Erdély, 1872 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1872-03-28 / 13. szám

nem parancsol felséged egy szekeret? — holott ez még ki sincsen sentenciázva! Mire aztán a király parancsából Bánó egy ágyút hordó szekérre tétetett s úgy kisértetett ki Pozsonyból. Cseneházi® uram a várőrséggel, egye­nesen a lindvai várnak tartott, de senki­nek sem mondotta a pozsonyi várban ma­radtak közül, hogy azon várban tartózko­dik asszonyuk. Vannak emberek, kiknek miveltségök, tudományuk, rangjuk s ezek mellett va­gyonuk van, de az a szerencsétlenségük, hogy családi benső életük nem boldog. Nem találták fel az ifjúság óráiban a szi­vet, mely megértette volna; nem azt a kebelt, melynek húrjai, szerelmüknek lán­colata leendett volna; nem azt a hölgyet, ki eszméjüket felfogva, boldoggá tudja vala tenni, ez úgyis oly rövid, oly silány életet, hanem rendesen úgy élik át a há­zas élet nehéz óráit, hogy ha a sir szé­léről visszatekintenek lefolyt életük folya­mára, abból egyetlen percet valódi boldognak nem nevezhetnek. Ez a Gondviselés titka j­egyes akarata a sorsnak, melynek céljait felfogni nem tudjuk, csak is meghajlunk előtte, mert meg kell hajolnunk! Ilyen vala Mátyás király egész élete. — Gyermekkori jegyesét, a gyönyörű kis szerb leányt, kit a szülők akarata a nagy Hu­nyadi János és a tekervényes jellemű Brankovics György jegyzettek volt el szá­mára, s kit Szilágyi Orzse nevelése alá adtak vala — még oly ifjan kelle látnia, hogy a halál angyala töm­té rá hófehér szárnyát. A kit a sors erőszakolt rája, az gyenge, beteges volt, kinek jelenléte Mátyást mindég elkomoritotta, — minden gyöngédsége mellett is kerülnie kellett. Kiket ő maga kéretett meg — látatlanul — azok vagy okosabbak voltak, mintsem szerelem nélkül koronát tegyenek fejekre, hogy a királyné szánandóbb legyen a kol­dusnőnél, vagy pedig büszkeség, hiúság és gőgből nem fogadták el Mátyást, csu­pán csak alsóbbrendű származásáért. Igaz, hiszen mátyás születésekor nem kamará­sak és sárkányrend vitézek őrködtek a kolozsvári óvár termeiben, hanem egyszerű, de lelkes városi hölgyek, s nem ceremó­niával adatott tudtára a kiváncsi népnek, hogy fiu-e, vagy leány született, hanem Erzsébet nyújtotta férjének, ki büszke volt rá, hogy már hazájának a második hőst is felnevelheti, kik bizonyosan nem fedték be fejöket cilinderrel, sem nem ta­karták el szemüket — a szív tükrét — színes vagy világos szemüveggel. A kit ő szeretett volna, azt, hogy feleségévé — Magyarhon királynéjává tegye, nem en­gedte az országnagyok gőgje. És végre a kit a hatalom-, fény- és gazdagságért a főurak, a hon hatalmas olygarchái vétet­tek el nejéül, az egy égi szépség fénylő magasságába rejtőzött ördög volt! Úgy vala elvégezve s Má­tyásnak meg kellett hajolni a sors paran­csa előtt; s elvégre is azon, szinte alig három évet nevezhette csak, egész életé­ből boldogan leéltnek, melyet a szép, mi­­velt lelkű, angyaljóságu, a hazafit, ki­rályt és hőst egyaránt boldogítani képes Krebs Mária szerelmében élvezett, mely szerelemnek koronája a zárdás fátyol lett. Mátyás, mint király nagy, de családi éle­tében szánandó — boldogtalan volt! A pozsonyi országgyűlés megnyitása napján egy ifjú lovag — a király testőr kopjásai közül — kért a királyhozi bebo­­csáttatást, s midőn az megadatott, a lo­vag bátran és büszkén lépett az ország­­nagyjaitól környezett Mátyás elé s szólt bátor, férfias hangon: — Vedd uram király kardomat, me­lyet többé szolgálatodban becsülettel nem hordozhatok. Ez ifjú kopjás tiszt a királyi dandár büszkesége, s mint mondák, legbátrabb harcosa, Csáktornyai Harapó János volt. Bánfi Miklós és felesége Ságáni Margit legbiztosabb, legbensőbb barátjuk — test­vérük. A király tetőtől talpig nézte villogó, átható szemeivel a lovagot s mondá szinte haraggal: — A ki királyát nem szereti, az olyan tegye le kardját s távozzék körünkből. A szolgálatból önként eltávozott tisz­tek kardjai mindég a királyi fegyvertárba tétettek, mintegy jelképéül annak, hogy az illető egyén tiszti rangja már a király kezében van; tehát itt is a kard egy apródnak átadatott s a hadnagy búcsút vevén — távozott. .. A történelem úgy hagyta fenn, hogy a pozsonyi országgyűlés végzései Septem­ber 28-án írattak alá. Annak szentesítése után kezdődtek aztán a nagy lakomák, meg a mindig kivilágos viradtig tartott táncos mulatságok és végre a hongyülés tagjai október első tizedében szétoszlanak, kipihenni a fáradalmakat, melyeket a hosz­­szasan tartott vendégségek és bálok okoztak. Október 15-ke volt. A hold és csil­lagok ezrei, mintegy őrködve a föld fe­lett, mosolygva világiták meg Magyarhon téréit s a holdsugár úgy állott meg a bérceken, mintha oda lett volna szegezve, azt jelentve: „én csak ez országra va­gyok küldetve. Akkor tán még a fülemile dala is hangosabb volt. A hajadonok és ifjak szerelme nemesebb, magasabb esz­mékben alapuló vala; azaz egykor, midőn Magyaroszág valóban kiérdemelte, hogy daliák, lovagok hazájának hivassék. Most a megsértett ifjú még főurakat is hivat­hat ki lovagias elégtételre, mert még vá­laszt sem adnak rá... szóval Magyarhon aranykora, legbodogabb időszaka, Mátyás az igazságos uralkodása alatt volt. Nevezett éjjel egyetlen­ lovas üget a lindvai vár felé, s midőn odaérkezett, az adott jelre előbb a kapuőr, később a várnagy jelent meg a kapubástya ablaká­ban s a felszólításra: „állj, ki vagy?“ — Egy meghitt követe Bánfi Miklós­nak és magyar lovag — szólt az érkezett. — Jól van, azonnal hívom asszonyun­kat, várparancsnoknénkat, mert a várba senkit bebocsátani nem lehetvén, itt érte­­kezhetik kegyelmed. A távozó várnagy hangjai oly ismere­tesek valának az érkezett lovag előtt, hogy kis gondolkozás után rögtön felismerte benne a dacos és vasfejü Cseneházi Bene­dek uramat s azonnal célja teljesülése fe­lől aggodalom fogta el. Éji lovagunkat jó távolról egy setét árny, egy lovas kisérte, kit a várhoz előbb érkező teljességgel észre nem vett; különben is egész lelke, szive úgy el volt foglalva, úgy zajlott az egymást váltogató gondolat rohamtól, hogy eszébe sem jut­hatott, miként találkoznék valaki, a­ki — még rajta kivül — éji kalandra vágynék. A várhoz előbb érkezett lovag, a vár azon bástyája előtt álldogált, hol a vár­­úrnő megjelenendő vala, ki csakugyan ke­véssel a várnagy eltávozta után megjelent. Fejét magyaros éji fejkötő födte, s fel­öltője ugyancsak fekete éjeli talár volt, s a bástya melletti töltés sétányán úgy né­zett ki, mintha egy tábor vezérletére lett volna hivatva. — Ki legyen kegyelmed? és honnan jön? — kérdé Bánfiné. — Egy meghitt embere Bánfi Miklós­nak és magyar lovag — szólt a kérdezett. — Úgy tetszik, mintha a kegyelmed hangja ismeretes volna előttem, nemde a kegyelmed becses neve Hollósi Tihamér? A kegyelmed küldetése nagyon is furcsa, hogy érkezése mindig étetre esik, hihető­leg azon időben van szolgálattétele, jó­részt a pontos szolgálat és kötelességbeni lelkiismeretesség sietteti elvégezni tisztét, melyre csak elismerésemet nyilváníthatom, mit egyszersmind honleányi szerencsémnek tarthatok. — Nincs különben asszonyom; de bebocsáttatást kérek váradba, mivel köz­lendőim sürgősök és azt mentől előbb el­végezni, szavamat adtam. — S ha szabad kérdenem, ki volt az a szerencsés ily szentül megtartott ígére­tet birhatni? — Maga a király! — Fájdalom — mond Banfiné — forrón szeretett férjem, midőn engemet Pozsonyból ide, mint bátorságosabb helyre küldött, szeretettel, de egyszersmind szi­gorúan fölkért, hogy a várkapu mindaddig

Next