Erdély, 1873 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1873-01-16 / 3. szám
leányoknak életrevaló fiatal emberek udvarolnak. — Ne tessék olyasmit gondolni — válaszolt az apát a meggyőződés hangján. — a kisasszonynak néhány ezer forint készpénze is van mindég tartalékban, s az amire bizonyosan azért harlang és udvarol, hogy néhány száz forintot költsön kicsalhasson. — De azt hallom szegény ember, és házasság által szeretné magát restaurálni. — Ugyan kérem — hiszen ha gazdag volna, nem is szorulna kölcsönpénzre. — A kisasszonynak hajlottkorú komoly férj kellene, ki megtudná becsülni. — Valami szívtelen ugri-füles fiatal ember elveri egy részét vagyonának, azután a faképnél hagyja. — Tudnék én valakit a nagyságos kisasszonynak!... Szólt a plébános , szemével csintalanul hunyorgatva. — Ugyan kit reverendissime ! ? kérdé hirtelen a kapitány ijedelmes arckifejezéssel. — Kapitány urat! — Parolámra mondom , hogy én holtig megbecsülném, sőt hogy áldás legyen frigyünkön, száz darab aranyat adnék esketési Stólában, s a parochiális földekhez ötven holdat hasítanék ki, az elsőosztályu szántóföldből. Laska ájtatosan dörzsölte kezeit. Ludmillát e közben egyik tehetős közel rokona , Kecsky Kázmér fűzte karjaira. — Ismétlem kedves húgom, (Ludmilla pedig legalább 10 évvel volt öregebb Kázmérnál) hogy Tarhonyay egyik legkitűnőbb fia e megyének, s a jövő tisztujitáskor bizonyosan főjegyző lesz. — Nősz, nősz! Ész mit akarsz ezzel mondani — kedélyeskedek Ludmilla. — Péter boldognak tartaná magát, hogy ha figyelmedre méltatnád... — Én mindenki iránt figyelmesz vagyok, ki házamnál vendégként megjelenik. — Jó ... jó... de... — De hát mit kívánna még ?... — Ludmilla! beszéljünk őszintén, — nem érzed hiányát valaminek?.. Épen e kérdésnél sétáltak el az apát és svadronyos kapitány a beszállók mellett. Ludmilla nyájason szenvelgő mosolyai tekintett rajtok végig. — Kázmér! Istennek hála mindenem van, mit szivem, lelkem kivan. Kázmér szinte megpillantva az apátot és kapitányt, minthogy a ház titkaiba legjobban be volt avatva , alig bírta nevetését elfojtani. — Kedves húgom , te még igen tiszteletreméltó és boldog nő lehetnél, egy becsületes és szerető férj oldala mellett. Ludmilla talán ha tehető, elpirult volna, minthogy azonban arcai különben is karmazsin pirosak válának, hamis szemérmetességből, csak bátusz zsebkendőjét tartá arcai elé. — Az öreg urak önzők és hidegek, a fiatalok csapodárok. — Én ismerek valakit, a ki hűségesen szeretne a sírig! — Ugyan menj Kázmér ... — Ludmilla tetszelgően hajlongva megindult, mintha távozni akart volna, csakhamar azonban megfordult, megállót! és negédesen kérdezé: — Bohó! Ugyan súgd meg kicsoda ?! — Kázmér hozzá közeledek a füléhez hajolt, és suga: — Tarhonyay Péter!.. Ezután azonban egyúttal vissza is tartá a menekülni akarót, s teli tűzzel folytató: Azt csak hiszed, hogy szeretlek s mielőtt emberemet ajánlani mertem volna, megismerkedtem tulajdonaival és lelkületével. Ludmilla én biztosítalak, hogy meg fog becsülni... és... — Az nekem nem elég, én ismerek valakit, a ki nemcsak megbecsülne, hanem szeretne is. — Vágott hirtelen közbe a házi kisasszony, Taine mint szépész. Sajátságos, hogy míg Németország a szépészetben elméleti tanát adja a szépirodalmi s művészeti alkotásnak, addig Franciaország ezen írott törvények nélkül biztosabban találja el az alakot, és mestere a világnak fényben, bár az elméletet elhanyagolja. Sem Fouffroy, sem Cousin, bármily híresek voltak is, teljes törvénykönyvét nem adták a szépnek, mint azt a német szépészeknél találjuk. Taine, a franciák jelenkori legtekintélyesebb s legmunkásabb szépésze szintén nem oldja meg e feladatot, de nem is célja az. „Szépészetünk“ —mondja „A művészet bölcsészetek című munkájában — modern s abban különbözik a régiekétől, hogy nem állít fel minta szabályzatot, hanem jelzi a fölfedezett törvényt. S mégis két év múlva már az olasz művészet bölcsészeteken így szól: „Műremek (chef d’oeuvre) az, melyben a leghatalmasb erő a legnagyobb kifejlődésre emelkedik.“ Valóban különös okoskodás minta szabályokat nem akarni. Hát miért az adott műremeket alkotó törvényt jelezni, ha nem, hogy szolgáljon mintául ? A nehezedés törvénye feltaláltatván egyszer, nem változhatlan absolut tekintélyű törvénye azóta minden csillagvizsgálónak a mindenség összhangja megfejtésében ? Hasonlókép az idomok összhangjának törvénye nem kötelezte természetében nyugvó hatalmánál fogva a legfüggetlenebb művészt is ? Mi fogja ezen törvény hiányában vezetni a művészt? Az ízlés, — feleli Taine. — De hát mi az ízlés, ha nem azon öröktörvények öntudatlan, hogy úgy mondjam, vérré vált ismerete? Meg az inspiratio, ihletség. — folytatja Taine. — És nem azon souverain törvény sejtelme volnae az ihletség? Kérdem én. Ezen téves alapelv, mert ily rövid cikknek csupán ezek lehetnek tárgyai, dacára is Taine szabatos, csillogó s érzékeny tollával bámulatos találóan világosan állítván élőnkbe tárgyát, nagy szolgálatot tesz művész és móbarátnak, mert figyelmüket odairányozza, hol a gyakorlottabb szem is mit sem látva siklik odább, a szemeket élesebbé teszi, segít felfogni, megérteni és képesíti az illetőt reprodukálni, azaz: termékenyít. Amintát szemlélő művészt némely lényeges jellem kapja meg. „A lényeges karakter egy oly minőség, melyet a többiek közelibb, vagy távolibb származási összeköttetésben állanak. A természetben él a jellem, a cél uralkodóvá tenni azt." Másutt így fűzi tovább : „ A művészi alkotás célja valamely lényeges, kitűnő és nagyméretű eszméből származó jellemet sokkal világosabban, teljesebben fejezni ki, mint az valóságban van. S eléri ezt visszaadván a részek összeségét a maguk összeköttetésében, de rendszeresen megváltoztatván a kölcsönös viszonylatot. Helyesebben, jobban alig lehetséges meghatározni a művésznek a természethez való viszonyát, melyet az idealisták az egyéniség, a realisták a természet tulnyomóságra emelése által ellentétes irányban túloznak. Tainenél a közép után van az igazság, mely kibékíté a művészt a természettel tanítván ezt egyéni felfogása szerint visszaadni s k®telességül szabván mindig tisztelni. A tárgy lényeges jelleme szemébe ötlik a művésznek, melyet fogalmaz és saját eszméje szerint uralkodóvá emel rendszeresen alárendelvén a többieket, íme Taine ebben meghatározta az ide __26