Erdély, 1873 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1873-08-07 / 32. szám
Harmadik évfolyam. 32. sz. Maros-Vásárhelytt, 1875. augusztus 7. Szemésztől szállás (ideiglenesen) és kiadóhivatal: a szeminárium épületben; előfizetési díj: egész évre 6 frt; félévre 3 frt; negyedévre 1 frt 50 kr. o. é. Egyes példány ára : II kr. o. é. Hirdetmények dija: háromszor hasábozott garmondsor, vagy térfogatának ára 6 kr.; bélyegilleték minden beigtatásért 30 kr. o. é. Rácz Mihály költeményeiből. *) Le nid. — Sou Vestre Emil költeménye. — Oh Jer, együtt lépjünk e kis virágbokorhoz, Mely rengő ágain parányi fészket hordoz, Zöld levélkéivel szelíden eltakarva . .. Nézd csak! a kicsinyek álmodozva pihegnek Ne félj, angyalom, hisz’ csöndes álmát ezeknek, A te lágyan csengő hangod meg nem zavarja. Nézd, hogy védi őket a jó anyának szárnya, Fáradt szemhéjai félig ha vannak zárva — Szerelme hogy küzd az elnyomó álom ellen! De végre megnyugszik... tekintsd csak e nyugalmat. Egy fészkek van csupán! mit védnek im’e gályák — S a napból egy sugár süt rá! Kell-e több? Nem, nem! Szűk fészek, az igaz, tán meg sem is találják, Kényelmüket benne a pelyhező madárkák. Ám a nap oly derült s az álom édes, enyhe... Elég! ennyi elég! hisz’ ők itt vándorok csak No nézd, a kicsinyek gyöngéden összebújnak S az anya fölöttük! szólj: hát nem boldog hely e’! És mi emberek, mint ők zarándokok szinte, Palotákat rakunk! s ha a halál maint’ne..? Jövő reményekért mindent itt kéne hagynunk ! Édes vágyainknak több fény, több lég, több tér kell. *) R. M. barátunk, a „Nagy-Várad** érdemes szerkesztője , már megjelent és még csak jövendő munkáira szép olvasó közönségünk között is kereshetne és találhatna irodalmi pártfogókat. Nem ártana hozzánk is áttekinteni collega a nagy-váradi szépek közül. Szerk. Gazdagság, hatalom!... Szükséges mindez — kérdem, Hogy egy pillanatig szeressünk és — meghaljunk ! Beszélhettek!... Beszélhettek! megmondtam már, Hogy nem hiszek senkinek ; Látom én jól: irányomban Az a kis lyány nem hideg!... Tudom én már, jó barátim, Hogy milyen az a közöny... ’Sz ha az utcán találkozunk, Olyan szívesen köszön... Aztán vasárnaponként, ha A házukhoz elmegyek, Határtalan örömében Alig leli helyemet . . . Oda ültet maga mellé, Arca, szeme rám ragyog, Beszélhettek tőlem bármit, Arra én nem hallgatok! (BESZÉLTRE.) Írta: T. Nagy Imre. Andor mindennap elhatározta, hogy vallomást fog tenni: dr, ha Ilkával találkozott, mindent elmondott, csak ezt az egyet halogatta el, csak ezt az egyet nem volt elég bátorsága megtenni. Álmatlanul virrasztót lát éseket, folyton maga előtt látván ragyogni azt a két bűrbájos szemet, melynek fényénél hitte magát mindig s mely oly rabbá tette szivét, hogy soha egyetlen gondolata nem volt a nélkül, hogy abba Ilka képe is bele ne szövődött volna. Álmatlan éseiért soha egyetlen panaszos gondolata sem támadt. Oly jól esett szivének, ha elmélyedhetett azon boldogság képzeletében, melyet az Ilka hírhatása fog nyújtani. Ő Ilkát bírni hitte, bár erre még nem volt teljes joga. Ilka égő szerelemmel gondolt Andorra, de mégis kételkedett Andor őszinteségében. A szerető szívnek ily kétségbeejtő helyzetében Ilka mindennap aggódóbb és komolyabb len , már-már elhatározta, hogy Andorra nem fog többé gondolni. Azonban, oly ügyekben, melyek eldöntésénél a szív ül az elnöki széken és parancsol, ott nem lehet könnyen a parancsot áthágni. Ott nem tud érvényre jutni az alárendelt tekintetek legelszántabb elhatározása. Ilka szeretett - e szeretetét változtatni, vagy más felé irányozni, egyértelmű lett volna a halálos önmegtagadással, melylyel magunkat szándékosan dobjuk kárhozatba. Andor máig is töprenkedett. Nem birt elég elhatározással. Vagy hiányzott nála az a lelki erő, melylyel hiúságunk olcsó szenvedélyét megtudjuk vetni. Mintha ambitióját látszott volna félteni, melyen nagy csorbát vélt ütni, ha vallomását Ilka nem viszonozná