Erdély, 1871 (1. évfolyam, 1-44. szám)
1871-09-21 / 30. szám
Első évfolyam. 30. sz. Maros-Vásárhelytt, 1871. szeptember 21. Szépirodalmi heti közlöny. Hirdetési díj : Háromszor hasábozott garmond sor, vagy annak helyéért, egyszeri igtatásért 6 krt; kétszer, vagy többszöri igtatásért csak 5 krt számítunk; bélyegdíj minden külön beigtatásért 30 kr. U. é. hirdetménydíjak előre fizetendők. Megjelenik a lap . ® minden csütörtökön reggel egy nagy ivén. ELŐFIZETÉSI DÍJ Jul.—dec. (6 hóra) . . 3 írt — kr. -sept. (3 hóra) . . 1 » 50L Jul.-d Jul.—s r^Os©; a szeminárium épületben, ahová mindennemű levelek és kéziratok küldendők.] Jí I A D Ó-J"Í I V A T A L : az ev. ref. főtanoda nyomdájában. A ktálm.. Íz élet álom ... egyéb semmi. Az ember alszik untalan, Úgy éberen, kinyilt szemekkel, ' Miként a szem, ha hunyva van. Az álmok ott tán fényesebbek, Sötétbek itt, de sokkal szebbek. Derék napszámos az a lélek: Ott s itt munkál mind szüntelen. Amabban fennső tehetségű Itt az alsók vannak jelen. Ész, értelem, okosság ottan; Itt, érzet, ábránd, fejtemény van. De mig e felső tehetségek Az éber álmot környezik: Mért gyűl rakásra annyi vétek. És annyi bűn mért születik? Az alsók — való álmodással Nem bírnak ilyetén hatással. Szolga Miklós: A BUKÁS SZÉLEI. EREDETI BESZÉLY. Irta : Herényi fiusztáv. (Folytatás.) Sötét volt még, de az egész és hozzászoktató szemeimet a sötétséghez, nagybátyámat, bundájában és széles karamu kalapjában azonnal felismertem. Megjelenése különös benyomást gyakorolt reám; kedélyemen egy bálvány világosságsugár vonult végig s azon tudat, hogy nagybátyám itt van mellettem, — bár tőle sem reméltem többet, mint bárki mástól — oly bátorítólag, vigasztalólag hatott csüggedő telkemre. A lövést is megmagyarázta nagybátyám megjelenése: szokása volt neki, hogy ha kora hajnalban érkezett Benczeházára, töltött fegyverét elsütő ébresztőül. Most is igy történt és e lövés elriasztá azt a borzasztó rémet, azt a vámpírt, mely vészesen röpkedett körülem. Nagybátyám nem ismert föl a sötétben, én ülő helyemből még nem mozdultam. Láttam, hogy tétovázva közeledik ágyam felé, alkalmasint azért, hogy rázzon föl álmomból. — Talpra fiú! — kiáltá kemény hangján — talpra, itt a hajnal. Ekkor felkeltem s gyufát gyújtva szóltam: — Talpon vagyok én már bátyám. Az öreg kezet szorított, azután kezébe vette az égő lámpát — melyet akkor gyújtottam meg, — fölemelő, úgy, hogy tisztán láthassa arczomat. Vizsgaszemekkel nézett néhány pillanatig. Elmosolyodtam egészen önkénytelenül. — De, hát mivel töltötted az egész éjét ? — kérdés nagybátyám — mert, hogy nem aludtál, aztszemeidből látom. De, lám, még ágyad, • 'út áll egész épségében,• szólt ágyamhoz közeledve. — Igaz, — felelőm — én nem aludtam ez éjjel. — De, hát miért, — ? — kérdé bámulva. — Azt meg fogja tudni kedves bátyám, még ma este, hogy: miért. Azt pedig, hogy mivel töltöttem az élét, egyetlen szóval megmondhatom: gondolatimmal — feleltem, vállairól leemelve s fogasra akasztva a nehéz bundát. Nagybátyám nem puhatolta tovább különös magaviseletem okát, sőt egész nap nem említette azt. Miért is említette volna, hiszen az eddig történteket még nem is sejthető, s nem volt mi érdekét, vagy jóakaró igyekezetét fölébreszthette volna. Szomorúságom ma tűnt föl az öreg Répási előtt is leginkább; valahányszor találtam, mindig olyan szánakozó arczczal tekintett reám s ugy tetszett, mintha valami nagyon fúrná az oldalát, s e valamit okvetlen velem szándékoznék közleni. Nagybátyám, az ebéd végeztével kissé elvonult, hogy az éj fáradalmainak egy részét kipihenje. Répási még mindenütt nyomomban volt, mindig talált ő is valami teendőt ott, hova én mentem, még szobámba is elkísért. Itt már megakadt az öreg, itt semmi ürügy sem állott rendelkezésére ; — nyugtalanul köhögött egyet-kettőt, a mint az elmaradhatlan tajtékpipát tömögeté. Én leültem a díványra s nyugodtan vártam, mig az öreg türelme véget ér s kirukkol fontos közlendőjével: Répási pipára gyújtott és hallgatott. Végre is nekem kellett megszólalnom. — Úgy tesz, urambátyám, mintha már régóta akarna nekem mondani valamit. — Igaz,igaz. Nem épen mondani, hanem csupán kérdezni akarok valamit, — felelt Répási vonatott hangon. — No, csak ki vele, — szóltam bátorító hangon — hiszen ezelőtt mindig oly nyiltszivű, őszinte volt irányomban; talán most sincs oka az őszinteséget megtagadni tőlem? — Őszinte vagyok s leszek, habár, lásd édes öcsém, az őszinteséget te nem viszonoztad hasonlóval — felelt az öreg, pillanatig reám nézve, azután mintha pipájával kellene bíbelődnie, ismét elvéve tekintetét. — Kérdezzen, urambátyám — feleltem — és én a tőlem telhető őszinteséggel válaszolok minden kérdésére. Az öreg úr szemrehányása jogos volt. Gyakran kérdezősködött az utóbbi időben szerelmi viszonyomról, hanem én mindig kitérőleg feleltem kérdéseire. Előre tudtam, hogy most sem fog egyébről tudakozódni, de egészen nyílt felvilágosítást adni ezúttal sem volt szándékomban. — Öcsém — szólt az öreg szelíd hangon — mondd meg őszintén levertséged okát. Hidd el, hogy e komorság, mely épen nem fér össze természeteddel, reám is nagyon leverő hatással van... Szomorúságod okának eredetét tudom... — Reményem, — szóltam hirtelen, — hogy azt, amit tud, nem közölte még senkivel ?... — Nem. Pedig ez kötelességem volna; aztán ki tudja, ez által talán nekem is nagyobb szabadságom nyílnék némi dolgokról beszélnem, melyek... téged érdekelnek ... — Mi Mai számunkhoz eiv melléklet van csatolva.