Erdély, 1872 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1872-03-28 / 13. szám
nem parancsol felséged egy szekeret? — holott ez még ki sincsen sentenciázva! Mire aztán a király parancsából Bánó egy ágyút hordó szekérre tétetett s úgy kisértetett ki Pozsonyból. Cseneházi® uram a várőrséggel, egyenesen a lindvai várnak tartott, de senkinek sem mondotta a pozsonyi várban maradtak közül, hogy azon várban tartózkodik asszonyuk. Vannak emberek, kiknek miveltségök, tudományuk, rangjuk s ezek mellett vagyonuk van, de az a szerencsétlenségük, hogy családi benső életük nem boldog. Nem találták fel az ifjúság óráiban a szivet, mely megértette volna; nem azt a kebelt, melynek húrjai, szerelmüknek láncolata leendett volna; nem azt a hölgyet, ki eszméjüket felfogva, boldoggá tudja vala tenni, ez úgyis oly rövid, oly silány életet, hanem rendesen úgy élik át a házas élet nehéz óráit, hogy ha a sir széléről visszatekintenek lefolyt életük folyamára, abból egyetlen percet valódi boldognak nem nevezhetnek. Ez a Gondviselés titka jegyes akarata a sorsnak, melynek céljait felfogni nem tudjuk, csak is meghajlunk előtte, mert meg kell hajolnunk! Ilyen vala Mátyás király egész élete. — Gyermekkori jegyesét, a gyönyörű kis szerb leányt, kit a szülők akarata a nagy Hunyadi János és a tekervényes jellemű Brankovics György jegyzettek volt el számára, s kit Szilágyi Orzse nevelése alá adtak vala — még oly ifjan kelle látnia, hogy a halál angyala tömté rá hófehér szárnyát. A kit a sors erőszakolt rája, az gyenge, beteges volt, kinek jelenléte Mátyást mindég elkomoritotta, — minden gyöngédsége mellett is kerülnie kellett. Kiket ő maga kéretett meg — látatlanul — azok vagy okosabbak voltak, mintsem szerelem nélkül koronát tegyenek fejekre, hogy a királyné szánandóbb legyen a koldusnőnél, vagy pedig büszkeség, hiúság és gőgből nem fogadták el Mátyást, csupán csak alsóbbrendű származásáért. Igaz, hiszen mátyás születésekor nem kamarásak és sárkányrend vitézek őrködtek a kolozsvári óvár termeiben, hanem egyszerű, de lelkes városi hölgyek, s nem ceremóniával adatott tudtára a kiváncsi népnek, hogy fiu-e, vagy leány született, hanem Erzsébet nyújtotta férjének, ki büszke volt rá, hogy már hazájának a második hőst is felnevelheti, kik bizonyosan nem fedték be fejöket cilinderrel, sem nem takarták el szemüket — a szív tükrét — színes vagy világos szemüveggel. A kit ő szeretett volna, azt, hogy feleségévé — Magyarhon királynéjává tegye, nem engedte az országnagyok gőgje. És végre a kit a hatalom-, fény- és gazdagságért a főurak, a hon hatalmas olygarchái vétettek el nejéül, az egy égi szépség fénylő magasságába rejtőzött ördög volt! Úgy vala elvégezve s Mátyásnak meg kellett hajolni a sors parancsa előtt; s elvégre is azon, szinte alig három évet nevezhette csak, egész életéből boldogan leéltnek, melyet a szép, mivelt lelkű, angyaljóságu, a hazafit, királyt és hőst egyaránt boldogítani képes Krebs Mária szerelmében élvezett, mely szerelemnek koronája a zárdás fátyol lett. Mátyás, mint király nagy, de családi életében szánandó — boldogtalan volt! A pozsonyi országgyűlés megnyitása napján egy ifjú lovag — a király testőr kopjásai közül — kért a királyhozi bebocsáttatást, s midőn az megadatott, a lovag bátran és büszkén lépett az országnagyjaitól környezett Mátyás elé s szólt bátor, férfias hangon: — Vedd uram király kardomat, melyet többé szolgálatodban becsülettel nem hordozhatok. Ez ifjú kopjás tiszt a királyi dandár büszkesége, s mint mondák, legbátrabb harcosa, Csáktornyai Harapó János volt. Bánfi Miklós és felesége Ságáni Margit legbiztosabb, legbensőbb barátjuk — testvérük. A király tetőtől talpig nézte villogó, átható szemeivel a lovagot s mondá szinte haraggal: — A ki királyát nem szereti, az olyan tegye le kardját s távozzék körünkből. A szolgálatból önként eltávozott tisztek kardjai mindég a királyi fegyvertárba tétettek, mintegy jelképéül annak, hogy az illető egyén tiszti rangja már a király kezében van; tehát itt is a kard egy apródnak átadatott s a hadnagy búcsút vevén — távozott. .. A történelem úgy hagyta fenn, hogy a pozsonyi országgyűlés végzései September 28-án írattak alá. Annak szentesítése után kezdődtek aztán a nagy lakomák, meg a mindig kivilágos viradtig tartott táncos mulatságok és végre a hongyülés tagjai október első tizedében szétoszlanak, kipihenni a fáradalmakat, melyeket a hoszszasan tartott vendégségek és bálok okoztak. Október 15-ke volt. A hold és csillagok ezrei, mintegy őrködve a föld felett, mosolygva világiták meg Magyarhon téréit s a holdsugár úgy állott meg a bérceken, mintha oda lett volna szegezve, azt jelentve: „én csak ez országra vagyok küldetve. Akkor tán még a fülemile dala is hangosabb volt. A hajadonok és ifjak szerelme nemesebb, magasabb eszmékben alapuló vala; azaz egykor, midőn Magyaroszág valóban kiérdemelte, hogy daliák, lovagok hazájának hivassék. Most a megsértett ifjú még főurakat is hivathat ki lovagias elégtételre, mert még választ sem adnak rá... szóval Magyarhon aranykora, legbodogabb időszaka, Mátyás az igazságos uralkodása alatt volt. Nevezett éjjel egyetlen lovas üget a lindvai vár felé, s midőn odaérkezett, az adott jelre előbb a kapuőr, később a várnagy jelent meg a kapubástya ablakában s a felszólításra: „állj, ki vagy?“ — Egy meghitt követe Bánfi Miklósnak és magyar lovag — szólt az érkezett. — Jól van, azonnal hívom asszonyunkat, várparancsnoknénkat, mert a várba senkit bebocsátani nem lehetvén, itt értekezhetik kegyelmed. A távozó várnagy hangjai oly ismeretesek valának az érkezett lovag előtt, hogy kis gondolkozás után rögtön felismerte benne a dacos és vasfejü Cseneházi Benedek uramat s azonnal célja teljesülése felől aggodalom fogta el. Éji lovagunkat jó távolról egy setét árny, egy lovas kisérte, kit a várhoz előbb érkező teljességgel észre nem vett; különben is egész lelke, szive úgy el volt foglalva, úgy zajlott az egymást váltogató gondolat rohamtól, hogy eszébe sem juthatott, miként találkoznék valaki, aki — még rajta kivül — éji kalandra vágynék. A várhoz előbb érkezett lovag, a vár azon bástyája előtt álldogált, hol a várúrnő megjelenendő vala, ki csakugyan kevéssel a várnagy eltávozta után megjelent. Fejét magyaros éji fejkötő födte, s felöltője ugyancsak fekete éjeli talár volt, s a bástya melletti töltés sétányán úgy nézett ki, mintha egy tábor vezérletére lett volna hivatva. — Ki legyen kegyelmed? és honnan jön? — kérdé Bánfiné. — Egy meghitt embere Bánfi Miklósnak és magyar lovag — szólt a kérdezett. — Úgy tetszik, mintha a kegyelmed hangja ismeretes volna előttem, nemde a kegyelmed becses neve Hollósi Tihamér? A kegyelmed küldetése nagyon is furcsa, hogy érkezése mindig étetre esik, hihetőleg azon időben van szolgálattétele, jórészt a pontos szolgálat és kötelességbeni lelkiismeretesség sietteti elvégezni tisztét, melyre csak elismerésemet nyilváníthatom, mit egyszersmind honleányi szerencsémnek tarthatok. — Nincs különben asszonyom; de bebocsáttatást kérek váradba, mivel közlendőim sürgősök és azt mentől előbb elvégezni, szavamat adtam. — S ha szabad kérdenem, ki volt az a szerencsés ily szentül megtartott ígéretet birhatni? — Maga a király! — Fájdalom — mond Banfiné — forrón szeretett férjem, midőn engemet Pozsonyból ide, mint bátorságosabb helyre küldött, szeretettel, de egyszersmind szigorúan fölkért, hogy a várkapu mindaddig