Erdély, 1873 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1873-09-11 / 37. szám
tyolat alatt és szemei bűvösen fénylettek. A bibornok oda ült mellé s átölelve karcsú derekát szenvedélyesen susogá: — Kedvetlen vagyok leányka, vidíts fel hangoddal, nevettess meg bohóságaiddal. Oh te értesz ahoz. — Szívesen, uram, parancsolom. A másik percben aztán felszökve a bibornok mellől, csengő kis dobját kezébe kapva, végig surrant a persiai szőnyeggel borított padlaton ; körbeforgó, mint a hetedik menny angyala az öreg Mahomed előtt; termete hajlott, mint a fiatal pálma; fekete haja, mely sötét volt, mint az éj, hullámzott utaira; arca égett a belső tűztől, szemei pedig szikráztak. Fráter György kéjjel nézte a szép hölgyet. (Folytatása következik.) Egy kép hatása (Hollandból.) Deák M.-tól. (Folytatás.) És Anikó, az öreg Anikó, nem osztozott , ezen este örömében, áldásában? Bizonynyal igen, az öreg hű cselédről, ki a házat gondozta, nem felejtkeztek el! Az ő beleegyezését, az ő áldását is kérték és az összekulcsolt kezek, a remegő ajkak, a könycsek, mely ráncos arcán végig gördült, miközben szemeit esőleg ég felé emelé, minden azt monda, hogy ő is boldog volt, s hogy tán, mint egy női Simeon, így imádkozott: „Most, Uram, bocsásd el békében a te szolgádat!“ s nem gondolt arra, hogy még más négynek van szüksége gondozására, még pedig kettőztetek szorgalommal. Azon boldogságról beszélt, melyet Timor anyja érez e pillanatban oda fenn; beszélt Isten szeretetéről, mely egyedüli biztosíték a jövendőbeli boldogsághoz ; az Isten iránti félelemről, mely minden s igy az ifjú pár jóllétének is föltétele és úgy látszott, mintha a jámbor nő szavai, ki 40 éven át egész odaadással és változatlan hűséggel állott meg a neki kimutatott helyen, s ki legszebb jutalmát ezért, aziránti mindenki által tanúsított jóindulatban és becsülésben aratta, emelnék a pillanat ünnepélyességét ; megilletődve, helybenhagyólag néztek mindnyájan az öregre, ki remegő hangon ez ihletett szavakat rebegte, mint egy imát: Hol szeretet lakik, ott az Úr áldása. Ott lakik Ő maga, ott az üdv forrása. S ott az örök élet! Az ifjak eljegyzése nemsokára nyilvánossá lett. Sokan irigyelték az ifjú Becking győzelmét; sokan örvendettek a mennyasszonynyal együtt, kinek vonásai azon boldogságról tanúskodtak, mely keblét eltölté, és határozottan föltehetjük, hogy azon szerencsekivánatok legnagyobb része, melyek mindenfelől jöttek őszinte szívből származott, mi ily esetekben nem mindig áll, hol oly sokat mondanak az emberek csupán divatból és illemből, oly sokat, mi csak az ajkról és nem a szívből származik. Nemsokára eljött, a menyegző napja. Kevesen ünnepelték, a tán minden ünnepek legszentebbikét, több bensőséggel és hűséggel, kevesen forróbb, szívből származottabb és szentebb szerelemmel, mint ez ifjú pár. Midőn Isten szolgája, ki hivatalánál fogva életüket összeköti, ünnepélyes hangon e kérdést intézi hozzájuk: „Szándékotok, erős elhatározásotok e azon szent állapotban úgy élni, a mint itt a keresztény közönség előtt állítkétséget az sem, hogy nyugat népei előtt a román áriák különöseknek fognak feltűnni melódiájuk eredetisége és sok helyütt hogy úgy szóljak vadsága miatt. De ezek egy édes és bánatos melancholia kinyomata. Sok embert meghatott ama bánatos hang, melyet a szomorkodó román ember hallatott dalaiban; e hang oly eredeti s oly érzelemdús, mintha csak a fájdalom maga szólana; mintha a szív mélyében elrejtve lévő vágynyerne kifejezést és adna hangot. A román népköltészet áriái méltók a szöveghez, maga a szöveg nem bizingabb, avagy szomorúbb tartalommal, mint az ária maga; amily féktelen jó kedv csapong a dalban, olyan féktelen különc annak áriája is és viszont a búdalokra alkalmazva. Nem csalt ki könnyeket a román búdal a szemekből s nem egyszer oszlatták el a borús kedélyről a gondokat s fakasztották az ajkakat mosolyra a román via dalok. Tárgyunk második részére, a balladákra térve, a román ember valóban büszkén mutathat balladáira s büszkén produkálhatja más nemzetek irodalmai előtt, mert azok méltók szelleméhez. A magyar irodalom, mint fennebb is emlitettük, ismeri már a román népballadák legnagyobb részét, miután azok nagyobbára már át vannak ültetve. A román népballadákban, általában véve, a drámai alak hiányzik, ezekben az esetét játok és fogadjátok; és kivánjátok-e, hogy ezen házassági frigy megerősittessék ?“ és s midőn Albertina arra félig hangosan az el- i kötelező „igen“-t kimondá, akkor még nem gondolá sem ő, sem Becking, hogy a világ gonoszsága, vagy a szemek hiúsága valaha valami olyat idézhetne elő, mi a szent frigy iránti hűtlenségre vezethetne. És mégis ezen szép egyetértés, ezen házi erényből származó boldogság nem tarthatott sokáig. Nemsokára megjelent a gonosz szellem, hogy a búza közé vesse konkolyát! Itt egy intést kell jól figyelembe venni, melyhez, hogy mig az ember áll, addig vigyázzon, hogy el ne essék; van egy kérés az Úr által mindenkinek szájába adva; egy kérés, mely nemcsak az első fohász reggel, hanem este is az utolsó kérő- és hálaadó hang: „Uram! ne vigy a kisértetbe!“ De ott is, hol a legszentebb imában ez minden reggel és este elhangzik, ott is ott áll azért oldalunk mellett egész napon át a kisértés, az élet minden nyugtalanságai, a szívszenvedélyek minden háborgása mellett, folytonosan leselkedve és csalogatva, hogy érvénybe vezessen, mely éltünk ösvénye jobb és bal felén található. Oh hányan kezdték meg tiszta lelkiismerettel, erős elhatározással pályájukat — és mi lett a vége ? Fájdalom! ha sok dolognak végére tekintünk, gyakran fájó sóhaj száll fel a kebelünkből! Az első év zavartalan boldogságban telt el és semminemű zivatar nem homályosítá el életük egének szelíd fényét. Még boldog visszaemlékezésben ünnepelték, mint ma Wölbers atya házában az óévestét és szinte egyikök sem tudta hinni, hogy már egy év elrepült. Épen abban áll a szerelem bűvereje, hogy az mindazt megvilágítja és megdicsőíti, mi minket körülvesz és mintegy boldog álomban az élet minden terhétől felment, nyék keleti színgazdagsággal és déli hévvel adatnak elő, illetőleg elbeszéltetnek, de nem állítja azokat szemeink előtt. Hiába keressük e balladákban az északi ballada-költészet drámaiságát, rohamos voltát és ama titokzatos félhomályt, mely ezek jellemző sajátja, mert, habár itt-ott a rejtélyes iránt mutatkozó hajlammal találkozunk is, ez kivételesen egy-egy balladájában fordul elő. A balladákban nyilvánul leginkább a bűbájosság a szellemnek, tündérekkel való társalkodás és foglalkozás iránti hajlam. Meglepő az az ügyesség, melylyel a nép szoká-sait, hiedelmeit a balladákba szövi. A magyar balladák drámai lényege leginkább azáltal tünk ki — Aigner Lajos szerint — hogy tulajdonképeni elbeszélés nem is igen fordul elő bennük, hanem az expositio után egy kérdés segélyével rögtön a cselekmény közepén terem, s ez a cselekvő egyének párbeszédeiben gördül le előttünk, rendesen halállal végződik. A román népballadákra ez nem áll, épen megfordítva van a dolog. Ezekben a párbeszéd, csak mint az esemény előadása fordul elő, általuk az esemény nem állittatik lelkünk eleibe s kevés végződik halállal. A román népköltészetről Moldovai Gergelytől. (Folytatás.) Ami a román népköltészet dalainak áriáit illeti, a „doinák“ áriái rendesen szomorúak, bánatosak, a „here“-k áriái pedig a kicsapongásig iigak. A román népköltészetben a humor és satyra nagy szerepet játszik. Emberi gyengeségek, bűnök, mint gög, és hiúság, iszákosság és feslettség többször válnak a gúny tárgyává. A satyra üldözőbe veszi a gonoszokat és erkölcsteleneket, a papokat, megcsalt férjeket sat. Bordalok, vadászdalok a román népköltészetben nem igen vannak, de annál nagyobb számmal vannak a táncdalok képviselve. A román ember regeltől estig és ismét reggelig táncolva folytonosan tudna újat mondani, s ezekben nyilvánul a humor és satyra legerősebb alakjában. Nem tartom feleslegesnek Elrich Henrich jeles zenész kiadott román áriás előszaván erre vonatkozólag tett megjegyzéseit ideigtani. A román nemzeti jellem tisztán és megmásolhatatlanul mutatkozik annak nyelve, szokásai és zenéjében, mely minden más zenétől annyira különbözik. Nem szenved (Folytatása köv.) 316