Erdély, 1872 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1872-05-30 / 22. szám
&Sept*SH. — Beszély. — A Maros kanyargó völgyének azon részén, hol két összefutó hegy kissé megszükiti a falvakkal megrakott völgylapájt, szegényes, nádfedelü kunyhók közül meszsze látszólag emelkedik ki szép fehérre meszelt oldalaival gróf Örsök laka, melyet inkább dombon való fekvése és a körülötte rendetlen szétszórságban elterülő kunyhók törpe volta tüntette ki, s melyet inkább csak lakójáért szoktak a vidéken palotának nevezni, mert külsejét nézve csak egyszerű, nemesi lakhoz hasonlít. Azonban ez korántsem zárja ki a kényelmet belsejéből. Hiszen gyakran találkozhatni a fényűzés még azon nevetésre késztő szeszélyével is, miszerint — a legnagyobb ellentétet képezőleg — a szegényes külsejű házak belsejébe fényes bútorzatot állít, hogy midőn kívülről belépünk szintúgy csodálkozással eresszük vissza az ajtót kilincsébe, mert nem remélt látvány tárul előnkbe. Az Örsök háza, vagy amint ezután mi is nevezzük, a palota déli oldalából négyszögű tornác nyúlik ki, fedelét sugárkőoszlopokon nyugasztva, míg oldalát félölnyi magasságban vasrácsozata köríti. A díszes csoportba sorakozó különféle kaktuszok, plianderek s egyéb dísznövények a palota déli oldalának „kedves kinézést kölcsönözve,“ egész aristokratikus színezetet adnak az udvar (nehogy a királyi udvart tessék érteni) előrészének. Ha benyitjuk a felülről félmagasságig beüvegezett sárga ajtót egy hosszú, keskeny szobában találjuk magunkat, melynek baloldalán nagy aranyos keretű tükör mosolyog felénk hivogatólag, s a lábunk alá hódoló alázattal terülő szőnyeg puhasága egész készséggel fogja fel lépésünk neszét , nehogy a szomszéd szobák valamelyikében elárultassunk, mig hajunkat rendbehozzuk, vagy nyakkendőnk türemlését kiigazítjuk. Jobbra is balra is nagy tölgyfa ajtókon akad meg tekintetünk. — Jobbra kis szobába lépünk, melynek fala világoszöldre van festve, s az ablak elé helyezett és különféle iratokkal felhalmozott asztal azonnal elárulja a dolgozószobát, melybe a tiszttartó illedelmes kopogtatás után mindig benyithat valahányszor belülről a szokásos „herein“ kegyeskedik hangot ölteni. — E szoba ezen kívül az alsóbb rangú „ügyes-bajosok“ fogadására van szánva, kik nem „szalonképesek.“ Balra az ebédlő terembe nyitunk, melynek ovális alakú politúros asztala felett egy lámpát látunk fényesre csiszolt ezüst láncon alácsüngeni. Amint az ebédlőn végig megyünk, két lépcső fut előnkbe a kissé magasabban álló nappali szobát hosszan átfekvő szőnyeg alól... balra egy más ajtó ötlik szemünkbe, mely a comtesse szobájába vezet; ennek fala és bútorzata sárga színbe vannak öltöztetve ; gyönyörűséggel tölti el az embert ez a szin egyformaság, mely e szobán elömlik. Rendesen a comtesse is ily szinü ruhát szokott viselni, annyira kedvenc szín előtte a sárga. — Szobájának ablakai a kertre nyílnak. Ez ablakokon szokott átömleni a kertbe a zongora szívhez szóló hangja, valahányszor a puha, piciny ujjak gyors táncot járnak az elefántcsont-billentyűk sima hátán. — Minő tiszta hangok kelnek ki ujjai alól! — szólt egyszer elragoltatással Örsökné férjéhez, midőn helyet foglaltak a zöld lúgosban, a kerti séta fáradalmait kipihenendők. Erre felelet helyett a gróf kissé előre nyujtá fejét plaidjéből és figyelésbe mélyedt. — Ah! — tőré meg a csendet a grófné lelki gyönyörének e szalon nyelven mondott, vagy inkább susogott kifejezésével: — Valóban művészi hangok, — ily megjegyzést röpített tova, a gróf ajkairól a tavaszi szellő az elébb ellebbent „Ah!“ után, s mindketten az ablakhoz sietve tapsolni kezdének. Az ablakon kihajolt egy szép barna arc s e szavak hall szóttak: — Mama! — papa! — minő meglépés! — — Ismételd Leontin, ismételd! — esdett a mama. — Nem volna szép, — jegyző meg a papa — az ismétlésnek csak a evőasztalnál van hely, ott is kivételesen. Az ismétlés — folytató határozottsággal — unalmas és rosz. A nagy Napoleon sem vált volna kicsi Napóleonná, midőn Muszkaországból cumpudore haza kellett szánkóznia, ha a háborúzást nem ismételgette volna. Viszont a párisi III. Napóleon — császár sem vált volna sedani császár madárrá a Bismark kalitkájában, ha a háborúskodást nem ismétli. Az ismétlésnek határozott ellensége vagyok. Ismételni, maradás, ut után nyúlni: haladás. — Újat, Leontin, újat! Ekkor a szép, magas termet, az ablak mélyedésből kiemelkedve, felegyenesedett s könnyű pehelyként lebegett végig a parkketten. Pillanat múlva sorba csókolá a papát, meg a mamát; igy vélvén legkönynyebben kiegyenlithetőnek a dolgot. — Mily üde lóg! — s ezzel kibontakozva a ragyogó arcú szülők közül, mazur lépésekkel tova lejtett a puha porondösvényen és a fenyves mélyébe tűnt. — Jusztina, ne legyen olyan lusta maga! nem látja, hogy a comtesse merre ment? Lóduljon már utána avval a szamár fejével. Hátha valami parancsolni valója lesz? — Csendült meg most a grófné kellemes hangja, hihetőleg nem épen kellemesen a kissé elmélázó szobaleány fülébe. E közben az ajtó felé irányzák léptüket, míg a nagykendő és felső ruhákkal meglehetősen megterhelt Jakk nagy félkör vágással került elejökbe, s az ajtó mindkét szárnyát felnyitotta s előre szaladva igy bánt el egyik ajtó után a másikkal, mig a nappali szobába értek. Megjegyzendő, hogy a grófné máskor kegyeskedett a belső ajtók rézkilincsét érinteni kezével, de mikor így párossával mentek, ezt egyáltalában nem gyakorolta. Azonban a „forcimer“ ajtaját, melynek kilincsét minden „piszkos, parasztkéz“ érintheti, mindig ki kellett nyitni őnagysága előtt. — Leontin maholnap nagy leány lesz, — mondá a grófné fontos arccal — miközben helyet foglaltak — mintha valamely új eszmét fedezett volna fel. — És már jövőjéről is gondolkozhatnánk, — egészíté ki a gróf gyűrűktől csillogó kezeit összesorolva. — Én Kényesi Lacikát választanám, — folytatá a grófné — a mint mondják jól készült fiú, rá szép jövő várakozik. Családi összeköttetései még a miniszteri székre is felemelhetik. — Születés a fő dolog itt, nem a készültség, — erősködött a gróf kissé ingerkedve ; — nem a hivatal, hanem a születés adja a valódi rangot. — De hiszen Lacikánál a rang sem hiányzik, — figyelmeztető férjét a grófné. — Tiszttartómnak is van rangja, és pedig születési; mert apja is tiszttartó, s igy teins ur volt. — Igen, de egy báró és teins ur cím még sem hasonlitható egymáshoz ?! — okoskodott a grófné. — Azon polcról, melyre a születés helyez valakit csak egy lépcsővel is alább lépni: sülyedés. Ha nem emelkedhetünk, legalább igyekezzünk azon lépcsőn maradni, melyre a születés helyezett; — mondá a gróf és nagy arany gyűrűjének fejére vésett családi címerén legeltető szemeit. Vagy örökre comtesse marad — téve hozzá nyomatékosan nejére függesztve tekintetét — vagy csak törzsökös gróf kirondja kezét! — Különben, ha jól meggondoljuk a dolgot, igazad van! — sóhajtott fel a a grófné egy kis szünet után, miközben egy fris vágatu divatlapra tévedt tekintete és olvasni kezdett. A gróf heverő pamlagára dűlt és bodor füstök között, gondolatainak adta át magát. Leontin ez alatt kifáradva a lepkék után való ugrándozásban, a kerti szökőkút mellett levő hárskanapéra ült, s merengve nézte a tarka szivárványt, mely a felszökellő vízgyöngyökben, a tiszta napfénynél, oly szépen tükröződött. Jusztina pedig, meglehetős távolban, apróra nézegette a 236