen változatlan, csendes kedélyű embernél. Tulajdonkép nem is lehetett azt felizgatott állapotnak, hanem csak emel­kedett, kedélyes hangulatnak nevezni, mi­után nem látszott ki belőle, mintha egy egész sereg ördöggel is daczolni merészel­ne, csak bizonyos szívélyesség és kénye­lem szeretet mutatkozott rajta, a­nélkül, hogy tagjait vadul mozgatta, vagy heves szavakra fakadt volna, s élénk hajlamot érzett gyönyörteljes mosolygás közben sze­líden és dallamosan fütyörészni. Így tett az igazgató azalatt, míg neje a boldogtalan éji őr ellen intézte ékes­szólását, de nyugalma legkisebbé sem csen­­desíté nejét. — Scheppeler — mondá az utóbbi hatályos hangon — remélem hallasz en­­gemet, mert talán csak nem vagy oly bor­zasztó mámorban, hogy ne lennél képes meghallani boldogtalan nőd jó szándékú intéseit. Az előbb ismeretes szerény maga­­viseletedről beszéltél — no, mentsen Isten attól, hogy én figyelemre is méltatnám a gonosz nyelvek csacskaságait, de azt még sem veheted tőlem rósz néven, ha egy hozzám hasonló szegény nőnek emlékében valami megmarad a sokból, a­mit szives és jóindulatú barátnőim mondottak rólad — oh! a­mi a te solid viseletedet illeti, Scheppeler — mondhatom, oly solid, oly szilárd az, hogy az embernek a haja szála áll fel miatta! Más alkalommal hihetőleg ezt mondta volna rá az igazgató: „de ugyan, kedve­sem, hogyan hallgatsz te mások haszon­talan fecsegéseire?“ azonban ma oly ma­kacs és hallgatag volt a 15 kros miatt, hogy nemcsak semmit sem felelt, hanem még lassan nevetett is magában, sőt, ha arczmozdulatai nem csaltak, úgy látszik, hogy ajkait fetvörészésre hegyezte. — Talán kívánod, hogy elmondjam, mit mondanak rólad az emberek? Azt, hogy roszul bánsz nőddel, megveted ennek tisztelt családját, hogy te elégnek tartod, ha mi csupán élünk, létezünk, csak te dőzsölhess a jóllét karjai közt. Oh! hall­gass ! semmit se szólj erre. Talán azt aka­rod szememre hányni, hogy bő­ven elég egy nőre nézve, ha van mit ennie gyer­mekeivel együtt; azt akarod talán velem elhitetni, hogy elég jól folynak dolgaim, elég nagyvilágiasan élek, pedig a világ minden női között én vagyok a legszeren­csétlenebb, ezt akarod tán mondani? Úgy látszott azonban, hogy Schep­peler úrnak legkisebb kedve sincs valamit mondani, s már nemcsak fütyölésre ké­­szité száját, hanem valósággal fütyölt is, az igaz, hogy lassan, de mit? — ama könnyelmű dallamot szent Augustinról, — ez már hallatlan! — Jól van tehát, Scheppeler — mon­dá neje szívszaggató sóhajtások közt — te úgy teszesz, mintha nem hallanál en­gem, sőt fütyüléssel akarod elhallgattatni vétkes öntudatodat, — igen, mert a te öntudatod vétkes, legvétkesebb minden ba­rátaid között, kik hozzád képest valódi becsületes emberek. Hiszen mi roszat is mondnak csak a számvevőszéki tanácsos­ról ? hogy gyakran megy a vendéglőbe, — oh, azt meg lehet neki bocsátani — ha­nem te! W­e­­­z­e­r barátodról meg azt mond­ják, hogy minden héten más kedvese van, s kinek mi köze hozzá? hisz ő nőtelen,— de te! Sperber ha pazarló is, de csak magának tartozik számolni, neked azonban nőd és gyermekeid vannak; sőt Schmir­gel kedves barátod sem bánik oly meg­­bocsáthatlan módon családjával, mint te, ha nem is áll valami jó hitben — oh, én szegény, oh, én boldogtalan nő! Scheppeler úr egy párszor félbe akarta szakitni neje beszédét, s épen nyelvén volt a kérdés, hogy tulajdonkép miben áll az ő roppant boldogtalansága, de már oly sokszor kérdé azt, hogy könyv nélkül tudta rá a feleletet. — Talán tudni szeretnéd, hogy mi tekintetben vagyok boldogtalan, te kép­mutató ! hisz te legjobban tudhatod, hogy én kénytelen vagyok mindazt nélkülözni, a­mire egy nő igényt tarthat. Az igazgató elvégezvén a vétkezést, ágyába ment, miközben félbehagyta az an­dalító románcz-melodia fütyülését, s gyor­san kioltotta a gyertyát. Azt gondolta, hogy alig telik el öt perc, s már aludni fog, hisz a nagy vihar után, minőt ő ki­állott, könnyen el szoktunk szenderülni. Még eddig soha sem volt ilyen Schep­peler, egyszer sem mert volna világért is nejének valami ellenvetést tenni, vagy épen szavaira fütyörészni, sőt ellenkezőleg mindaddig engesztelő szavakat mondott, mígnem azt mondta neje, most az egyszer hagyjuk abba a dolgot. Hogy tulajdonkép mit akart abban hagyni, a felett maga a mennybéli Isten összes mindentudósága mellett is csak oly nagy bizonytalanság­ban volt, mint maga Scheppeler. — Ah! — gondolá az úrnő — el akar aludni, hogy többé ne hallja szavai­mat, pedig a harmadik pontot még nem tárgyaltuk. — Tehát annyira jutottál, úgy alá­­sülyedtél, miszerint azt hiszed, jogod van hozzá mindennap reggel felé tántorogni haza, — igen, tántorogni, mert a­ki má­moros, az tántorog, te pedig az vagy; — pfuj! nem szégyenled magad, te, egy csa­lád­atya, egy hivatalnok, ki felől vala­micskét csak tart, vagy legalább képzel főnöke, de neked jogod van minden éjjel ily állapotban jőni haza, s mégis te? — ki így viseled magad, ki semmi­nemű tekintetet, kíméletet nem ismersz nőd és gyermekeiddel szemben, — nem akarod elismerni, hogy én a legboldogta­lanabb nő vagyok a földön, hogy nekem nem lehet többé semmihez reményem e világon, hogy mindkettőnkre nézve­ csak a halál hozhat szabadulást. Az igazgatót kellemetlenül érinté, s azonnal fölrázta félszendergéséből neje hi­vatkozása az élet végére; teljességgel nem szerette, ha a halálról beszéltek előtte, s neje mindig ezt használta vele szemben, utolsó tromfként. Scheppeler nyugodt han­gon válaszolt: — Ne beszélj arról, ne hivd elő ama szomorú időszakot homályos rejtekéből, hisz a nélkül is elég korán eljön az, — távoz­­tassa az ég azt tőled mentől több évekig; a mi engem illet, hidd el nekem, hogy egy özvegyasszony sorsa nem nagyon irigy­lendő, még ha oly borzasztó szörny is a férje valakinek, milyennek te rajzolsz engem. Ezzel más oldalra fordult, s elszen­­derülve, mint távoli mennydörgés vissz­hangja, hangzottak fülébe eme töredezett mondatok: „inkább nem élni, mint ily életet folytatni — ugyan miért élek én ezen a szomorú világon — nincs nyuga­lom, nincs béke — roszabbul már nem folyhatnak dolgaim.“ Számos sóhajtás után — melyek azon mértékben gyengültek s vesztettek erejük­ből, minél inkább meggyőződött Scheppe­­lerné, hogy férje csakugyan csendes álom­ba szenderült, s ő maga is bezárta bád­­jadt szemeit, s néhány percz múlva már oly csendesen és mélyen aludt, a mint csak egy ily elnyomott, ártatlan és félre­ismert kedély aludni képes volt. Midőn valóban virradott s a hajnal fénye derengett hálószobájában, az igaz­­gatónénak szomorú és rosz álma volt. Azt álmodta, hogy felébredett, s eltelve még a tegnap szenvedett méltatlansággal, át­tekintett férjére, s midőn ezt téve, ismét bezárta hirtelen szemeit, s erősen megdör­zsölte azokat, hogy ébredjen fel ezen oly szomorú álomból, azután újból Scheppeler úr ágyára tekintett, de többé nem látta őt rózsaszínben úszni, sem az egészséges álom üdítő hatása nem mutatkozott rajta. * 59

Next